Remélem, Putyin nem lesz olyan őrült, hogy megtámadjon egy NATO-tagot

„Ha hülyének nézed az embereket, ha azt hiszed, hogy muszáj közbelépned, különben a kommunistákra fognak szavazni, akkor nagyon tévedsz. Mi pedig mind azt hittük, hogy a nép még nem áll készen, ezért állítottuk oda Putyint. (...) Az emberek semmit nem tudtak Putyinról. Három hónap alatt mégis elnököt csináltunk belőle. (...) Most már saját magamtól is iszonyodom.”

Vlagyimir Putyin egykor fontos embere mondta ezt Catherine Beltonnak, a Financial Times korábbi újságírójának, akinek 2020-ben jelent meg könyve Putin's people címmel. Az év könyvének ismerték el, magyarul most, két évvel később jelent meg a Libritől, de elmondható, hogy a Putyin emberei nem lett kevésbé aktuális attól, hogy azóta Oroszország háborút indított Ukrajna ellen: Putyin pályafutásáról, az őt körülvevő emberekről, a KGB hatalmának átmentését célzó projektekről olvasva az ember érzése így, 2022-ben az, hogy ha nem is megkerülhetetlenül, de logikusan következett mindaz, ami miatt Oroszország elszigetelődéséről, a nyugati integráció kudarcáról, új hideg- és egy nagyon is forró háborúról beszélhetünk.

Még akkor is, ha a legtöbben nem hitték – így a szerző sem –, hogy Putyin háborút indít Ukrajna ellen.

Az egykor fontos emberek emlékezni akarnak

Belton – aki 2007-től 2013-ig moszkvai tudósító volt – rengeteg olyan emberrel beszélt, akik egészen közel voltak Putyinhoz, amikor az NDK-ból hazatért egykori KGB-s néhány nagyon fontos szentpétervári év után szédítő gyorsasággal a hatalom csúcsára került.

Ilyen a fentebb idézett Szergej Pugacsov is, aki egykor 12 milliárd dollárra (kb. 4800 milliárd forintra) becsült vagyont kezelt, szénbányáktól bankon át olyan hajógyárig, amely hadihajók összeszerelésére is alkalmas volt. Pályája a peresztrojka idején indult, hamar magasra jutott vállalkozóként. A 80-as években sikkasztásért elítélték, felsőfokú tanulmányait vitatták, aztán banktulajdonos lett. 1996-ban, 33 évesen már ott volt a Borisz Jelcin vitatható újraválasztását lebonyolító kampány vezetésében, majd lobbizott a családnál – azaz Jelcinnél, lányánál és annak férjénél, aki az elnöki adminisztrációt vezette – azért, hogy fogadja el Putyint utódjául. Sikerrel járt, nem sokkal később a felsőház tagja lett. 2011-re azonban vállalatait aztán töredékáron megszerezte Putyin köre, elnöki döntéssel elveszítette szenátori posztját, eljárások indultak ellene, ő maga pedig Franciaországba emigrált. Végül oda jutott, hogy, ahogy mondja, iszonyodik saját magától.

Megszólaltatni ilyen embereket nehéz, Beltonnak azonban sikerült: „Valójában az emberek szeretnek beszélgetni. Jól fogadták, hogy ezek órákon át, több találkozásig kitartottak, nem csak egy gyors újságírói interjúk voltak, így részletesen beszélhettek arról, hogyan élték meg a Szovjetunió felbomlását és az időket, amikor befolyásosak voltak, számított a szavuk. Emlékezni akartak, ez természetes, emberi dolog” – mondta a Telexnek Belton, aki szerint volt, aki ezeken a beszélgetéseken átértékelte a történteket, és ekkor tudatosult benne, hogy olyat tett, amit talán nem kellett volna, ilyen lehetett Pugacsov is. (Kétségtelen, egy emberhez nem lehet kötni Putyin hatalomra jutását, a könyv sem sugall ilyen képet, itt mindenkinek egy nagy folyamatban lévő saját szerepéről van szó.)

De nemcsak a hatalomból kiesettekkel beszélt, hanem olyanokkal is, akik szívesen érveltek Putyin mellett: ilyen Vlagyimir Jakunyin egykori KGB-s, tíz éven át az orosz vasúti társaság elnöke volt, akit Putyin lehetséges utódjának is tekintettek. Más kérdés, hogy ma már senki sem beszél utódokról, a rendszer láthatóan Putyinra van optimalizálva, konfliktusmentes átmenetet nehéz elképzelni, különösen a háború kezdete óta.

