Lakner Zoltán: A határon túli magyar szervezeteknek el kell végezniük a gyászmunkát a Fidesz veresége után

Amikor Lakner Zoltánnak fél évvel korábban elküldték a meghívást a Transtelex kolozsvári Dialógjára, még mindenki a 2026-os magyarországi választásra készült, és legfeljebb azt lehetett találgatni, mekkora esélye van a Tiszának arra, hogy megszorongassa a tizenhat éve kormányzó Fideszt. Mire a politikai elemző hónapokkal később, június közepén megérkezett Kolozsvárra, már egészen más kérdések kerültek az asztalra: hogyan omlott össze a korábban bebetonozottnak látszó rendszer, mit jelent Magyar Péter kétharmados győzelme, milyen állam épülhet az Orbán-korszak után, és hogyan rendezi át mindez a határon túli magyar politikát, amelyet az elmúlt másfél évtizedben erősen meghatározott a budapesti kormány pénzügyi, médiabeli és politikai befolyása.

Lakner Zoltán politikai elemző, a Jelen főszerkesztője és a Partizán állandó elemzője abból indult ki, hogy Magyarországon a rendszer leváltása megtörtént, de a politikai rendszer valódi átalakítása még csak most kezdődhet el. Ez alatt azt értette, hogy a választási eredmény megnyitotta az utat a jogállami intézmények helyreállítása, a közvagyon visszaszerzése és egy részvételibb politikai kultúra előtt, de ezek egyike sem következik automatikusan abból, hogy a Fidesz elveszítette a hatalmát. Az új kormánynak saját magát is korlátoznia kell, miközben a társadalomnak meg kell tanulnia, hogy a demokrácia nem merül ki egy rokonszenves vezető megválasztásában.

Ugyanez a bizonytalanság és lehetőség jelenik meg a határon túli magyar politikában is. Lakner szerint az RMDSZ-nek, a Vajdasági Magyar Szövetségnek és a többi, a Fideszhez szorosan kötődő szervezetnek tudomásul kell vennie, hogy az Orbán-korszak nem tér vissza. A korábbi budapesti hatalmi központhoz igazított stratégiák, a közpénzből fenntartott médiatúlsúly és az egyes szervezeteket kitüntetett helyzetbe hozó támogatási rendszer nem maradhat változatlan, ezért a határon túli politikai szereplőknek előbb-utóbb el kell végezniük azt, amit Lakner politikai „gyászmunkának” nevezett.

Két egymást követő februári nap mutatta meg, hogy megbillent az addigi egyensúly

Lakner a Fidesz bukásának történetét két 2024. februári dátummal kezdte, amelyek szerinte egymás mellé téve világosan jelezték, hogy a rendszer gazdasági és morális tartalékai egyszerre kezdtek elfogyni.

2024. február 1-jén az Európai Tanács rendkívüli ülésén megszületett az Ukrajnának szánt ötvenmilliárd eurós támogatási csomagról szóló megállapodása. Orbán Viktor az ezt megelőző decemberben még blokkolta a döntést, és a magyar kormány abban bízott, hogy egy újabb vétófenyegetéssel befagyasztott uniós forrásokat tud felszabadítani. Ezúttal azonban már a hivatalos tanácskozás előtt eldőlt, hogy az európai vezetők nem engedik, hogy ugyanez a forgatókönyv megismétlődjön.

Lakner szerint ez a külpolitikai esemény súlyos belpolitikai következménnyel járt, mert világossá tette, hogy a 2022-ben kezdődött parlamenti ciklus több mint fele úgy telik el, hogy a kormány nem jut hozzá ahhoz a mennyiségű uniós pénzhez, amelyre korábbi gazdasági és politikai működését alapozta.

A forráshiány megjelent az állam finanszírozásában, a drága hitelfelvételekben, a költségvetési hiányban és az újra meg újra folytatódó megszorításokban, miközben a kormány egyre kevésbé tudta fenntartani azt az érzést, hogy a társadalom ha lassabban is, de gyarapodik.

Másnap, február 2-án, pénteken robbant ki a kegyelmi botrány. Lakner felidézte, hogy a Fidesz tizennégy éve alatt a közvélemény hozzászokott: pénteken még kitör egy botrány, a hétvége azonban elnyeli, hétfőre pedig már alig marad belőle valami. Ezúttal azonban hétfőn is „szép számmal” jelentek meg újabb cikkek, Novák Katalin sértődött hangú magyarázkodása olajat öntött a tűzre, Orbán Viktor pedig alkotmánymódosítást jelentett be, amivel közvetve maga is elismerte, hogy védhetetlen döntés született.

