Oroszország keleti végein is stratégiai blamázs az ukrajnai háború

A történelmi kvízek és infotainment írások elmaradhatatlan közhelye, hogy a második világháború valójában még nem ért véget, hiszen a mai napig nem született békeszerződés a Japán Birodalom maradéka és a Szovjetunió, illetve utódállama, Oroszország között.

A jelen állás szerint ez belátható időn belül így is marad: az ukrajnai orosz invázió látszólag véget vetett az utóbbi évek békekötési kísérleteinek, valamint a két ország területi vitájának rendezésébe vetett vakhit miatt Oroszországgal hagyományosan óvatos japán külpolitikának.

A gyors japán–orosz elhidegüléssel (és általában a japán külpolitika bármilyen lépésével) kapcsolatban népszerű narratíva ugyan, hogy az az Egyesült Államok politikai nyomásának következménye, valójában a folyamat elsősorban nem Amerikáról, hanem Kínáról szól – valamint annak beismeréséről, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnökkel nem érdemes egyezkedni.

Nacionalizmus, jogászkodás

A szovjet–japán béke annak idején a Kuril-szigetek körüli területi vita miatt hiúsult meg. A Kuril-szigeteket először 1855-ben osztotta fel az északra terjeszkedő Japán és a cári Oroszország, amikor úgy állapodtak meg, hogy az 56 darab, kisebb-nagyobb vulkáni eredetű sziklából álló szigetcsoport négy legdélebbi tagja Japánt, a maradék Oroszországot illeti.

Később Japán tovább terjeszkedett északra, és több más orosz távol-keleti területet elfoglalt. A második világháború idején azonban a szövetséges hatalmak megállapodtak Jaltában, hogy ezeket – köztük a Kuril-szigetekkel – a Szovjetunió a háború után visszakapja. A szovjetek 1945 augusztusában meg is kezdték a területek bekebelezését, szeptemberre a Kuril-szigeteket is elfoglalták, és 1947-re a teljes japán lakosságot kitelepítették. (A vitáról korábban itt írtunk Észkombájn-cikket.)

A szövetségesek és Japán között kötött 1951-es békeszerződésben is szerepel, hogy Japán lemond a Kuril-szigetek feletti fennhatóságról, mindamellett azt a japánok és az amerikaiak a mai napig vitatják, hogy mit kell érteni a Kuril-szigeteken. A japánok szerint a négy legdélebbi sziget – amelyet ők északi területeknek hívnak – nem a Kuril-szigetekhez, hanem Hokkaidóhoz tartozik, és azt is felhozzák, hogy ez a terület soha nem állt orosz fennhatóság alatt, amely álláspontot az Egyesült Államok is támogatja.

A két ország emellett úgy tartja, hogy mivel a szovjetek a szigetek feletti vita miatt nem írták alá a békeszerződést, az alapján nem is formálhatnak jogot a területre. Korábban felmerült, hogy a négy érintett szigetet kettő-kettő arányban osszák fel, de ez nem volt ínyükre a japánoknak és az amerikaiaknak.

A Japán és a Szovjetunió közti hadiállapot azért az 1956-ban megkötött közös nyilatkozattal véget ért, és Moszkva ekkor azt is felajánlotta, hogy hajlandó békét kötni, ha a japánok beérik a négy vitatott sziget két kisebb tagjával.

Ez végül nem következett be, amelynek egy népszerű magyarázata, hogy az amerikaiaknak nem tetszett a kompromisszum. Egy prózaibb ok, hogy a két délebbi sziget lakatlan, sziklák által borított, értéktelen földdarab, amely a vitatott terület mindössze hét százalékát teszi ki. A kitelepített japánok a két sokkal nagyobb, északabbi szigetre szeretnének visszaköltözni (illetve szerettek volna, mert ma már a legfiatalabb kitelepített is 86 éves).

A nacionalizmussal, unortodox történelemértelmezéssel és pszeudojogászkodással mélyen átitatott vita ellenére – sőt pont amiatt – az orosz–japán kapcsolatok az utóbbi években nem voltak rosszak, és a szigetvita sem izzott igazán magas hőfokon.

A területet érintő halászati kérdésekben például kiegyeztek, a térségben közös japán–orosz energetikai beruházások is kezdődtek. Bár Hokkaidó szigetén a táj elmaradhatatlan elemei a „vissza az északi területeket” feliratú transzparensek, a japán hadsereg az utóbbi másfél-két évtizedben csökkentette északi jelenlétét, és a nagyobb gondot okozó Kínára összpontosított.

