Nyolcvanöt éve indultak a transznisztriai halálmenetek: a román állam felelősségére emlékeztettek Bukarestben

1941. október 9-én indultak el az első vagonok Dél-Bukovinából a Dnyeszteren túlra, ami a romániai holokauszt egyik legszervezettebb, mégis legbrutálisabb fejezetének nyitánya volt. A Ion Antonescu vezette hatóságok a „végső megoldás” sajátos, helyi modelljét alkalmazták: nem építettek ipari méretű gázkamrákat, a tömeggyilkosságot a nyers erőszakra, a kimerültségre, a fagyhalálra, az éheztetésre és a tífuszjárványokra bízták.

A dél-bukovinai zsidóság kitelepítése közvetlenül követte a besszarábiai és észak-bukovinai zsidók júliusi, azonnali mészárlásokkal kísért deportálását. Dorohoi, Szucsáva, Câmpulung Moldovenesc, Vatra Dornei, Rădăuți és Gura Humorului közösségeit alig néhány órás felkészülési idő után fosztották meg vagyonuktól és lakhelyüktől. Csak 1941 októberében több mint 35 ezer embert – jórészt nőket, csecsemőket és magatehetetlen idős embereket – tereltek marhavagonokba a román csendőrség és a hadsereg felügyeletével.

A Dnyeszteren túli Transznisztria nem csupán egy közigazgatási zóna volt a Dnyeszter és a Bug folyók között, hanem egy hatalmas, nyitott pusztítómező. A vagonokból kirakott embereket gyalogmenetekben hajtották tovább heteken át, sárban és fagyban. Aki lemaradt vagy összeesett az út szélén, azt a kísérő katonák vagy csendőrök egyszerűen fejbe lőtték. A túlélőket romos kolhozépületekbe, istállókba, elhagyott disznóólakba vagy improvizált gettókba és táborokba – mint Vapnyarka, Pecsora vagy az aknavállyal körülvett Bogdanovka – zsúfolták be fűtés, ivóvíz és orvosi ellátás nélkül.

A táborokban a fertőző betegségek, különösen a kiütéses tífusz hetek alatt egész családokat törölt el, miközben a helyi román adminisztráció és a velük együttműködő egységek válogatás nélkül hajtottak végre tömeges kivégzéseket. Mire a szovjet csapatok visszafoglalták a térséget, a Transznisztriába hurcolt romániai zsidók közül több mint 105–120 ezer ember pusztult el, és hozzájuk számítódik a területen élő helyi, mintegy 115–180 ezer ukrajnai zsidó szisztematikus megsemmisítése is. Ennek az 1941. október 9-i elindulásnak a nyolcvanötödik évfordulóján tartják a holokauszt romániai áldozatainak hivatalos emléknapját.

A bukaresti holokauszt-emlékműnél tartott megemlékezésen a román politikai vezetés a történelmi felelősség kimondásának fontosságáról beszélt. Mircea Abrudean szenátusi elnök azt mondta, hogy az akkori rémtetteket a mai államnak kötelessége felvállalnia, mert a múlt tragédiáiról nem lehet absztrakt fogalmak mögé bújva szólni. Hasonló üzenete volt az államfőnek is, Nicușor Dan szerint a bűncselekmények a román állami hatóságok aktív közreműködésével és a társadalom közönye, a félrenézés mellett történhettek meg. Ilie Bolojan miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy az 1941-es deportálások nem a semmiből indultak, hanem a mindennapossá silányított uszítás és a fokozatosan normalizált gyűlöletbeszéd egyenes következményei voltak.

A hivatalos diplomáciai beszédek és koszorúzások mögött máig súlyos, évtizedekig tabusított mérleg húzódik: az Elie Wiesel vezette nemzetközi történészbizottság kutatásai szerint a román közigazgatás alatt 280–380 ezer romániai és ukrajnai zsidót semmisítettek meg, és a Transznisztriába hurcolt 25 ezer roma közül is legkevesebb 11 ezer ember pusztult el. Ehhez adódik az a mintegy 135 ezer észak-erdélyi zsidó, akiket a magyar hatóságok küldtek Auschwitzba.

A megemlékezők – köztük a zsidó és roma szervezetek képviselői, valamint a jelen lévő diákok – előtt Oana Țoiu külügyminiszter és az amerikai, illetve izraeli diplomácia képviselői is arra figyelmeztettek, hogy a szembenézésnek túl kell lépnie a zárt akadémiai körökön. Mivel a túlélők generációja szinte teljesen eltűnt – a héten a Cotroceni-palotában a 96 éves Fülöp Octavian személyében az egyik utolsó élő szemtanúval találkozhattak a diákok –, a felelősségvállalás valós terepe ma már az iskolai oktatásban, a készülő nemzeti zsidó és holokauszt-múzeum befejezésében és a jelenkori gyűlöletbeszéd elleni fellépésben mérhető.