Putyin emberei vagy az ő Putyinjuk?

És ez elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy a cím – Putyin emberei – vajon nem fordítható-e meg. Mennyiben irányít Putyin, és mennyiben a csoportérdekek? Ki van kinek a kezében?

A könyvben szépen kirajzolódik a kép, hogyan alakul a kör, amely Putyin számára a biztos hátországot jelenti:

• Nyikolaj Patrusev, jelenleg az orosz Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára;
• Jurij Kovalcsuk, a kormány pénzügyeit intéző Rosszija Bank egyik tulajdonosa;
• Gennagyij Tyimcsenko, aki a Gunvor vállalattal különleges jogokat kapott az olajexportra;
• Igor Szecsin, aki Putyint a leningrádi évekből ismerte, és akit a Hodorkovszkij elleni eljárás egyik ihletőjének tartanak;
• a már említett Jakunyin és még sokan mások, akik nélkül Putyin nem jutott volna hatalomra, és akik haszonélvezői a rezsimnek.

„Kétségtelen, hogy Putyin egy bizonyos, KGB-hez köthető csoport frontembereként került hatalomra, de minél tovább van pozícióban, annál inkább vált a különböző érdekcsoportok felett álló afféle döntőbíróvá.”

Jelcinéknek kellett az FSZB embere

De tagadhatatlan, hogy Putyint végső soron a Jelcin család hozta helyzetbe, még ha túl sok választása Jelcinnek nem is volt, elvégre minden előtte álló lehetőség a KGB-hez volt köthető: a régi vágású Jevgenyij Primakov és Putyin is. De a Jelcin család szemében „lojálisnak, haladó gondolkodásúnak tűnt, fiatal volt (48 éves volt elnökké választásakor), egy másik generációt képviselt” – mondta Belton.

„Putyin jól értett ahhoz, hogy olyannak mutassa magát, amilyennek a tárgyaló fél látni akarja. Így tett Jelcin és környezete esetében is. Ha kellett, beszélt a demokratikus elvekről. Valentyin Jumasev (Jelcin veje, aki az elnöki adminisztrációt vezette, és az elmúlt négy évben Putyin tanácsadója is volt) mesélte nekem, hogy Putyin arról beszélt neki, hogy az FSZB vezetőjeként mennyire sokkolta őt, amikor Jevgenyij Primakov arra kérte, figyeltesse meg Grigorij Javlinszkij liberális ellenzéki politikust.

Putyin azt mondta Jumasevnek, hogy ilyet nem lehet tenni, mert ez a Szovjetunió legrosszabb időszakát idézné” – márpedig az Alekszandr Litvinyenkóval végző polóniumos tea, a szintén kiugrott egykori hírszerző Szergej Szkripal elleni novicsokos gyilkossági kísérlet, az Alekszej Navalnij elleni hasonló akció csak a töredéke azoknak, amelyeket a szovjet titkosszolgálat szellemében Putyin bevetett az elmúlt 22 évben.

Alakulhatott volna másképp?

Oroszországban sosem került senki hatalomra választás útján: Jelcin már a Szovjetunión belül az Orosz Föderáció jogelődjének elnöke volt, mire Oroszország független lett. 1996-ban vitatható módon nyert, majd 2000 első napján ideiglenes elnökké tette Putyint, aki márciusban már ebből a pozícióból nyert. (Dmitrij Medvegyev 2008–2012-es időszaka is beleillik, hiszen ez csak Putyin hatalmának folytatására szolgált.)

E tekintetben talán nem is volt igazán esély arra, hogy a posztszovjet Oroszország más lesz. De a demokratikus folyamatokat kevéssé ismerő történelmi tapasztalat mellett bizony számított a Jelcin család egyéni érdeke is. Tartottak a korrupciós ügyek kivizsgálásától, ezért Putyin, aki a KGB-n és utódján, az FSZB-n keresztül érkezett, garanciát adhatott arra, hogy ez nem fog megtörténni. „Ezek a korrupciós ügyek dollárszázezrekről, esetleg néhány millióról szóltak, a mai, milliárdos szintűekhez képest elenyészők, de akkoriban más világ volt, valóban tarthattak volna attól, hogy vizsgálat indul ellenük.”