Évek óta tárgyaltak róla

Ez különösen Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt volt szembetűnő. Abe erősen nacionalista belpolitikai retorikája ellenére Oroszországot tekintve meglehetősen pragmatikusnak, sőt bírálói szerint túlságosan is barátkozónak bizonyult:

• Abe valamivel kevesebb mint nyolcéves miniszterelnöksége alatt 27-szer találkozott Vlagyimir Putyinnal – többször, mint bármelyik nemzetközi vezető.
• 2013-tól a két ország védelmi és külügyminiszterei úgynevezett 2+2 formátumú találkozókat tartottak – ilyen ankétokat általában szövetséges országokkal szokás csinálni.
• Az Ukrajnához tartozó Krím 2014-es orosz megszállása után csak tessék-lássék csatlakozott a nyugati szankciókhoz (amelyek eleve nem voltak túl súlyosak, főleg az idei ukrajnai inváziót követően bevezetett lépésekhez képest).
• Amellett kardoskodott, hogy vegyék vissza az oroszokat a G8 nevű, a nagy fejlett gazdaságokból, a G7-ből és Oroszországból álló fórumba (ahonnan a Krím elfoglalása miatt rúgták ki őket).
• 2016-ban közös orosz–japán akciótervet jelentett be a négy sziget fejlesztéséről.
• Azt hangoztatta, hogy növelni kell az oroszországi japán befektetéseket, hogy ezzel pecsételjék meg a két ország közti békét.
• 2018-ban és 2019-ben a békeszerződést előkészítő tárgyalások felgyorsításáról beszélt, és a hírek szerint hajlandó lett volna belemenni a szigetek korábban elvetett felosztásába, tehát hogy a négyből a két déli sziget kerüljön Japánhoz, a két északi maradjon orosz fennhatóság alatt.

Abe hivatalos célja a békeszerződés megkötése és a négy vitatott hovatartozású sziget megszerzése volt. A kevésbé hangosan emlegetett célok között az is szerepelt, hogy Japán a maga korlátozott eszközeivel ellentartson a nagy orosz–kínai szövetkezésnek, és az oroszok megbékítésével megakadályozza, hogy Moszkva Peking csatlósaként jelenjen meg az ázsiai katonai és politikai viszályokban: az elképzelés szerint a jó és erősödő japán diplomáciai és gazdasági kapcsolatok csökkentették volna ennek esélyét.

A terv emellett része volt Abe azon törekvéseinek is, hogy Japán – különösen Donald Trump amerikai elnökké választása után – az Egyesült Államoktól egyre inkább független politikai szereplőként jelenjen meg a kelet-ázsiai térség nagy geopolitikai ügyeiben.

Nem sokat sikerült elérni

E célokból már az ukrajnai háború előtt sem sikerült sokat elérni. Egy 2020-as orosz alkotmánymódosítás megtiltotta a „területi engedményeket” az orosz kormány számára, azaz gyakorlatilag kizárták a kompromisszumot. Oroszország ezzel párhuzamosan megerősítette katonai jelenlétét a Kuril-szigeteken, 2020-ban légvédelmi rendszert is telepített a Japán közvetlen közelében lévő területre.

A viták rendezése utólag már csak azért is naivnak tűnik, mert az oroszok részéről természetesen semmi nem szól a szigetek átadása mellett.

A békeszerződésről való puhatolózás Oroszországban is feltüzelte a nacionalistákat, akik szerint a területről való lemondás árulás és a második világháború hőseinek meggyalázása lenne. A két nagyobb sziget átadása már csak azért sem reális, mert ott jelenleg 17 ezer orosz él.

A történet másik vetülete, hogy Moszkva számára nem sok értelme lenne területet átadni egy amerikai szövetséges számára – a 2019-es tárgyalások egyik neuralgikus pontja épp az volt, hogy az oroszok garanciákat kértek arra vonatkozóan, hogy a japán és amerikai hadsereg távol tartja magát a Kuril-szigetektől. Bár az egyesek által befolyásosnak tartott orosz nacionalista prédikátor, Alekszandr Dugin korábban felvetette, hogy vissza kellene adni két déli szigetet Japánnak, hogy a kompromisszum reményével megbontsák az amerikai–japán szövetséget, ez sosem volt reális.

Abe a nyilvánvaló problémák ellenére azt hangoztatta, hogy Putyin erős autokrata vezetőként át tud nyomni egy megállapodást a belső ellenállással szemben is (ahogy relatíve erős vezetőként Abe is sok népszerűtlen dolgot megpróbált átvinni pártján és a parlamenten). Az eddig sem volt világos, hogy Putyinnak ez miért érte volna meg;

az ukrajnai háború pedig bizonyította, hogy az erős autokrata vezetőkkel nem feltétlenül kifizetődő dolog egyezkedni.

Az orosz–kínai katonai közeledésnek való ellentartás pedig olyannyira nem sikerült, hogy a két ország haditengerészete tavaly októberben demonstratíve körülhajózta Japánt. Bár az ukrajnai háború megmutatta az orosz–kínai frigy korlátait is, az utóbbi évek folyamatai azért a két ország közeledését, és a Moszkva eltántorítására tett kísérletek teljes csődjét jelzik.

