„Egy olyan helyen szeretnék élni, ahol nem számít, ki mit gondol a politikáról”

A választások eredményhirdetése után Kelemen Hunor és az RMDSZ vezetői gyorsan megadták a magyarázatot arra, miért álltak bele teljes erővel a Fidesz kampányába: szerintük az erdélyi magyarok túlnyomó többsége ezt az irányt támogatja. Ezt a mondatot azóta is görgetik különböző változatokban, különböző nyilatkozatokban, holott mindig is nyilvánvaló volt, hogy ennél jóval bonyolultabb a képlet, és ez a leegyszerűsítő magyarázat félrevezető, mert egy homogén politikai közösség látszatát kelti ott, ahol valójában eltérő tapasztalatok és vélemények ütköznek.

Azok az erdélyi magyarok ugyanis, akikkel a választás napján Budapesten találkoztunk, egytől egyig arról beszéltek: tarthatatlan helyzet alakult ki nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. A vélemények különböztek, a hangsúlyok is, de abban meglepő egyetértés volt, hogy az Orbán-rendszer fojtogató légkört, extrém polarizáltságot alakított ki, szembefordított egymással családtagokat, generációkat, anyaországiakat és határontúliakat.

A döntő napon keresztül-kasul szeltük Budapestet, találkoztunk egyetemi tanárral és politikussal, zenészekkel és IT szektorban dolgozó fiatalokkal, olyanokkal, akik már évek óta Magyarországon élnek, és olyannal is, aki csak pár napra jött vagy átmenetileg van itt. Arról kérdeztük őket, hogyan látják a választást, miért tartották fontosnak, hogy figyeljék vagy szavazatukkal akár alakítsák is a folyamatot, és mit várnak attól a fordulattól, amit sokan már rendszerváltásként emlegetnek.

A beszélgetésekből egy sokkal összetettebb kép rajzolódott ki, nemcsak arról, hogy ki kire szavazott, hanem arról is, hogy miért mennek el egyre többen Erdélyből, mit hiányolnak otthon, és mit keresnek máshol, akár Budapesten.

“Legyen változás, mert abból tanul a társadalom”

A Bardocz testvérek, Boglár és Botond kolozsváriak, de már évek óta itt élnek. „Én elsősorban azért költöztem Magyarországra, mert itt tudtam azt tanulni, amit szerettem volna. Most Pécsen élek, ott elvégeztem a zeneterápia szakot, és közben meg úgy alakult, hogy véletlenül így megtaláltam álmaim munkáját is: hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozom egy szociális programban, ahol a zenét használjuk eszközül az integrálásra, fejlesztésre meg mindenre” – mondta Boglár.

Botond kezdetben inkább előadóművészként határozta meg magát, később viszont egyre inkább a háttérmunkák felé mozdult el, hangmérnökként, stúdiós szakemberként és élőhangosítóként dolgozva. Mostanra viszont újra az alkotás iránti igénye került előtérbe, és szeretne visszatérni a kreatívabb oldalhoz. Ez a kettősség nemcsak szakmailag, hanem anyagilag is egyfajta egyensúlyt jelent számára, mert a kortárs zenéből önmagában nagyon nehéz megélni, magyarázta.

Boglár már a választás reggelén érezte, hogy ez nem egy sima nap lesz. „Nagyon rosszul aludtam, mert nagyon izgultam, és úgy ébredtem, hogy feszült vagyok, és nem is tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, úgyhogy minél hamarabb felöltöztem, és elmentem gyorsan szavazni, hátha megnyugszom” – mondta. A szavazás után már egészen más hangulatban jött vissza. „Annyi mosolygós ember jött velem szembe, fiatalok, nénik, bácsik a szavazófülke előtt is, az utcán is, és amikor hazamentem, mondták is, hogy mi történt veled, mert nem így mentél el itthonról. Nagy mosollyal sétáltam vissza.”

Botondnál már hónapokkal korábban elkezdte intézni, hogy egyáltalán szavazni tudjon. „Rákészültem, utánanéztem, mi a folyamata, hogy ne a kolozsvári címemre küldjék ki a levélcsomagot. Átjelentkeztem, hogy személyesen vegyem át a második kerületben, a polgármesteri hivatalból” – mesélte.

