Erdoğan a finnek és a svédek után most Görögországban találta meg új mumusát

Recep Tayyip Erdoğan török elnök az ukrajnai orosz invázió kezdete óta szerteágazó és egyre intenzívebb külpolitikai manőverezést folytat:

• A törököktől beszerzett drónok a konfliktus első szakaszában fontos támaszt jelentettek az ukrán hadseregnek a Kijev alá vonuló orosz csapatokkal szemben, és Ankara NATO-tagállamként lezárta a Boszporuszt is az orosz hadihajók előtt.
• Ugyanakkor Törökország nem hozott szankciókat Oroszországgal szemben, nem zárta le légterét az orosz repülők előtt, sőt az utóbbi hetekben aktívan próbálta becsalogatni a Nyugaton szankcionált orosz oligarchákat (és pénzüket).
• Eközben Erdoğan közvetíteni próbál Moszkva és Kijev között, és azt sugallja, hogy miután Vlagyimir Putyin orosz elnök őt hajlandó komolyan venni, alkalmas lehet a béke előmozdítására.
• Ezt bizonyítandó pedig egyebek mellett az ukrán kikötők orosz blokádja miatt ellehetetlenült ukrajnai gabonaexport beindítását is igyekszik kijárni Putyinnál – ami jelentősen enyhíthetné a globális élelmiszerárak emelkedését.
• Ugyanakkor a török elnök beakasztott Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának.
• Ismét feltekerte a háborúzást Észak-Szíriában.
• És újra nekiesett Görögországnak, amellyel Ciprus és egyéb területi és nyersanyag-kitermelési nézeteltérések miatt mindig is instabil volt a török viszony.

Az egyik visszatérő magyarázat, hogy a török elnök a belgazdasági problémákról, elsősorban a 70 százalékot meghaladó inflációról és a török líra árfolyamának sokéves mélyrepüléséről próbálja elterelni a figyelmet, valamint a nacionalisták támogatását próbálja megszerezni a jövőre esedékes választások előtt, amelyek szabadnak és tisztességesnek nem nagyon mondhatók, de az ellenzéknek mégis több esélye van megszorongatni a kormánypártot, mint mondjuk Oroszországban vagy akár Magyarországon.

Egy másik, ettől nem teljesen független magyarázat szerint Erdoğan bevett szokása, hogy a nemzetközi válságok és konfliktusok farvizén próbáljon engedményeket kicsikarni mind Ankara formális szövetségesei, mind ellenfelei és ellenségei részéről.

Egy harmadik, az előző kettőt egyáltalán nem kizáró teória a török külpolitika különutasságával magyarázza az elnök lépéseit: ahogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök, úgy Recep Tayyip Erdoğan is szereti a nyugat és kelet közti hintapolitika/pávatánc eszközével növelni országa nemzetközi mozgásterét és befolyását, csak Orbánnal szemben ő ezt egy 80 milliós, stratégiailag kiemelten fontos fekvésű ország vezetőjeként teszi, ezért valamivel sikeresebb is benne.

Görög balhé

A török elnök kavarásának legújabb fejezete a török–görög feszültségek feltüzelése: Erdoğan és kormányának tagjai az utóbbi hetekben relatíve hirtelen és látszólag különösebb ok nélkül kezdtek fenyegetőzésbe.

Márciusban a török elnök még Isztambulban fogadta Kiriákosz Micotákisz görög kormányfőt, majd az ankét végén arról beszélt, hogy az ukrajnai orosz invázió árnyékában a két országot „különleges felelősség terheli az európai biztonsági rendszerben”, és a jelen helyzetben mindkét fél számára fontos az együttműködés és a „pozitív ügyek” előtérbe hozása.

A hangnem azonban alig egy hónap alatt hatalmasat változott.