„Nem figyeltek eléggé arra, hogy mit hozhat magával ezeken a garanciákon túl Putyin abból a KGB-s körből, ahonnan jött, nem vették figyelembe, hogy milyen ügyei voltak Szentpéterváron a külkapcsolatokért felelős alpolgármesterként” – mondta Belton, utalva arra az időszakra, amikor Putyin a szervezett bűnözéssel együttműködve megszerezte a szentpétervári kikötő feletti ellenőrzést, és nyersanyagot exportált élelmiszer-beszerzési programra hivatkozva, miközben a haszon nagy része az ő körének zsebébe vándorolt.

Putyin hatalomra jutása lehetett ugyan véletlen, az már kevésbé, hogy Jelcin utódja a KGB köreiből érkezett.

Nem a jó és rossz harca

„Talán ezt nem döntötte el a hatalomra jutásakor” – vélte Belton arról, hogy Putyin már kezdettől ilyen rezsim építésén dolgozott-e. „Egyfelől ott volt a már említett KGB-s múlt, ott szocializálódott, másrészt mentorának tekintette Anatolij Szobcsakot a liberális szentpétervári polgármestert.” Ő egyébként már 2000-ben azt mondta Pugacsovnak – aki ezt Beltonnak fel is idézte a könyvben –, hogy óriási hibát követtek el azok, akik az elnöki székbe segítették Putyint.

„Az idő előrehaladtával a KGB-s múlt kerekedett benne felül, egyre fontosabb lett a szovjet nagyság visszaállításának vágya. És amint le kellett számolni az ellenfelekkel, így Mihail Hodorkovszkijjal – aki vállalkozóként Belton könyvében sem szent –, rögtön a KGB-s módszereket választotta.”

A könyv erénye, hogy nem azt a leegyszerűsített képet tárja az olvasók elé, amelyben ott áll a demokratikus Oroszországot építő Jelcin, és jön az ezt akaratosan felszámoló gonosz Putyin, aki elintézi a demokratikus, liberális, szabadpiacban és a törvények átláthatóságában hívő nagyvállalkozókat – ez ugyanis nagyon távol állna a valóságtól.

A Jelcin család felelőssége megvan Putyin hatalomra jutásában, a privatizációs folyamat átláthatatlansága sem erősítette a rendszert, amelyben sok vállalkozó a kezdeti segítséget épp a Szovjetunió végén már a pénzek átmentésén dolgozó KGB-től kapta. És amikor ezek a vállalkozók saját birodalmat kezdtek építeni, a magát kiszorítottnak érző KGB – illetve már FSZB – revansot vett. Minden szereplő önző harcot folytatott tehát.

A könyvnek különösen értékes része az, amelyben részletesen ír arról, hogyan mentette át a KGB a késő szovjet időkben létrehozott cégeken keresztül a pénzeket nyugatra, aztán alkalmazta ott korábbi szövetségeseit, például az NDK titkosszolgálatából. A céghálóból még a Szovjetunió alatt Silvio Berlusconi későbbi olasz miniszterelnök és médiamogul is részesült, aki a Fininvest cégen keresztül a szovjet állami televíziónak adott el olasz filmeket. Putyin és Berlusconi szoros barátsága közismert.

Külön fejezet szól Donald Trump szovjet és orosz kapcsolatairól, amelyek alapján a későbbi amerikai elnök valóban főnyereménynek tűnhetett a Kreml számára, még ha a 2016–20-as időszakkal szembeni orosz számítások az amerikai kapcsolatokat illetően mégsem jöttek be.

A Nyugat tehet arról, hogy ilyen a putyini Oroszország?

Hogy a kép nem bontható fel a demokratikus Jelcin és az autoriter Putyin kettősségére, azt az is bizonyítja, hogy a demokrácia szelektív használata nem Putyinnal kezdődött. Már az 1996-os elnökválasztás is vitatható, amelyet Jelcin egy számjegyű népszerűségről indulva nyert a kommunista Gennagyij Zjuganovval szemben – aki azóta pártja élén a rendszert legitimáló ellenzék lett, ahogyan az összes parlamenti „ellenzéki” párt. De a parlament 1993-as szétlövetése és utána a nagyobb elnöki hatalmat adó új alkotmány is jelezte, hogy a Nyugat is elfogadja, ha Oroszországban felfüggesztik a demokráciát a demokrácia megőrzésére hivatkozva – végül is ez egy konstruktív rezsimhez vezetett, amely nem ágált a NATO- és az EU-bővítéssel szemben.