Február 10-én Novák Katalin lemondott, Varga Judit pedig visszavonult a közélettől, ráadásul az államfő lemondása éppen a lakásavatójuk napjára esett, ami Lakner számára „elég kellemetlen” időzítés volt – jegyezte meg zárójelben.

Másnap Magyar bement a Partizán stúdiójába interjút adni, – ekkor még Varga Judit exférjeként volt ismert –, de a videó azóta már három millió megtekintésnél jár. Lakner értelmezésében ezen a néhány februári napon három, addig különállónak látszó folyamat ért össze: beszűkült a rendszer pénzügyi mozgástere, kirobbant egy súlyos morális válság, és megjelent egy belülről érkező politikai szereplő, aki pontosan ismerte a Fidesz működését, nyelvét és sebezhető pontjait. Magyar Péterről hamar kiderült, hogy nemcsak egy egyszeri médiatörténet, mert újra és újra képes volt embereket kivinni az utcára, majd a közösségi médiában látható figyelmet helyi közösségekké és politikai szerveződéssé alakította.

Lakner ennek érzékeltetésére egy debreceni élményét idézte fel: amikor kommentátorként a Tisza rendezvényére utazott, a pályaudvar előtt megszólította egy fiatalember, aki Dublinból repült haza azért, hogy részt vegyen a Tisza Párt eseményén, és ott találkozzon a Békéscsabáról érkező szüleivel. Lakner rögtön hozzátette, hogy ez természetesen „nem egy reprezentatív interjú a magyar társadalomból”, de politikai elemzőként mégis ritkán találkozott ilyen erős érzelmi bevonódással.

A következő hónapokban pedig az is kiderült, hogy a lájkokból valóban emberek lesznek az utcán, az utcán megjelenő emberekből pedig szavazók.

A 2024. júniusi európai parlamenti választáson a Tisza csaknem harminc százalékot szerzett, a Tisza Szigetek megszervezése pedig azt mutatta, hogy a hirtelen fellángolás tartós helyi hálózattá válhat. Ugyanebben az évben, október 23-án megjelent az első olyan meghatározó kutatás, amelyben a pártot választani tudók között már a Tisza vezetett, és Lakner szerint ettől kezdve a mértékadó független mérésekben nem állt helyre a Fidesz korábbi fölénye.

A 2026-os eredmény nagyságát Lakner Orbán Viktor egyik korábbi képével tette érzékletessé. A korábbi miniszterelnök 2022-ben azt mondta, hogy a Fidesz győzelme még a Holdról is látszik. Ha az akkori különbséghez ezt a hasonlatot rendelték – jegyezte meg Lakner –, akkor a mostani helyzet „azért a Marsról is látszik”.

A Fidesz elhitte a saját propagandáját, miközben felmondta a társadalommal kötött szerződését

A választási vereség közvetlen okai között Lakner a Fidesz hibás helyzetértékelését emelte ki. A párt vezetése abból indult ki, hogy valójában továbbra is többségben van, és a döntő pillanatban majd előjönnek azok a kormánypárti szavazók, akik addig nem látszottak. Lakner már a kampány idején is azt kérdezte: honnan kellene előjönniük? Egy politikusnak akkor is győzelmi esélyt kell mutatnia, ha érzi a vereség veszélyét, különben elbizonytalanítja saját táborát. Lakner szerint azonban a Fidesz vezetői már maguk is elhitték a kifelé sugárzott magabiztosságot, és nem érzékelték reálisan a helyzetüket.

Mivel többségi pártnak gondolták magukat, nem érezték szükségét annak, hogy új társadalmi csoportokat szólítsanak meg, megváltoztassák témáikat vagy felülvizsgálják kommunikációjukat.

A kampány az Ukrajnával kapcsolatos félelemkeltés egyre abszurdabb változataira épült, miközben a választókat a megélhetés, az infláció, az egészségügy és a közszolgáltatások állapota foglalkoztatta. Lakner azt sem értette, milyen hatást vártak attól, hogy Manfred Webert plakátokra teszik Magyarországon: lehet, még ő sem ismerné fel egyébként, még akkor sem, ha a szomszédjában lakna – jegyezte meg ironikusan.