Mindkettejüknél közös volt, hogy a politika nem maradt kívül a mindennapjaikon. „Sajnos olyan a helyzet, hogy napi szinten évek óta követtem, pedig szerintem nem kéne ennyire, mert nem tesz jót nekünk” – mondta Botond, aki felidézte, hogy ez nem egyből így kezdődött, hanem fokozatosan húzta be: „először inkább a szabad sajtó érdekelt, például Ács Dani videói, aztán amikor az ember igazságérzete egy kicsit feltámad, akkor elkezdi komolyabban követni az egészet”.

Boglárnál inkább az volt hangsúlyos, hogy a nap végére milyen érzés maradt meg benne. „Én mindenképp érzem azt, hogy most egy óriási változás előtt állunk, és ezt az emberek is érzik, és örülnek neki” – mondta.

A beszélgetésben többször visszatért az is, hogy ez a feszültség nem csak az utcán vagy a médiában jelenik meg, hanem a saját köreikben is. „Ezt mi is tapasztaltuk családon belül”, mondta Botond, hozzátéve, hogy bár Budapesten kevésbé kerül ilyen helyzetekbe, mert „nagyon ritkán találkozom állampárti emberekkel”, attól még a törés létezik. Boglár ezt egy kicsit másképp írta le: „az idősebb korosztállyal, az otthoniakkal félünk is már kicsit erről beszélni, pedig fontos. Voltak nehéz beszélgetéseink, de próbálunk nem túllépni azon a határon, amikor már rombol egy kapcsolatot a politika”.

A szavazás és változás mögötti tétet mindketten inkább a rendszer működésében látják, nem egy-egy konkrét ügyben. Botond szerint „az lenne az alap, hogy senki ne lehessen hatalmon ilyen hosszan, mert a hatalom bódít, és megváltoztatja az embert, ezért kellene, hogy ez egy véges dolog legyen, és legyen változás, mert abból tanul a társadalom.

„Nem lelkesedésből szavazunk, hanem mert változást akarunk”

Madaras Dávid Kolozsváron él, hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozik a Social Fiber Egyesületnél, Terkál Róbert Marosvásárhelyről indult, és évek óta Budapesten lakik, programozóként dolgozik. Velük is a Millenárisban beszélgettünk.

Róbert számára a mostani kampány hangulata számára érezhetően más volt, mint korábban. „Az előző választásokon jobban éreztem a negatív közhangulatot az utcán, most viszont mintha ez inkább a digitális térbe szorult volna. Amikor kint vagyok, sokkal inkább bizakodóbb hangulatot érzek. Talán az is benne van, hogy az emberek egy kicsit immunissá váltak, telítődtek ezzel az egésszel.”

A telítődés miatt úgy döntött, egy időre teljesen kivonult az online térből. „Letöröltem az Instagramot, a Facebookot, mindent. Volt egy pár év, amikor híreket sem nagyon követtem, mert egyszerűen rosszul esett. A háborúk, az itthoni helyzet, az, ahogy az emberek reagálnak — ez az egész nagyon lehangoló volt.” A választások közeledtével azonban visszatért, részben azért, mert úgy érezte, hogy most mégis van tétje annak, hogy megszólal-e. „A vége felé meglepő volt látni, hogy mennyien vállalják magukat, mennyien kimondják, amit gondolnak. Én is úgy éreztem, hogy szükséges erről beszélni, akár barátokkal, akár a családban — még akkor is, ha nem mindenhol volt ennek tere.”

A beszélgetés egyik visszatérő témája a polarizáció volt. A fiúk szerint az elmúlt években inkább az elzárkózás volt a jellemző, de most mintha enyhült volna a feszültség. „Nekem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy generációk között megszakadt a kommunikáció. Most viszont azt éreztem, hogy ha nem is értünk egyet, már nincsenek akkora indulatok. Inkább egyfajta elfogadás jelent meg, hogy különbözőek vagyunk, de van egy közös cél” – mondta Róbert.

Madaras Dávid számára a legfontosabb kérdés a gyermekvédelem és az, hogy van-e értelme annak a munkának, amit végez. „Én elsősorban azt szeretném, hogy a gyermekvédelmi rendszer biztonságosabb legyen, és hogy azok, akik ebben dolgoznak, meg legyenek becsülve. Ez egy óriási munka, és sokszor az ember úgy érzi, hogy hiába teszi bele az energiát. Én arra szeretnék ébredni, hogy van értelme dolgozni.”

