Erdélyi magyarok a Rendszerbontó Nagykoncerten: Azért szavazok, hogy a magyarságomat ne tudja elvenni és bitorolni egyetlen párt sem

Több tízezer ember hömpölygött péntek délután a Hősök terére, és mire a koncert igazán beindult, már nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ki miért van ott: a zene miatt, a hangulat miatt, vagy azért, mert úgy érzi, hogy most történik valami, amiből nem akar kimaradni. A Rendszerbontó Nagykoncert hét órán át tartott, több mint ötven előadó váltotta egymást a színpadon, miközben a tömeg az Andrássy úton és a Dózsa György úton is messzire nyúlt, a kordonok mögött pedig ott állt az orosz nagykövetség – mintha az egész eseménynek lenne egy külön, szimbolikus díszlete is.

Az eseményt a Puzsér Róbert nevével fémjelzett Polgári Ellenállás mozgalom szervezte, kifejezetten a választások előtti napokra időzítve, pártoktól független kulturális demonstrációként. A színpadon több mint ötven előadó váltotta egymást, mindannyian egy-egy rendszerkritikus dallal: fellépett többek között Azahriah, Krúbi, Carson Coma, Dzsúdló, Beton.Hofi, valamint Quimby és Elefánt is, a koncertet pedig egy közösen elénekelt Szózat zárta.

A koncert elején még mindenki próbált valahova tartani: közelebb a színpadhoz, egy kivetítőhöz, egy ismerőshöz, de egy idő után ez szinte teljesen lehetetlenné vált, olyan sűrű volt a tömeg, hogy alig lehetett mozogni.

A dalok között, a fellépők be-és elköszönésekor bejöttek a politikai üzenetek is, olyankor végigzúgott a sokaságon egy-egy Mocskos Fidesz!; Ruszkik haza!; Árad a Tisza! - aztán vissza a zenébe, mintha ez a kettő nem is külön dolog lenne, valójában nem is volt az. Egy-egy mondat, egy bejátszás vagy egy erősebb szövegrész elég volt ahhoz, hogy a tér egyszerre reagáljon, aztán pár perc múlva minden visszaállt arra, hogy emberek állnak egymás mellett, beszélgetnek, néha figyelnek, néha csak jelen vannak.

Mi ebből a tömegből az erdélyi magyarokat kerestük meg. Azokat, akik ide is tartoznak, meg oda is: akiknek van viszonyuk Magyarországhoz, lehet már ott is élnek, de közben más szemszögből is rá tudnak nézni. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ők mit éreznek itt, mit gondolnak erről az egészről, és hogy egyáltalán jelent-e még számukra valamit az, ami ezen a téren történik. Négy különböző történet következik, Gyuri már néhány éve átköltözött, de nem biztos abban, hogy ott is fog maradni, Kati és Ági felnőtt életük nagy részét Budapesten élték le, de folyamatosan hazajárnak Erdélybe, soha nem szakadtak el teljesen. István csak a koncert kedvéért utazott Kolozsvárról Budapestre, mert meg akarta élni a történelmi pillanatot. Velük beszélgettünk.

Kati: Ezen a koncerten a diákok és a tanárok ugyanazért állnak egymás mellett

Lőrincz Katalin Kolozsváron végezte az egyetemet, majd a kilencvenes évek végén költözött át, és azóta tanárként dolgozik. Bár több mint huszonöt éve él Magyarországon, most is erdélyi magyarként gondol magára. Az elmúlt években aktív szerepet vállalt a pedagógusmozgalmakban, tüntetéseken, engedetlenségi akciókban is részt vett, így számára a közéleti jelenlét nem új tapasztalat, a Hősök terén mégis másféle helyzetben találta magát.

Ahogy ő látja, a koncert nagyon gyorsan túlnőtt azon, aminek eredetileg indult: a zene és a fellépők inkább keretet adtak annak az élménynek, ami valójában a téren történt. „Azt, hogy ez a zene, vagy a művészet nyelvén szól, ez szerintem ráadás. Az, hogy itt vannak a kedvenc előadóink, ez egy plusz érzés. De nagyon sok diákommal találkoztam most a téren, mert megosztottam a helyzetemet, és akkor mindenki jött oda, hogy tanárnő, jaj, de jó, hogy itt vagyunk együtt.”