Magyar Péter ezzel szemben településről településre járt, meghallgatta az embereket, a helyi problémákat pedig beépítette országos mondanivalójába. Lakner úgy foglalta össze ezt a szinte zavarba ejtő politikai újítást, hogy „a politikus találkozik a választópolgárral”. A magyar közélet állapotáról szerinte sokat elárul, hogy ez önmagában innovációnak számíthatott, és a Fidesz válasza, a Lázárinfó ugyanezt a különös felismerést tükrözte: egy gyakorló országgyűlési képviselő személyesen találkozott azokkal, akiket képvisel.

A kampányhibák azonban önmagukban nem magyarázzák meg a fordulatot. Magyarország éveken át stagnált, miközben az infláció egy ponton huszonöt százalék fölé emelkedett. Lakner ezt a lehető legegyszerűbben fogalmazta meg: „Ha egy országban négy éven keresztül nincs gazdasági növekedés, és van egy ilyen huszonöt-huszonhét százalékos inflációs csúcs, akkor a kormánypártok nem szoktak választást nyerni.”

A magyar társadalom jelentős része kevés megtakarítással és tartalékkal rendelkezik, ezért erősen érzékeli, amikor véget ér egy hosszabb gazdasági konjunktúra. A középrétegek veszítettek korábbi pozíciójukból, a helyi vállalkozók és értelmiségiek körében megerősödött az autonómia iránti igény, a fiatalok korábban nem látott tömegben mentek el szavazni, és a roma közösségek egy része is elfordult a Fidesztől. Ezek a különböző társadalmi tapasztalatok egy ponton közös politikai érzéssé álltak össze: a „legyen már vége”-érzésévé.

Lakner ezt egy hallgatólagos társadalmi szerződés felmondásaként írta le: a kormány hosszú időn át azt kínálta, hogy nagy hatalmat összpontosít, sok pénzt irányít saját köreihez, cserébe azonban a növekedésből valamennyi a társadalomnak is jut, és a hatalom többé-kevésbé békén hagyja az embereket. Amikor elfogytak a források, megszűnt az az érzés, hogy ha lassan is, de mindenki előrébb jut, a kormány pedig gazdasági teljesítmény helyett egyre erősebb politikai ellenőrzéssel próbálta fenntartani uralmát. A gazdasági stagnálás, a kegyelmi botrány, a közszolgáltatások romlása, az autonómiák szűkítése és az új kihívó megjelenése együtt vezetett oda, hogy a korábban stabilnak látszó rendszer végül látványosan összeomlott.

„Magyarország túl van Orbán Viktoron”

Lakner szerint a 2026-os választás lezáró aktus volt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a 2010-es év lezárta az MSZP kormányzati korszakát. Ez nem jelenti, hogy a társadalom egységesen ítéli meg a Fideszt, azt viszont igen, hogy széles többség már lezárult korszakként tekint a párt hatalmára. A Fidesznek ezért ellenzéki erőként kellene újradefiniálnia magát, de egyelőre semmi sem utal arra, hogy erre szervezetileg vagy politikailag felkészült volna.

„Szerintem nincs visszaút” – mondta Lakner, aki nem tartotta valószínűnek, hogy Orbán Viktor egy későbbi választáson ismét visszatérjen a kormány élére, eltekintve a nemrég elfogadott Alaptörvény-módosítástól.

Ehhez a Fidesznek belső megújulásra, egyfajta palotaforradalomra lenne szüksége, csakhogy a pártban nincsenek nyilvánosan azonosítható szervezett irányzatok és önálló hatalmi központok. A pénz, a pozíciók, a nyilvánosság és a politikai előrejutás lehetősége hosszú időn át Orbán Viktor körül összpontosult, így annak is komoly ára van, ha valaki fellázad, és annak is, ha senki nem teszi meg.

A vereség után azonban elmaradt a szembenézés: a tisztújításon nem volt más elnökjelölt, Orbánt újraválasztották, és a párt pedig nem adott meggyőző magyarázatot arra, miért veszítette el a választást. Lakner számára ebből az következik, hogy a Fidesz abban a formában, amelyben 2010 után ismertük, már nem tud visszatérni.