Görögország azzal vádolta meg a török légierőt, hogy példátlan intenzitással repked az Égei-tenger görög szigetei körül, megsértve a görög légteret. Micotákisz erre hivatkozva májusban Washingtonban arra kérte az amerikai kongresszust, hogy ne engedélyezzék amerikai F–16-os harci repülőgépek eladását Törökországnak (a kérdésről döntő amerikai törvényhozók más nézeteltérések miatt egyébként sem hajlanak erre, de a kormány már beadná a derekát).

Erre Erdoğan közölte, hogy „nem ismeri el” Micotákiszt, és nem hajlandó találkozni vele. Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter pedig azzal vádolta a görögöket, hogy a két ország közti korábbi szerződéseknek ellentmondva militarizálják égei-tengeri szigeteiket, és azt is levezette, hogy ha nem hajlandók demilitarizálni a területet, akkor „vitathatóvá válik” a szigetek feletti görög fennhatóság.

Régi történet

Ez utóbbi a török–görög feszültségek egyik régi oka. A két ország határáról az első világháború után az Ottomán Birodalom romjain létrejött modern török állammal kötött lausanne-i béke rendelkezett, amely értelmében az égei-tengeri szigetvilág néhány kisebb kivétellel görög kézen maradt, de cserébe erősen korlátozta a görögök hadi és rendvédelmi aktivitását a területen. A második világháború után – török ellenkezés ellenére – Olaszországtól Görögországhoz került a török partok közelében lévő Dodekanészosz-szigetcsoport is, de erre is demilitarizációt írt elő a békeszerződés.

A görögöknek kedvező területi felosztásból fakadó török elégedetlenséget tüzelte a Ciprus szigete körüli konfliktus is. A sziget a 19. század végéig a török birodalomhoz tartozott, ezután angol gyarmattá lett, és 1960-ban vált függetlenné, többségében görög, de ötödében török lakossággal. A két etnikum között folyamatosak voltak az összecsapások, és görög nacionalisták megpróbálták egyesíteni a szigetet Görögországgal. 1967-ben Görögországban egy szélsőjobbos katonai diktatúra került hatalomra, amely 1974-ben puccsot kísérelt meg ennek érdekében, amelyre válaszul a törökök inváziót indítottak, és elfoglalták a sziget mintegy harmadát.

Bár ekkorra mindkét ország a NATO tagja volt, ez nem akadályozta meg a folyamatos katonai súrlódásokat. A ciprusi feszültségekkel párhuzamosan pedig a törökök az 1990-es évektől egyre erőteljesebben kezdték hangoztatni, hogy a görög fennhatóság a szigetvilág felett sérti az Égei-tengerhez való hozzáférésüket, és gátolja őket a tengerfenék alatt található földgáz- és olajlelőhelyek feltárásában. 1996-ban a két ország haditengerészete is felvonult egy néhány lakatlan szikla hovatartozása körüli viszály miatt, és ugyan fegyveres konfliktussá nem fajult a dolog, időnként azóta is felizzik a levegő a szigetek körül. Amikor például a törökök két éve katonai kísérettel akartak kutatófúrásokba kezdeni a görög szigetek környékén, a francia haditengerészetnek kellett közbeavatkoznia.

Azaz a török–görög viszály a NATO egyik permanens belső konfliktusa.

Ryan Gingeras, az amerikai haditengerészeti posztgraduális egyetem professzora szerint a fegyveres konfliktus esélye most is nagyon alacsony, de a belpolitikai helyzet mindkét országot az eszkaláció irányába tolja. Míg Erdoğan az inflációval küzd, a jobbos görög kormánypárt népszerűsége sem áll jól, azaz nekik is érdekükben áll a nacionalista kardcsörtetés.

Érdekházasság

A francia beavatkozás részben annak a lenyomata, hogy Görögország az utóbbi években igyekezett szorosabbra fűzni a védelmi és energetikai kapcsolatait a mediterrán országokkal, kiváltképp Franciaországgal, valamint az Egyesült Államokkal is felmelegítette hagyományosan nem kifejezetten jó viszonyát.