Ugyanakkor a politikai választásuk nem feltétlenül lelkesedésből fakad. Inkább kényszerhelyzetként írják le, ahol nem annyira egy program mellett, mint inkább egy rendszer ellen döntenek. „Néha az jut eszembe, hogy két jobboldali párt között választunk. Nem érzem azt, hogy lenne olyan politikai erő, amihez teljesen tudnék kötődni. Inkább valaminek a végét várom, mint valaminek az elejét.”

Róbert számára a legfontosabb nem egy konkrét politikai irány, hanem a rendszer működésének megváltozása lenne. „Azt szeretném, hogy visszaépüljenek a fékek és ellensúlyok, hogy legyenek valódi viták. Most inkább az van, hogy négyévente választunk a kisebb rossz között, aztán reménykedünk. Jó lenne eljutni oda, hogy egyszer tényleg azért szavazok valakire, mert tetszik, amit képvisel.”

Az erdélyi magyarok helyzetével kapcsolatban már bizonytalanabbak voltak, de azért a remény is ott bujkált a válaszban: „Most úgy tűnik, hogy nem az ötletek vagy a teljesítmény számítanak, hanem inkább az, hogy ki kivel van jóban. Ez nem egy egészséges rendszer. Jó lenne, ha többféle hang jelenhetne meg, és nem egyetlen irány dominálna… Ha itt sikerülne visszaépíteni egy működő jogállamot, annak lehetne egy kisugárzása, talán kevesebb lenne a populizmus, és egy jobb irányba mozdulna a világ.”

„Ennek a lojalitásnak az erdélyi magyarság ihatja meg a levét”

A kolozsvári Marton Attila biológusként dolgozik, Románia legfiatalabb és legprogresszívebb pártjában, a SENS-ben politizál és közben az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalomban is aktív. Kritikusan nézi azt, ami az elmúlt években Magyarországon és az erdélyi magyar politikában történt.

Szerinte a magyar társadalom annyira polarizálódott és a közbeszéd annyira eldurvult, hogy sokan nem merték felvállalni véleményüket a retorzióktól való félelem miatt. Kutatói és egyetemi közegből is hozott példákat arra, hogy politikai nézetek miatt embereket értek hátrányos megkülönböztetések, ami szerinte tarthatatlan, mert hosszabb távon egy bizalmatlan, zárt közeget hoz létre.

Amikor a választás tétjéről beszélt, azt mondta, egy újabb kormánypárti győzelem Magyarország végét jelentené. Szerinte az Orbán-rendszer tipikus félautoriter berendezkedés logika mentén működött, csak az erdélyi magyarok egy része ezt nem érzékelte. Az Orbán-kormány erdélyi támogatáspolitikája is szóba került, és elismerte, hogy "valóban nagyon sok pénzt fektettek az elején iskola- és templomfelújításokba, viszont az elmúlt időszakban ezek a pénzek már nem közintézményekhez jutnak. Már nem a közösség profitál, hanem luxusszállodák épülnek, wellnessközpontokat vásárolnak Fidesz-közeli üzletemberek, amit nem lehet közhasznúnak tekinteni. A szatmárnémeti példa is, a felújított Dacia-szálló épülete ezt mutatja, a közösség legfeljebb gyönyörködik benne, de nem használja.” Szerinte a probléma nem csak az, hogy hova mennek a pénzek, hanem az is, hogy kik maradnak ki belőle: a falusi közösségek, a leszakadó régiók, a magyarul beszélő roma gyerekek, akiknél a lemorzsolódás továbbra is magas, miközben a források jelentős része a látványberuházásokra megy el.

Az RMDSZ szerepét ebben a rendszerben szintén kritikusabban látja, mondta el nekünk, különösen a Fideszhez való viszony miatt. Úgy fogalmazott, hogy az elmúlt időszakban a szervezet „túl sok mindent tett fel egy lapra”, és ezzel komoly kockázatnak tette ki az erdélyi magyar közösséget. A lojalitás mögött szerinte elsősorban pénzügyi okok állnak, de ennek a következményeit „végső soron az erdélyi magyarság ihatja meg, különösen akkor, ha a politikai környezet megváltozik."