„Magyarország túl van Orbán Viktoron. Nem mindig hittem azt, hogy én ezt az elemzői pályám során így ki fogom mondani, de ebből a szempontból amúgy vártam ezt. Nyilván soha nem volt titok, hogy az Orbán-rendszer kritikusa voltam, de intellektuálisan is azt gondoltam, hogy ha le tudjuk zárni ezt az orbáni korszakot, akkor egyszerűen sokkal érdekesebb magyar politikai világ jön el.”

Ez a határon túli magyar politika szempontjából sem mellékes: azok a szervezetek, amelyek másfél évtizeden át az Orbán-rendszer tartósságára építették stratégiájukat, többé nem számíthatnak arra, hogy néhány év múlva egyszerűen helyreáll a korábbi budapesti rend, vele együtt pedig visszatérnek a megszokott pénzügyi, médiabeli és legitimációs viszonyok.

A külpolitikában nincs türelmi idő, minden kézfogás azonnal jelentést kap

A választási győzelem után Magyar Péter Budapestre hívta a határon túli magyar szervezetek vezetőit. A Kelemen Hunorral és Pásztor Bálinttal folytatott találkozókon Lakner szerint „több volt egyszerű homlokráncolásnál”: demonstratívan érzékeltették, hogy feszült és konfrontatív egyeztetések zajlottak. Ezt egy régi politikai nyelvi formulával világította meg: az állampárti világban mondták az ilyen tárgyalásokra, hogy „őszinte hangvételű volt a beszélgetés”, ami rendszerint komoly nézetkülönbségekre utalt. A politikai elemző hozzátette: ezek a tárgyalások már előrevetítették, hogy az új kormány nem kívánja automatikusan továbbvinni az Orbán-korszak kapcsolatrendszerét, és nem tekinti érinthetetlennek azokat a szervezeteket, amelyek korábban a Fidesz kizárólagos partnereiként működtek.

Ehhez képest meglepetést keltett, amikor Forsthoffer Ágnes házelnök szabadkai látogatásán barátságos hangulatban találkozott a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőivel, Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke pedig úgy mutathatta be az eseményt, mintha megkapta volna az új magyarországi hatalom jóváhagyását. Lakner benyomása szerint a látogatás valószínűleg korábban megszervezett, protokolláris út volt, aminek nem látták értelmét lemondani, és önmagában természetesnek tartotta, hogy a magyar Országgyűlés elnöke kapcsolatot tart a szerbiai állami vezetőkkel, valamint a vajdasági magyar politikusokkal.

A program összeállítása mégis szűknek bizonyult, mert kimaradtak belőle a független vajdasági értelmiségiek és véleményformálók, akik a hivatalos találkozókhoz képest más helyi tapasztalatokat és kritikusabb szempontokat adhattak volna át. A külpolitikában ugyanis nincs hosszú tanulóidő: amikor egy közjogi méltóság külföldre utazik, minden találkozó és fénykép azonnal politikai jelentést kap, a fogadó fél pedig érthetően megpróbálja saját legitimációjának erősítésére használni.

Lakner ezért úgy látta, hogy a szabadkai látogatás nem feltétlenül azt az üzenetet közvetítette, amelyet a Tisza-kormány hosszabb távon képviselni szeretne.

Ettől azonban Pásztor Bálint aligha gondolhatja, hogy a Vajdaságba a VMSZ közvetítésével érkező magyarországi pénzek felhasználását senki nem vizsgálja majd meg. Egy barátságos kézfogás nem jelent felmentést az elszámoltatás alól, ahogyan egy protokolláris találkozó sem írja felül azt az alapvető változást, amely a budapesti hatalomváltással bekövetkezett.

Forsthoffer szerepének azért is lehet a szokásosnál nagyobb súlya, mert abban az esetben, ha – Lakner Zoltán szavával élve – „lemondódna” Sulyok Tamás, az Országgyűlés elnöke láthatná el ideiglenesen a köztársasági elnöki feladatokat. Lakner nem akarta túlértékelni ezt a lehetőséget, de jelezte: ilyen helyzetben a házelnök külpolitikai és nemzetpolitikai lépései szükségképpen nagyobb figyelmet kapnak.

Az RMDSZ-nek el kell végeznie a gyászmunkát

Arra a közönségkérdésre, kialakulhat-e belső változás az RMDSZ-ben, Lakner óvatosan válaszolt. Nem állította, hogy elég közelről ismeri a szövetség belső erőviszonyait ahhoz, hogy személyeket, csoportokat vagy utódlási forgatókönyveket nevezzen meg, ezért inkább arról beszélt, miként változtak meg azok a külső feltételek, amelyek között az RMDSZ politikát csinál.