Azt mondja, ez az együttlét az, ami igazán meghatározza az eseményt: egyfajta találkozási pont, ahol nemcsak a zene számít, hanem az, hogy kik vannak ott, és miért. A koncert így egyszerre válik közösségi élménnyé és feszültséglevezető térséggé, ahol az emberek nem feltétlenül megoldásokat keresnek, inkább csak jelen akarnak lenni egymás mellett.

Tanárként különösen fontos számára, hogy ezt a fiatalokon is látja, mert szerinte gyakran alábecsülik, mennyire érdekli őket a közélet, és mennyire pontosan érzékelik, mi történik körülöttük. A téren szerzett élményei éppen ennek mondanak ellent: a diákjai nemcsak jelen vannak, hanem tudatosan választják ezt a közeget, még akkor is, ha nem ugyanazok az előadók hozzák ki őket.

A politikához való viszonya közben inkább óvatos és kiábrándult, mint lelkes. Nem kötődik pártokhoz, és nem is hisz könnyen abban, hogy egy-egy választás valódi fordulatot hoz, mégis úgy érzi, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet kívül maradni. „Nem azért, mert hiszek abban, hogy itt lesz egy rendszerváltás. Hanem mert ezt, ami van, nem akarom.”

Erdélyi magyarként is van felróni valója az Orbán-rezsimnek, nemcsak Budapesten tanító tanárként: „Ha nekem valamit fel kéne róni erdélyi magyarként az Orbán kormánynak, az, hogy elvette azt a magyarságomat, ami nekem volt fiatal koromban, és most érzem, hogy valami változik. Most tettem először kokárdát március 15-ére, miután 16-20 éven nem volt rajtam kokárda, csak anno, amikor titkosan kellett hordani Erdélyben, mert a szeku árgus szemekkel figyelte.”

Erdélyiként a szavazati jog kérdésében is határozott álláspontja van: szerinte a közös nyelv és kulturális közeg önmagában megalapozza azt, hogy az erdélyi magyaroknak is legyen beleszólásuk a magyarországi politikába, még akkor is, ha sokan ezt vitatják. Ugyanakkor azt is látja, hogy ezek a kérdések otthon gyakran kimondatlanok maradnak, mert a megosztottság miatt sokszor egyszerűbb elkerülni a vitát, mint beleállni. „Én úgy hiszem, hogy addig, amíg egy nyelvet beszélünk és egy országhoz tartozunk, addig mindenkinek joga van szavazni, tehát én nem hiszem, hogy egy erdélyinek ne lenne joga szavazni. A nagylányom Edinburghban él, a kicsilányom Hollandiában, mind a ketten hazajöttek szavazni, és én nem hiszem, hogy nekik nem lenne joguk erre, ha már csak azon a feltételes módon is, hogy a szüleik azért itt élnek, vagy a barátaik.”

A rendszerváltás élménye – amelyet fiatal felnőttként élt meg Romániában – ma is erősen befolyásolja, hogyan tekint a jelenre. Bár sokan most is egy új fordulópont lehetőségét látják, ő óvatosabb: „Most is azt hisszük, hogy rendszerváltás következik. Én nem vagyok ennyire optimista.”

Ami viszont számára egyértelmű, az az, hogy az a közösségi élmény, amit ezen a téren megtapasztalt, valódi, és túlmutat az aktuális politikai helyzeten. „Azért szavazok, hogy a magyarságomat ne tudja elvenni és ne tudja bitorolni egyetlenegy párt sem.”

Gyuri: Itt élek, de nem tudom magam magyarországinak gondolni

Molnár György 36 éves, Máramaros megyéből származik, Felsőbányán nőtt fel, majd Kolozsváron tanult, és több mint egy évtizede él Budapesten. Eredetileg egy munkalehetőség hozta át, színészként csatlakozott egy projekthez, és bár nem tervezett hosszú távra, végül itt maradt.

A koncertre már egyfajta belső hullámzás után érkezett: volt időszak, amikor intenzíven követte a közéletet, aztán inkább eltávolodott tőle, most viszont újra azt érzi, hogy történik valami, ami megszólítja. „Volt egy időszak, amikor nagyon rajta voltam, és nagyon ideges voltam, hogy mik történnek a közéletben, aztán volt egy ilyen lecsengés, egy beletörődés, és most megint érezni egy mozgólódást, egy komolyabb hangvételű mozgólódást a társadalomban, amit én látok így Budapesten, és az engem is hív.”

