Elemzők: Hat hónap sem volt elég, hogy elmozduljon a holtpontról a Tisza és az RMDSZ viszonya

Fél évvel a magyarországi választások után még mindig csak alakulgat a budapesti és az erdélyi politikai cselekvés dinamikája. A magyarországi színtéren Magyar Péter permanens, közvetlen jelenlétre épülő politizálása marginális pozícióba szorította a korábbi, fideszes hatalmi elitet. Ezzel szemben az erdélyi térben politikai vákuum keletkezett: az RMDSZ tizenhat év egyoldalú budapesti szövetségi logikája után láthatóan képtelen gyors adaptációra, így a döntéshozatali mechanizmusok lebénulása és a passzív pozícióőrzés uralja a szövetség fellépését.

Közvetlenül a kormányváltás után lezajlott ugyan egy hűvös hangulatú egyeztetés Kelemen Hunor és Magyar Péter között – ahol megállapodtak az RMDSZ belpolitikai semlegességében és az anyaországi támogatások átvilágításában –, az érdemi kapcsolatépítés azonban azóta is áll. Hogy miért választotta a szövetség a várakozó álláspontot, hogyan manőverezik a helyi elit, és miként csapódik le mindez a társadalomban, arról a Transtelex új közéleti elemző műsorában Toró Tibor politológus és Kiss Tamás szociológus beszélt részletesen.

A budapesti döntéshozatal lassúsága mögött strukturális okok húzódnak meg. Kiss Tamás úgy látja, a Tisza vezetése nem akarja a korábbi baloldali ellenzék határon túliakat megbélyegző beszédmódját folytatni; a párt mögött álló nyugatos, katolikus középosztályi háttér számára a nemzeti szimbolika és a kisebbségi közösségek cselekvőképessége érték. Csakhogy a budapesti közhangulatot az antikorrupció hajtja, aminek Magyarországon szimbolikusan éppen az erdélyi támogatások váltak az egyik legfőbb célpontjává. Toró Tibor arról beszélt, hogy a nemzetpolitika súlya intézményileg is visszaszorult, a Miniszterelnökségről a Kulturális Minisztérium helyettes államtitkári szintjére került, az új szakembergárda pedig nem egyformán járta a határon túli régiók tekintetében: Felvidékről, például, egészen alapos ismeretekkel rendelkeznek, Erdélyben egyelőre nincs meg az a hálózat, amely segíthetné munkájukat.

Ezt tetézi a magyarországi politika erős perszonalizáltsága: Kiss Tamás megfogalmazásában Magyar Péter addig nem tud „fehér lovon bevonulni Erdélybe”, vagyis nem talált egyelőre olyan szimbolikus üzenetet, amellyel kockázatmentesen törhetné át a helyi elutasítás falát. A kudarcba fulladt nyári, nagyadorjáni fellépés után felkészületlenül nem kockáztat, emiatt pedig a támogatások átvilágítása is megrekedt a szimbolikus figurák – mint Szász Jenő vagy Demeter Szilárd – szintjén, az RMDSZ hatalmi hálózataihoz nem nyúltak hozzá.

Az RMDSZ részéről sincs semmiféle sietség a közeledésre. Toró Tibor kiemelte, hogy Kelemen Hunor és Orbán Viktor között valós ideológiai és hatalomtechnikai fúzió jött létre az elmúlt években – ennek volt nyílt jele Kelemen fellépése a debreceni Fidesz-kampányban. Bár a Fidesz korábban megpróbálta korlátozni a szövetség önállóságát a sajtó és az MCC-s elitképzés leuralásával, az RMDSZ az áprilisi vereség óta csendben visszaszerezte ezeket a bástyákat: újraindította saját politikai iskoláját, és Turos Lóránd szenátor révén a székelyföldi rádiók felvásárlásával megerősítette médiabefolyását. Ráadásul Tánczos Barna és Cseke Attila pozíciói révén a szövetség ma a román kormánykoalíció megkerülhetetlen oszlopa, hatalmas bukaresti források felett diszponál, így gazdaságilag sincs rászorulva arra, hogy engedményeket tegyen a Tiszának.