A beszélgetés végén viszont visszalépett a nagypolitikától arra a szintre, ahol szerinte az egész helyzet a leginkább érezhető: az emberek közötti bizalomnál.

„Szeretnék egy olyan Magyarországra ébredni, ami a remény jegyében kel fel, mert az igazság az, hogy bele vagyunk fáradva ebbe a folyamatos ijesztgető retorikába, ebbe az állandó feszültségbe. Nagyon szeretném látni, hogy ez megszűnik, és nem azt nézzük egymásban, hogy ki kire szavazott, hanem azt, hogy emberek vagyunk, akik próbálnak egy közös jövőt építeni”

“Aki nyer, annak úgy kell kezelnie a helyzetet, hogy négy év múlva nesöpörje el a népharag”

Silye Lóránd is Kolozsvárról érkezett Budapestre, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatóját egy Erasmus-ösztöndíj hozta a fővárosba épp a választás napjára teljesen véletlenül. Ő maga is nevetett ezen: nem is volt a fejében a pontos dátum, csak utólag esett le a tantusz, hogy „az ország egyik fele sírni, a másik fele örülni fog, csak nem tudjuk, hogy melyik”.

Kívülről figyelte a kampányt, és ez a perspektíva tette élessé számára, mennyire torz lett a kép. Azt mondta, amit látott, egyszerre volt érdekes és ugyanakkor nyomasztó is: az algoritmusokon keresztül „rettenetesen sok fideszes üzenet” találta meg, miközben másoknál pont az ellenzéki tartalmak domináltak, és ebből az jött ki, hogy mindenki a saját buborékjában él. „Amit én láttam, az egy hihetetlenül kétpólusú világ, ahol már retorikai szinten is annyira szétvált a két oldal, hogy tulajdonképpen egy élet-halál harcként jelenik meg az egész. Tehát az az érzése az embernek kívülről, hogy itt valaki ma este meg fog semmisülni, mert nincs olyan, hogy a kettő egyszerre érvényes legyen” – fogalmazott.

A választás utáni helyzetet elemezve arról beszélt, hogy az első, amivel szembe kell majd nézni, az a gazdasági realitás, mert minden osztogatás után az történik, valakinek ki kell fizetnie a felhalmozott adósságot. Azt mondta, nem számít gyors fordulatra, inkább arra, hogy „aki nyer, annak négy év alatt kell úgy kezelnie ezt a helyzetet, hogy közben ne söpörje el a népharag”.

A külpolitikai irányváltást tartotta az egyik lehetséges különbségnek: egy kormányváltás esetén szerinte lazulhatott volna a feszültség az Európai Unióval, és újra lehetett volna pozicionálni Magyarországot a nemzetközi térben, de ezt sem látta automatikusnak vagy azonnalinak.

Az erdélyi magyarok szempontjából kifejezetten óvatos volt: nem vár radikális változást, mondta, inkább azt, hogy „lesz egy-két hét mosolyszünet, aztán ki kell egyezni”, mert a kapcsolatok fenntartása mindkét fél érdeke. De egy fontos kritikát is megfogalmazott: szerinte az elmúlt évek támogatáspolitikája sok szempontból elkényelmesítette az erdélyi magyar intézményrendszert, és eltolta a hangsúlyt arról, hogy a román állammal kellene stabil, hosszú távú alapokat kialakítani.

Ezt a saját döntésén keresztül is megvilágította, amikor arról beszélt, miért nem vette fel a magyar állampolgárságot. Nem egyetlen okot említett, hanem egy egész gondolkodásmódot: „Nem éreztem, hogy szükségem lenne rá. Úgy vagyok erdélyi magyar, hogy ebbe beleszülettem, és nem gondolom, hogy ezért külön állampolgárság járna. Ráadásul látom azt a folyamatot is, hogy ez egy eszköz lett arra, hogy az erdélyi gyerekeket átvigyék Magyarországra, és közben az itthoni rendszer gyengül. Nekünk a hazánk Románia, itt kellene olyan alapokat építeni, amik nélkül ezek a támogatások önmagukban nem tartanak életben semmit”

A beszélgetés végén visszatért arra, ami számára a leginkább szembetűnő volt Budapesten: a közbeszéd állapota. A plakátok, a hangnem, az általános légkör. „Én egy olyan Magyarországra szeretnék jönni, ahol a közbeszéd nem ilyen durva. Mert ami most van, az tényleg sokszor elképesztő, és főleg romániai összehasonlításban feltűnő, hogy mennyire alpári lett. Olyan, mintha visszajönne valami abból a világból, amit gyerekként láttam a Ceaușescu-korszak végén.”