Gyors váltás

Ennek ellenére a relatíve jó japán–orosz viszony Abe 2020. szeptemberi – ettől teljesen független – lemondása után sem ingott meg, ebben vélhetően szerepet játszott, hogy a volt miniszterelnök továbbra is a japán kormánypárt legerősebb figurája. Jellemző, hogy a japán külügyminiszter másfél héttel az ukrajnai invázió előtt még kereskedelmi tárgyalások miatt találkozott az orosz gazdaságfejlesztési miniszterrel, miközben az Egyesült Államok már rég a közelgő háborúval riogatott.

Emiatt is meglepő volt a sebesség, amellyel a japán kormány irányt váltott február 24-e után. Japán beállt az összes jelentős nyugati pénzügyi és gazdasági szankció mögé:

• vagyonzárral büntetett és kizárt a Nemzetközi Bankközi Pénzügyi Telekommunikációs Társaságból, az angol rövidítésével SWIFT néven hívott nemzetközi bankközi kommunikációs rendszerből több orosz bankot;
• zárolta az orosz jegybank japán jenben lévő tartalékvagyonát, amely a teljes orosz jegybanki tartalék nagyjából tizede;
• közel 400 orosz politikust és oligarchát sújtott vagyonzárral, köztük Putyin két lányát és Szergej Lavrov külügyminiszter feleségét is; és
• exportkorlátozásokat vezetett be az elektronikai termékek kereskedelmére Oroszországgal szemben.

A váltás súlyát jelzi, hogy Japán korábban nemcsak a Krím elfoglalása után hozott, oroszok elleni szankciók esetében vonakodott követni az amerikai vonalat, hanem például Irán szankcionálása alól is igyekezett kibújni, arra a Magyarországon is ismerős érvre hivatkozva, hogy a szankciók nehezítenék az olajellátását.

Természetesen itt is maradtak kiskapuk, az olajembargóba például az erősen energiaimport-függő Japán sem akar rövid távon beleugrani, és az oroszokkal közös szahalini olajbizniszeiket sem mondták fel.

Moszkva a japán szankciókra válaszul március végén bejelentette, hogy felfüggeszti a béketárgyalásokat, miután Japán „nyíltan barátságtalan” álláspontot képvisel Oroszországgal szemben. Ezt követően Japán az idei diplomáciai kékkönyvében (amely a japán külpolitika főbb eredményeit, prioritásait és kihívásait foglalja össze) Oroszország által illegálisan megszállt területként hivatkozott a négy szigetre. Ezt a megfogalmazást 2003 óta pont azért nem használták, hogy ne sértsék az oroszok érzékenységét.

Fél szemmel Kínát figyelik

A gyors hátraarc egyfelől a korábbi stratégia, és általában véve a különutas Oroszország-politika kudarcának beismerése. Egyes elemzők szerint az ukrajnai háború rámutatott, hogy önámítás volt Putyinban bízni.

A történet azonban túlmutat Putyinon és az orosz kapcsolatokon. Japán mellett Tajvan, Dél-Korea és Szingapúr csatlakozott a szankciókhoz, ennek hátterében az amerikai diplomácia súlya mellett az áll, hogy az elmúlt években katonai erejét a térség megannyi területi vitájában egyre határozottabban fitogtató Kína szomszédságában sokan nem szeretnék, ha az ukrajnai invázió precedenst teremtene, és azt a jelzést küldené, hogy jelentősebb globális válasz nélkül le lehet rohanni gyengébb országokat.

Utóbbi félelem véget vetett az oroszokra vonatkozó japán hozzáállásnak is, és újabb példája annak, hogy Vlagyimir Putyin mekkora stratégiai baklövést követett el: az ukrajnai invázió fényében nemhogy gyengült, tovább erősödött az amerikai–japán szövetség, és Tokió Washingtonra utaltsága.

Ez Joe Biden ázsiai útja alatt is kézzelfogható volt.

• Az amerikai elnök az elmúlt napokban először Dél-Koreában tárgyalt a két ország szövetségének megerősítéséről a frissen megválasztott konzervatív elnökkel, Jun Szogjollal.
• Pár napra rá Tokióban a japán, ausztrál és (az Oroszország szankcionálásából a szoros katonai és gazdasági kapcsolatok miatt feltűnően kimaradó, bár Amerika által régóta kerülgetett) indiai kormányfőkkel tartott ankétot a katonai együttműködésről.
• Ennek margóján pedig a sok évtizedes, a kérdésben szándékosan homályos amerikai politikával szakítva kijelentette, hogy az Egyesült Államok kész katonailag is megvédeni Tajvant egy kínai invázió esetén. (Ahogy Biden a kelleténél őszintébb elszólásai esetében lenni szokott, később azért a Fehér Ház közölte, hogy az amerikai politika nem változott, és nem mondják meg, hogy beavatkoznának-e egy tajvani konfliktusba.)

Hogy mindenkinek világos legyen, ki kivel van, a tokiói csúcs idején az orosz és kínai légierő stratégiai bombázói közösen tettek egy kört a Japán-tenger felett.