A szövetség működésében mindig fontos volt a hatalomhoz való pragmatikus viszony, ezért ha Magyarországon alapvető politikai átrendeződés megy végbe, annak szükségszerűen következménye lesz Erdélyben is.

Lakner szerint sokszor és teljes joggal rótták fel a magyarországi társadalomnak, hogy nem ismeri eléggé a határon túli magyar viszonyokat, most azonban a fordított figyelemre is szükség lenne: Erdélyből, a Felvidékről vagy a Vajdaságból is meg kell érteni, mi történt Magyarországon, és miért több ez egy szokványos kormányváltásnál.

„Ami volt, az nem fog visszatérni” – jelentette ki Lakner. Mint mondta, politikai elemzőként ritkán használja a mindig és a soha szavakat, ezt azonban akár írásba is merné adni. A 2026-os választás olyan mély társadalmi változás politikai lenyomata, amely tartósan átrendezi a viszonyokat, ezért az Orbán Viktorhoz kötődő határon túli szervezeteknek el kell végezniük a gyászmunkát és végig kell menniük az elengedés hosszabb folyamatán.

Pásztor Bálint természetesen továbbra is kifejezheti hűségét a Fideszhez, ahogyan más határon túli vezetők is ragaszkodhatnak korábbi politikai szövetségükhöz, de a magyarországi társadalom már nem ezt a rendet választotta. Lakner szerint a korábbi „kísérő bolygóknak” új vonzóerőt kell találniuk, miközben saját szavazóik egy része érzelmileg még Orbán Viktorhoz kötődik. Ez kényelmetlen egyensúlyozás lesz, de éppen az ilyen helyzetek kezelésére való a politika.

Lakner egy felvidéki magyarok körében készült kutatásra is utalt, amely szerint a Tisza győzelmének megítélése a választás után gyorsan kedvezőbbé vált. Ebből arra következtetett, hogy a magyarországi eredmény hatása fokozatosan „lecsorog” a határon túli közösségekbe, és az új felállást idővel olyanok is elfogadják, akik nem a Tiszára szavaztak volna.

Az RMDSZ-t rendkívül pragmatikus politikai szervezetnek tartja, ezért meglepné, ha a szövetség ne érzékelné és ne követné le a változást. A Tisza-kormánynak sincs érdeke abban, hogy tartósan rossz viszonyban maradjon a romániai magyar érdekképviselettel, Magyar Péterék pedig jelezték, hogy nem akarnak új erdélyi pártot építeni a szövetséggel szemben. Az új magyar kormánynak sincs oka arra, hogy az RMDSZ-szel tartósan „hideg ágyban vergődjön” – fogalmazott a politikai elemző.

Ebből azonban nem következik a korábbi kapcsolatrendszer változatlan továbbélése. Az RMDSZ-nek magának kell megtalálnia az alkalmazkodás formáját, ami nem feltétlenül jelent vezetőváltást, de mindenképpen új működésmódot igényel.

A szövetség többé nem támaszkodhat ugyanúgy a budapesti politikai, pénzügyi és médiabeli háttérre, mint az Orbán-korszakban, és saját közössége előtt is világosabban kell megindokolnia döntéseit.

Egész „parcellák” eshetnek ki a szekrényekből

Az elszámoltatás a határon túli viszonyokat is alapvetően átalakíthatja, mert Lakner szerint a pénz és a politikai hatalom összefonódását feltáró vizsgálatok az elszigetelt ügyeken túl teljes hálózatokat tehetnek láthatóvá. Saját, jóval plasztikusabb megfogalmazása szerint nem egyszerű csontvázak, hanem egész „parcellák” eshetnek még ki a szekrényekből, vagyis a rendszer működéséről szóló valódi tapasztalat jelentős része még előttünk van.

Nem biztos, hogy minden döntés felelőse azonosítható lesz, és az sem, hogy minden pénzt vissza lehet szerezni, de a nyilvánosságra kerülő történetek súlyos hitelvesztést okozhatnak azoknak, akik az Orbán-rendszer határon túli pénzosztásának kedvezményezettjei vagy politikai közvetítői voltak. Az elszámoltatás ugyanakkor nem egyetlen művelet, hanem legalább három különböző területből áll.