Ezzel párhuzamosan Törökország viszonya egyre inkább megromlott a nyugati világgal. Erdoğan elég sok rossz pontot szerzett a demokrácia leépítésével, a szíriai háborúba való beavatkozásával és az amerikaiak által támogatott kurdok és más felkelők elleni támadásaival, Putyinnal (a szíriai és más érdekellentétek dacára) való kokettálással és különösen az orosz fegyverrendszerek beszerzésével, valamint azzal is, hogy rutinszerűen szereti a szíriai menekültek Európába küldésével zsarolni az Európai Uniót.

A másik oldalról a török elnök számára egyre csökkent a NATO-tagság és az EU-s kapcsolat vélt fontossága: az Egyesült Államok az utóbbi években (pont a fentiek miatt) nem hajlandó modern fegyvereket eladni Ankarának, világnézetük élesen eltér, és Erdoğan elemzők szerint úgy érzi, hogy a NATO nem veszi komolyan a török érdekeket, miközben elvárja Törökországtól, hogy támogassa más tagállamok érdekeit.

Törökország hiába NATO-tag, az országban egyes felmérések szerint többen vannak, akik az észak-atlanti szövetséget okolják az ukrajnai orosz invázióért, mint ahányan Oroszországot, amihez vélhetően hozzájárul, hogy a török média és Erdoğan körei a fideszes recepthez hasonlóan az ország minden bajáért a hanyatló, dekadens Nyugatot okolják, és arról beszélnek, hogy az Egyesült Államok, Görögország és mindenki más összeesküdött a törökök ellen.

Közben viszont Erdoğan azzal is tisztában van, hogy országa stratégiai fontossága miatt minden viszály ellenére nem akarják kirúgni a NATO-ból, sőt.

Törökország 1952-es NATO-belépésével a fekvése miatt fontos szereplője volt a Szovjetunió feltartóztatásának; az ország azóta is kiemelt stratégiai pozíciót foglal el; a NATO-n belül a második legnagyobb hadsereggel bír; képes ellenőrizni a Fekete-tengert és a Földközi-tengert összekötő szorosokat; a közel-keleti diplomácia és biztonságpolitika fontos szereplője; a nyugatra áramló keleti gáz egyik elosztópontja; valamint egy, a közel-keleti akciók szempontjából kulcsfontosságú amerikai légi bázisnak is otthont ad, ahol atomfegyvereket is tárolnak.

Más szóval Ankarában is tudják, hogy Washingtonban és Brüsszelben úgy tartják, még mindig jobb, ha a törökök belülről bomlasztanak, mint ha Erdoğan a NATO-n kívül folytatja a manővereit.

Bel- vagy külpolitika?

Ennek fényében Erdoğan kavarásának egy bevett magyarázata, hogy a török elnök az ukrán háborút kihasználva próbál érvényt szerezni országa (és saját) stratégiai érdekeinek.

• Mint arról korábban írtunk, a finn és svéd NATO-csatlakozás támogatásáért cserébe vélhetően az utóbbi években felfüggesztett amerikai fegyvereladások újraindítását és/vagy az általa terroristának tartott belpolitikai ellenfelei elleni fellépést követelhet;
• Szíriában azt remélve tud beavatkozni, hogy a NATO többi tagállama számára fontosabb, hogy az ukrajnai invázióval szemben egységet tudjanak mutatni, ezért elnézik a török fellépést a számukra másodlagos szíriai hadszíntéren;
• és a spekulációk szerint a görögökkel szembeni keménykedés farvizén is valamiféle engedményeket akar kierőszakolni, abban bízva, hogy a jelenlegi helyzetben nagyobb az érdekérvényesítő képessége, mint valaha.

Ebből a szempontból még mindig optimistább az a verzió, amely szerint valójában csak belpolitikai imázsépítésről van szó, azaz a török elnök nem konkrét engedményekre vágyik, hanem csupán a népével akarja elhitetni, hogy egyszerre képes közvetíteni az oroszokkal, leszámolni a kurdokkal, csuklóztatni a svédeket és a finneket, illetve rárontani a görögökre.