Nem tudja pontosan eldönteni, hogy ez az esemény koncert-e vagy politikai megmozdulás, de azt igen, hogy jelen akar lenni benne, mert számára fontos. „Valamilyen szinten támogatni próbálom ezt az egész kezdeményezést azzal is, hogy itt vagyok.”

Bár több mint tíz éve Magyarországon él, mégsem érzi magát igazán „idevalósinak”. Az identitása nem tolódott át, inkább megmaradt egy köztes állapotban, ahol egyszerre van jelen és kívülálló. „Én mindig erdélyiként tekintek magamra, attól függetlenül, hogy itt élek. Nem tudom magam magyarországinak gondolni, budapestinek sem, én mindig egy kicsit betelepülőnek érzem magam.”

Ez a helyzet azonban nem távolítja el a közélettől, inkább sajátos nézőpontot ad neki: úgy érzi, ha már egy közösséghez tartozik, akkor annak a sorsába is joga van beleszólni, függetlenül attól, hogy éppen hol él. „Ha már azt mondjuk, hogy egy nagy nemzet vagyunk, akkor igenis vannak olyan emberek, akik a határon túlról is vállaljanak szerepet, és mondják el, hogy nem értenek egyet azzal, ami történik.”

Az elmúlt években közelről látta, hogyan változott meg a közbeszéd és a mindennapi hangulat Magyarországon. Azt mondja, amikor ideköltözött, nyitottabbnak érezte a légkört, azóta viszont egyre inkább teret nyert az agresszivitás és az arrogancia, nemcsak a politikában, hanem a hétköznapokban is. „Végigkövettem, ahogy ez apránként épül le, és lesz úrrá egy olyan agresszivitás, ami már nemcsak a médiában van jelen, hanem az utcán is.”

A mostani helyzetben mégis érzékel valami újat: egyfajta koncentráltabb figyelmet és erősebb közös akaratot, mint korábban. Nem biztos benne, hogy ez valódi fordulathoz vezet, de abban igen, hogy más minőségű, mint a korábbi próbálkozások. Ami számára igazán fontos lenne, az nemcsak politikai változás, hanem egyfajta oldódás: hogy eltűnjön az a feszültség, ami az elmúlt években felhalmozódott, és helyette egy nyugodtabb, kevésbé megosztott közeg jöjjön létre.„Valahogy egy konszolidáltabb útra kéne terelni ezt az egész társadalmat, és lebontani azt a félelmet, amiben nagyon sokan élnek.”

Ági: Déjà vu érzésem van, csak most a másik oldalon állok

Tóth Ágnes több mint huszonöt éve él Magyarországon, Budapesten tanít magyar nyelvet és irodalmat, valamint magyart mint idegen nyelvet. Erdélyben végezte az egyetemet, majd Magyarországon folytatta a pályáját, így mindkét rendszer működését saját tapasztalatból ismeri.

A koncertre nemcsak érdeklődésből jött ki, hanem egy hosszabb folyamat részeként: az elmúlt évek pedagógustüntetései, sztrájkjai, és az ezekhez kapcsolódó személyes tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy most ott álljon a tömegben. „Tanárként tapasztalom meg ezeknek a nehéz időknek a negatív hatásait. Két éven keresztül tüntettünk és sztrájkoltunk, és azt láttam, hogy sokan nem mertek beleállni, mert féltik az állásukat.”

Azt mondja, erdélyiként különösen erős benne az összehasonlítás: amit most Magyarországon lát, az sokszor emlékezteti arra a rendszerre, amelyben diákként nőtt fel. „Egy olyan 15-16 éve érzem a saját bőrömön, mint tanár, azokat a dolgokat, amiket diákként megtapasztaltam a Ceaușescu-rendszerben. Sokszor van déjà vu érzésem.”

Ez a párhuzam nemcsak általános benyomás, hanem konkrét helyzetekben is megjelenik: a centralizált oktatásban, a tankönyvválasztás korlátozásában, vagy abban a légkörben, ahol egy-egy döntésnek következménye lehet. „Volt már olyan, hogy egy színházlátogatás miatt behívattak az igazgatóhoz, mert ‘nem megfelelő’ rendező darabjára vittem a diákokat.”