Vannak jogi ügyek, amelyekben egyszerűen működnie kell a nyomozó hatóságoknak és az igazságszolgáltatásnak. Vannak morális kérdések, amelyek nem minden esetben rendezhetők a büntető törvénykönyv alapján, mégis nyilvános szembenézést, párbeszédet és felelősségvállalást igényelnek. A harmadik terület a közvagyon visszaszerzése és a közpénzek felhasználásának átvilágítása.

A morális szembenézésről beszélve Lakner szóba hozta azokat az egykori propagandistákat is, akik a rendszer bukása után látványos önkritikus fordulatot próbálnak bemutatni.

„Nem tudom, mennyire követitek a különböző expropagandisták közepesen önreflektív nyilvános fordulásait. Egyikükről éppen ma olvastam, hogy visszamegy tanárnak. Kösz. Ha már a társadalmi normák megváltozásáról beszélünk, valahol talán ez a legfélelmetesebb mondat.”

Az elszámoltatás és a társadalmi megbékélés szerinte nem zárja ki egymást, de csak akkor férhet össze, ha van közösen elfogadott alapjuk. „Megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér” – fogalmazott. Világossá kell tenni, mely cselekedetek vonnak maguk után jogi felelősséget, mely ügyekben van szükség politikai vagy morális szembenézésre, és milyen feltételekkel lehet lezárni a konfliktusokat.

A határon túli támogatások esetében a legfontosabb változás az átláthatóság lehet. A magyarországi támogatásnak nem kell megszűnnie, de újra kell gondolni a célját, az elosztási szabályait, az ellenőrzését, és azt is, hogy kik dönthetnek róla. Egy demokratikus támogatási rendszernek a közösségek önállóságát kellene erősítenie, nem egyes politikai szervezetek függőségét Budapesttől.

A médiatér átalakulása csendesebben, de ugyanolyan mélyen változtathatja meg Erdélyt

A magyarországi állami média átalakítása és a Fidesz médiarendszerét fenntartó közpénzcsapok elzárása közvetlenül érintheti a határon túli nyilvánosságot is. Számos propagandafelület pénzügyi utánpótlása apadhat el, miközben megnyílhat egy plurálisabb tér, amelyben más vélemények, független szerkesztőségek és kritikusabb társadalmi kezdeményezések is nagyobb eséllyel jelenhetnek meg.

Lakner ezt az új magyar kormány puha hatalmának lehetséges eszközeként írta le. Nem feltétlenül kell embereket kirúgni, szervezeteket betiltani, vagy a korábbi kedvezményezettek helyére új politikai klientúrát ültetni: már az is mély változást idézhet elő, ha átalakul a kulturális, sajtó-, civil és támogatási környezet. Ez nem villámcsapásszerű fordulat lenne, hanem lassú erózió, amely fokozatosan bontja le a Fidesz határon túli véleményformáló fölényét.

A Fidesz pozíciói Lakner szerint azért nem maradhatnak meg a korábbi formájukban, mert magyarországi hatalmi forrásokból táplálkoztak. Ha megszűnik az állami pénzből fenntartott médiatúlsúly, a helyi politikai szereplőknek nyitottabb és vitázóbb nyilvánosságban kell megindokolniuk döntéseiket, ami önmagában is változást hozhat az RMDSZ és más szervezetek belső működésében.

A médiának közben az új magyar kormánnyal szemben is meg kell őriznie kritikai szerepét, még akkor is, ha Magyar Péter rendkívüli hatékonysággal kommunikál közvetlenül követőivel. Lakner szerint a választók gyakran úgy érzik, hogy a miniszterelnök személyesen hozzájuk beszél, amikor pedig másokhoz szól, az ő nevükben mondja ki azokat a mondatokat, amelyeket maguk is elmondanának. Ennek érzékeltetésére felidézte, hogy Magyar a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában, az 1956 utáni megtorlások kivégzett áldozatainak emlékhelyén tartott koszorúzás után egyenesen saját stábjának kamerájához lépett, és elmagyarázta nézőinek, miért fontos június 16., Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulója. Lakner hasonlót kevés európai vezetőtől látott, ezt a folyamatos, közvetlen kapcsolattartásra épülő politikai „filmszínházat” pedig az is jelzi, hogy képszerű megfogalmazása szerint parlamenti közvetítések idején az emberek valósággal „fürtökben lógnak az interneten”.