“Budapesten lett tétje a szavazatunknak”

Nemrég nyílt meg a budapesti Planetárium, rengeteg erdélyi fiatal itt szocializál, kávézik, sörözik, itt él társas életet. A választás napjára eredményváró volt hirdetve, tudtuk, hogy itt lesz Mostis Gergő is a Plani tulajdonosa, aki az utóbbi időben sokat ingázik Budapest és Kolozsvár között. De ha már eljutottunk a nemrég megnyílt közösségi térbe, szóba elegyedtünk néhány vendégével is a helynek.

Szász Renáta három éve van Budapesten, IT-ben dolgozik, és most először érzi azt, hogy a szavazatának súlya, értelme van. Korábban inkább távol tartotta magát ettől, „mert nem tartottam helyesnek, hogy olyan dolgokba szóljak bele, amiknek nem érzem a következményét”, most viszont már nem kívülről nézi, hanem benne van: „most, hogy itt vagyok, most érzem először, hogy tényleg közöm van hozzá”

Simion Emőke két éve költözött át, és ezt az időt úgy írja le, mint egy lassú kijózanodást. Azt mondta, 2022-ben még „információ hiányában szavazott”, utólag pedig kifejezetten nyomasztja, hogy nem értette, mi történik körülötte. Most már igen, és ez meg is változtatta, hogyan dönt: „most már sokkal jobban értem, hogy mi történik Magyarországon, és hogy milyen következménye van annak, hogy ki van a kormányon.”

Kis Ágota a legfrissebb budapesti köztük, fél éve van itt, és még keresi a helyét, de a választás hangulata így is telibe találta. Nála nem elméleti kérdés lett belőle, hanem fizikai: „gyomoridegem van, tűkön ülök, egyszerűen már nem tudom hova rakni a érzéseimet”- vallotta be.

“Az erdélyi fiatalok nem látják a jövőjüket, ezért mennek el tömegesen”

Mostis Gergőt az erdélyi magyarok elsősorban a kolozsvári Planetárium Kávézó alapítójaként és működtetőjeként ismerik, a sikeres vállalkozó nemrég Budapesten is megnyitotta a Planetáriumot, részben arra reagálva, hogy egyre több erdélyi fiatal költözik át Magyarországra. „Évek óta látom azt a folyamatosan erősödő tendenciát a kolozsvári social media oldalainkon, hogy sok fiatal vendégünk tegnap még Kolozsvárról posztolt, holnap már Budapestről. Szinte napról napra láttuk, hány erdélyi fiatal veszi hátára a világot, és költözik Budapestre. Legutóbbi élményem egy budapesti művészmoziban: négy filmes egyetemi hallgató ült mellettem, akikkel fél éve még Kolozsváron forgattunk. Kérdem te mi járatban? Mondják, hogy ők már életvitelszerűen kiköltöztek. Arra gondoltam, hogy mennyi jó szakembert képzünk magánegyetemeinken Magyarország számára és mennyire hiányoznak ők itthon!”

Ezekből a tapasztalatokból indult ki akkor is, amikor Budapesten új helyet nyitott. Nem klasszikus üzleti döntésként írja le, hanem közösségi logika mentén. „Mi nem piaci rést kerestünk, hanem azt láttuk, hogy megszületett egy kritikus tömeg Budapesten az erdélyi fiatalokból. Egy olyan közösség, amelyik már ismeri a Planetáriumot, és amelyre már lehet építeni egy hasonló közösségi teret.”

A beszélgetés során azonban gyorsan kiderült, hogy a kivándorlás mögött nemcsak gazdasági, egzisztenciális és nyelvi okokat lát. Sokkal inkább egy általánosabb elégedetlenséget és kiszorítottság-érzést emelt ki. Ezt a tapasztalatot összekötötte azzal, amit ő maga gondol a politikai kommunikációról. Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy egymás melletti párhuzamos világok alakultak ki, amelyek között alig van átjárás. Ennek megértésére saját családi példát említett meg. „Nekem idős édesapám van, látom, hogy ő milyen információkhoz fér hozzá, és én milyenekhez. Teljesen más szemüvegeken keresztül nézzük a világot, és ezek a szemüvegek torzítanak. Valószínűleg az enyém is torzít, de látom, hogy az övé mennyire egy imaginárius képet mutat arról, ami otthon és Magyarországon történik.”