A belső hatalmi mozgásokat vizsgálva Kiss Tamás részletesen bemutatta, hogy bár monolit képzetét kelti, az RMDSZ korántsem egységes, és lényegében egymást sakkban tartó regionális „holdingok”, gazdasági-politikai kisvállalkozások szövetségeként működik:

• A háromszéki erőközpontot vezető Antal Árpád és Tamás Sándor szárnya meggyengült. Kelemen Hunor hatalomtechnikailag mesterien kezelte a helyzetet azzal, hogy Antalt valós erőforrások nélküli stratégiai igazgatóvá tette, majd a Fidesz bukásával és a helyi gazdatüntetések félrekezelésével a sepsiszentgyörgyi vezetés elvesztette kihívó pozícióját, és ma már Kelemen túlélésében érdekelt.
• A partiumi, bihari holding Cseke Attila vezetésével továbbra is vaskézzel uralja saját mikrovilágát a tanügytől az egyházig, de kizárólag regionális erőt képvisel, nem tud országos alternatívát nyújtani.
• A fiatalabb generáció (a mykonosi magángépes botrányba keveredett Antal Lóránt, valamint a Szent Márton-szigeti ügyben érintett Grüman Róbert, Oltyán Csongor és Talpas Botond köre) súlyos sebeket kapott. Kelemen Hunor határozottan elhatárolódott tőlük a nyilvánosságban, a román belpolitikai feszültségek és külföldi kapcsolatok miatt feláldozhatónak bizonyultak, így belső ellenzékként nagyrészt semlegesítődtek.
• Egyedül Tánczos Barna emelkedik ki mint erős bukaresti beágyazottságú, technokrata figura, ám ő mögötte nem áll klasszikus regionális klán, így a belső csoportok egyensúlya miatt Kelemen Hunor helye egyelőre megingathatatlan.

Miközben a politikai vezetés dermedtségben van, az erdélyi intézményes elit – az egyetemek, a történelmi egyházak és a civil szervezetek vezetői – Toró Tibor szerint csendben és rugalmasan alkalmazkodott az új realitásokhoz. Felismerték a budapesti nyitásban rejlő mozgásteret, és megkezdték a viszonyuk rendezését a Tiszával, hiszen a korábbi egypárti nyomás után a jelenlegi helyzet még kényelmesebb tárgyalási pozíciót is jelent számukra.

Ezzel szemben az erdélyi társadalom jóval nehezebben éli meg a változást. Kiss Tamás hangsúlyozta, hogy a fideszes propaganda nem pusztán külső manipuláció volt, hanem mélyen kompatibilisnek bizonyult a helyi közösségben már meglévő gondolkodási sémákkal és előítéletekkel. A kollektív gyász és a gyanakvás nem fog magától eltűnni a határon túli közvéleményből, az anyaországiak részéről pedig továbbra is erős az ellenérzés az adóforrások határon túli költése miatt.

A beszélgetés konklúziója szerint a viszony normalizálása csak akkor kezdődhet el, ha a szimbolikus politizálás helyét átveszi a tényeken és számokon alapuló tervezés. Ezt a például a Mathias Corvinus Collegium működése illusztrálja jól: az MCC erdélyi költségvetése elérte az évi 8,6 millió eurót, ami azt jelenti, hogy a kétheti hétvégi foglalkozásokra és e-learningre diákonként csaknem 4000 euró ment el – miközben a Sapientia Tudományegyetemen egy hallgató akkreditált, teljes egyetemi oktatása alig 5000 eurójába kerül a magyar államnak. Amíg ezek az aránytalanságok nincsenek a nyilvánosság asztalán, és nem indul el az érdemi elszámoltatás, addig a fideszes logikán alapuló rendszer meghaladása és a valódi magyar–magyar párbeszéd csupán illúzió marad.