Ez azonban nem teszi feleslegessé az újságírást. A sajtó feladata éppen az, hogy jelezze: volna itt egy másik kérdés is, amelyet a politikus magától nem tenne fel. Lakner aggasztónak tartotta, milyen indulatos reakciók fogadják időnként a kritikus kérdéseket a Tisza támogatóinak részéről, mert a politikai törzsek egyszerű átrendeződése még nem jelent demokratikus kultúraváltást. Attól, hogy a társadalom egy rokonszenvesebb vezetőre néz fel, még nem válik automatikusan plurálissá, a felvilágosulatlan abszolutizmust viszonylag könnyű felvilágosult abszolutizmusra cserélni, ha a politikai közösség továbbra is egyetlen emberre bízza saját cselekvőképességét.

A nemzetpolitikai konszenzus megmaradt, de a célokat végre pontosan meg kellene fogalmazni

Lakner fontos fejleménynek tartotta, hogy az új magyar Országgyűlésben deklaráltan csak olyan pártok ülnek, amelyek elkötelezettnek mondják magukat a határon túli magyar közösségek ügye mellett. Az a politikai erő, amely a kampányban a határon túli magyarok szavazati jogának megvonását vetette fel – vagyis a DK –, alig több mint egy százalékot szerzett, és nem jutott be a parlamentbe. Ezzel a választók szerinte lényegében lezárták a kettős állampolgárság és a szavazati jog alapelvéről szóló vitát.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden részletszabálynak változatlanul kell maradnia, továbbra is nyitott kérdés, hogyan alakul át a választási rendszer, milyen parlamenti súlyt eredményeznek a levélszavazatok, mely intézmények és programok kapnak magyarországi támogatást, milyen átlátható szabályok vonatkoznak a pénzek elosztására, és milyen eredményeket vár el mindezért a magyar állam.

Lakner Zoltán ennél is tovább ment, mivel szerinte a valódi stratégiai dilemmák még mélyebbek: a magyar állam azt szeretné, hogy a határon túli magyarok szülőföldjükön maradjanak, vagy megkönnyíti áttelepülésüket Magyarországra? Hogyan kapcsolódik egymáshoz az autonómia, a magyarországi választójog és a román, szlovák, szerb vagy ukrán politikai életben való részvétel? Miként lehet úgy támogatni a közösségeket, hogy az erősítse helyi önállóságukat, és ne egyetlen párt vagy politikai elit függőségét növelje?

A politikai elemző nem volt biztos abban, hogy ezek a kérdések kellő rendszerességgel és megfelelő színvonalon megjelennek a magyarországi politikai műhelyekben. A Tisza-kormánynak ezért nem elegendő felszámolnia az Orbán-rendszer klientúraépítő gyakorlatát, hanem koherens nemzetpolitikai stratégiát is ki kell dolgoznia, amelyből kiderül, milyen jövőt képzel el a határon túli magyar közösségeknek.

A demokrácia nem készül el a választás éjszakáján

Lakner egész érvelésének központi gondolata az volt, hogy a rendszer leváltása és a rendszerváltás nem ugyanaz. A 2026-os választás történelmi lehetőséget teremtett, de a következő politikai rendszer minőségét az dönti el, hogyan él ezzel az új hatalom, és mennyit őriz meg saját cselekvőképességéből a társadalom.

A Tisza kétharmados többsége lehetővé teszi a jogállami intézmények helyreállítását, ugyanakkor új hatalomkoncentrációt is teremthet. Lakner ezért különösen fontosnak tartotta az arányosabb választási rendszer megalkotását, a közjogi intézmények hitelességének helyreállítását és

a miniszterelnöki tisztség nyolcéves korlátozását, amelyet inkább Lex Magyarnak, mint Lex Orbánnak tekintett. Orbán Viktor már nincs kormányon, a korlát valójában annak a Magyar Péternek a jövőbeli hatalmát szabja meg, aki népszerűsége csúcsán fogadja el saját későbbi távozásának szabályát.

A nyolcéves korlátot Kolozsváron némi öniróniával vezette fel: „Bocsánat, elnézést, de két napja azon nevetek, hogy eljövök Erdélybe, és a román politikai környezetben arról fogok beszélni, hogy nyolc évre kell korlátozni azt, hogy valaki miniszterelnök lehessen. Lehet, hogy Romániában inkább olyan alkotmánymódosítás kellene, hogy legalább fél évig hagyjunk valakit miniszterelnöknek – eltérnek a problémáink.”