Elmondta, a propaganda ellensúlyozására tudatosan elkezdett más forrásokat is bevinni az édesapja információs terébe, és már rövid idő alatt is látszott a változás: kérdések merültek fel ott, ahol korábban teljes bizonyosság volt.

Ebből kiindulva beszélt arról is, hogy az erdélyi magyarok Fideszhez való viszonya sokszor nem ideológiai, hanem érzelmi alapú. „Az erdélyi magyarok soha senkitől nem kaptak annyi figyelmet és támogatást, mint a Fidesz-kormánytól, persze, hogy hálát éreznek. Csakhogy Erdélyben közben nem tapasztalják azt, hogy ennek az önkényuralmi rendszernek mennyi megosztó és ártalmas következménye van.”

Kritikusan beszélt a támogatási rendszer működéséről is. Szerinte az erőforrások elosztása zárt, felülről vezérelt, és nem szolgálja a közösség hosszú távú érdekeit. „A magyar adófizetők pénzét befektetik Erdélyben, sokszor for profit vállalkozásokba, és közben az eredmény az, hogy Székelyföld még mindig a legszegényebb régiók között van. Nem teremtődtek olyan munkahelyek és közösségi terek, amelyek itthon tartanák a fiatalokat. Az eddigi támogatáspolitika nem kérdezte meg az erdélyi közösségeket, nem kérdezték meg a fiataljainkat, nem kérdezték meg a családokat, hogy az érkező támogatásokkal mit kezdjenek" – mondta.

"Egy központosított, vízfejű rendszer hozza meg a döntéseket lojalitás alapon, és ebből a közösség ki van zárva. Így nem csoda, hogy a fiatalok nem érzik azt, hogy beleszólásuk lenne jövőjük alakításába. Elmennek, és marad üresen a felújított templom és iskola.”

A politikai működés egészére nézve is rendszerszintű problémát fogalmazott meg. Olyan környezet alakult ki, amely nem ösztönzi a vitát és a kezdeményezést, inkább a lojalitást jutalmazza, mondta. „Egy ilyen közegben nem tud megszületni a kritikus gondolkodás. Az emberek öncenzúrát gyakorolnak, mert úgy érzik, hogy csak akkor tudnak érvényesülni, ha lojálisak. A mai generáció viszont már nem ilyen, és nem is tud ebben hosszú távon megmaradni.”

A jövővel kapcsolatban nem bocsátkozott politikai jóslatokba, inkább társadalmi folyamatokról beszélt. Szerinte a változás iránti igény már megjelent, függetlenül attól, hogy ez milyen politikai formát ölt. „Azt gondolom, hogy a váltópolitika jót tesz egy országnak. Nem lehet évtizedeken keresztül ugyanazzal a logikával működni, mert akkor begyepesednek a gondolatok, és megszűnik a megújulás lehetősége. Ha egy politikai pár elveszíti az értelmiséget, a városi lakosságot és a közép- és fiatal generációt, az halálra van ítélve. Ezek nélkül a társadalmi csoportok nélkül nincs fejlődés, innováció, társadalmi dinamika.”

A beszélgetés végén azt is elmondta, milyen Erdélyt és milyen Magyarországot tartana kívánatosnak. „Egy olyan helyen szeretnék élni, ahol nem számít, ki mit gondol politikáról. Hisz egymás kocsiját toljuk meg, ha lerobban, egymás gyermekét visszük iskolába, egymás mellett ülünk a buszon. Olyan Erdélyben és Magyarországon szeretnék élni, ahol együtt élünk, együtt dolgozunk, és nem választanak szét bennünket ezek a törésvonalak, hiszen ezeket a szakadékokat nem mi, hanem a politikai kommunikáció mérnökei hozzák létre. Ahol lehet véleményt mondani félelem nélkül, és ahol a tehetség és a befektetett munka számít, nem a kapcsolatok.”