„A NATO bővítésében nem hiszem, hogy a Nyugat léphetett volna másképp, a tagság kérelme az érintett országok szuverén joga volt – még ha ezt Oroszország most fenyegetésnek is tekinti” – mondta Belton.

Vannak, akik szerint az Egyesült Államok több segítséget adhatott volna Oroszországnak, afféle Marshall-segélyt, de a Szovjetuniót nem győzte le senki katonailag, mint Németországot a második világháborúban, kérdés, mi lehetett volna a segély folyósításának alapja, így Belton szerint ez sem tűnik utólag sem járható útnak.

„Viszont a Nyugat talán arrogáns volt Oroszországgal szemben, amikor az ország gyenge volt, nem számítottak Oroszország érdekei. Nem jelentett biztonsági kockázatot, így az Egyesült Államok egyoldalúan kivonult több szerződésből, például 2002-ben a ballisztikus rakétaelhárítók korlátozását előíróból, miközben Putyin még ezután is kész volt a terrorelhárításban együttműködni, logisztikai útvonalat biztosítani az Egyesült Államoknak Afganisztán felé.”

Innentől 20 éves folyamat volt az, ahová Oroszország és a Nyugat viszonya jutott. Ennek kronológiájáról ebben a cikkünkben olvashat bővebben.

Ezt a könyvet ma nem lehetne elkészíteni

Belton a könyvhöz az anyaggyűjtést még 2012-ben kezdte – azaz a Krím félsziget 2014-es elfoglalása előtt, de már a Grúzia elleni 2008-as katonai akció után. „Most már nehéz vagy talán lehetetlen lenne ugyanezekkel az emberekkel beszélnem, akikkel Oroszországban találkoztam. 2014 júliusában jöttem el, már akkor voltak oligarchák, akik aggódtak a találkozók miatt, ezért ha vállalták, inkább külföldön tették”.

Belton eredeti terve az volt, hogy 2015-ben befejezi a könyvet. Utólag örül neki, hogy éveket csúszott, mert így az Oroszországról alkotott kép is jóval pontosabb lett, úgy, hogy még a 2020-ban sem túl valószínű háború árnyéka felsejlik.

„Amikor ezt a könyvet írtam, eszembe sem jutott, hogy mire az olvasók kezébe kerül, Oroszország megtámadja Ukrajnát – írta a 2022-es kiadáshoz. – Szerettem volna megvilágítani az elnök KGB-s hátterét, és fel akartam tárni, hogyan befolyásolja a tetteit a hidegháborús mentalitás és a Nyugattal szemben érzett paranoia... Nem gondoltam volna, hogy (...) Putyint a félelmei arra késztetik majd, hogy lerohanja a szomszédos országot. Putyin korábban mindig hidegvérrel, a lépéseit előre kiszámítva, racionálisan cselekedett, és csak olyan műveletekre szánta el magát, amelyeket később le lehetett tagadni, illetve amelyekkel szemben kevésbé erőteljes válaszokkal kellett csak számolni.”

Belton szerint ebben bizonyos fokig a pandémia is változást hozhatott: az elnök fizikailag is jobban elszigetelődött a karanténrezsimben, és a rendszer is egyre inkább olyan embereket hozott az elnök közelébe, akik már csak azt merik mondani Putyinnak, amit hallani szeretne.

Az Ukrajna elleni invázióra Belton szerint Putyin részben az amerikaiak afganisztáni szereplésének láttán szánta el magát: a kivonulás, a tálibok hatalmának gyors visszatérése a Nyugat gyengeségét sugározta.

Csakhogy a Nyugat váratlanul egységes volt a szankciók bevezetésekor, és komoly fegyverállományhoz juttatta Ukrajnát, amely képes a védekezésre. „Igaz, azt az egységet most erőpróbának teszi ki az energiaválság, az infláció, a háború miatt fellépő búzahiány, amely újabb menekülthullámot hozhat” – Putyin abban bízik, hogy ez a kezére játszik, ezért meri most az egész nyugati világ egységét tesztelni.

„De remélem, nem lesz olyan őrült az elnök, hogy háborút kezdjen egy NATO-tagállammal szemben.”