A koncert számára egyfajta visszajelzés is, hogy nincsenek egyedül azok, akik hasonlóan látják a helyzetet. „Ez az összefogás, hogy ennyien vagyunk, ez egy libabőr élmény. Látni, hogy vagyunk még, akik így gondolkodunk.” A saját motivációi között személyes és szakmai szempontok is keverednek: egyrészt támogatni szeretné azt a változást, amelyben reménykedik, másrészt tanárként és szülőként is érintett abban, hogy milyen irányba alakul az ország. „Nem szeretném, ha a lányomnak azért kellene külföldre mennie, mert itt nem tud érvényesülni.”

Az erdélyiek szavazati jogáról ugyanakkor eltérően gondolkodik, mint az előző megszólalók: szerinte nem helyes, hogy olyanok döntenek a magyarországi politikáról, akik nem itt élnek, még akkor sem, ha kulturálisan kötődnek hozzá. Ami a változás lehetőségét illeti, inkább óvatos, de nem reménytelen. Úgy látja, már kisebb, gyorsabban megvalósítható lépések is sokat számítanának, különösen az oktatásban és a kulturális életben. Számára a legfontosabb mégis az, hogy újra legyen tér a szabad gondolkodásra és beszédre – akár az iskolában, akár azon kívül.

István: A történelmet nem olvasni kell, hanem írni

Szakáts István végül egyedül érkezett a Hősök terére, pedig eredetileg az unokaöccsével jött volna – ő azonban inkább egy legénybúcsút választott. István ezt nem igazán tudja megbocsátani, mert szerinte most nem egy átlagos estéről van szó, hanem egy olyan pillanatról, amelyben ott kell lenni.

„Azt mondtam neki, hogy a történelmet nem olvasni kell, hanem írni. És ez egy olyan pillanat, amikor a történelmet írják, és azon ott kell lenni.” Számára ez az esemény elsősorban élmény, amit látni és átélni akar, nem kívülről követni. Már a koncert elején azt érezte, hogy valami szokatlan történik. „Amikor elkezdődött a koncert, rendesen felállt a szőr a hátamon. Ez nagy pillanat.”

Nemcsak résztvevőként van jelen: a Declic romániai aktivista közösség kampányához is kapcsolódik, amely a magyarországi választások erdélyi vonatkozásait próbálja tematizálni. Azt mondja, számára szinte természetes volt, hogy egy ilyen eseményen zárja ezt az időszakot, és közben dokumentálja is, mi történik. „Mi lenne szebb kampányzáró, mint hogy eljönni erre a rendezvényre.”

A koncertet egy szóval így írja le: remény. Azért, mert olyan embereket lát maga körül, akik nyíltan vállalják az álláspontjukat. „Ez nem csak koncert, ez egy politikai állásfoglalás. Az, hogy ennyi fiatal kijön, és arccal, testtel felvállalja, hogy mit gondol a jövőről, az óriási dolog.” Ezzel teljesen ellentétesnek látja az erdélyi helyzetet, ahol szerinte a közéleti részvétel sokkal visszafogottabb, és kevésbé része a mindennapoknak. „Erdélyben nem divat erről beszélni, nincs bejáratva a politikai közbeszéd kultúrája, főleg a fiatalok között.”

A szavazás kérdésében azonban markánsan eltérő álláspontot képvisel: úgy gondolja, az erdélyi magyarok helyzete összetettebb annál, mint hogy egyetlen szavazattal valóban részt vegyenek a magyar politikai közösségben. „Az, hogy valaki a magyar nemzethez tartozik, nem jelenti azt, hogy a magyar politikai közösségnek is teljes értékű tagja.”

Szerinte a jelenlegi rendszer inkább szimbolikus gesztus, mint valódi részvétel, és nem ad valódi beleszólást a döntésekbe. Ezért ő maga nem is igényelte a kettős állampolgárságot, és nem vesz részt a szavazásban. „Ez így egy csonka részvétel. Olyan, mintha a gombfociban mindenkinek öt figurája van, neked meg adnak egyet.”

Azt hangsúlyozza, hogy az erdélyi magyarok helyzete elsősorban nem attól függ, mi történik Magyarországon, hanem attól, milyen saját politikai képviseletük van Romániában. „A mi sorsunk nem attól függ, hogy Magyarországon ki van kormányon, hanem attól, hogy milyen a saját érdekképviseletünk.”

A koncert végére a tér lassan átalakult: ami délután még inkább kíváncsiságból összeverődő tömeg volt, estére sűrű, egy irányba figyelő közeggé vált. A színpadon egymást váltották az előadók, a dalok között pedig egyre kevesebb lett a távolság a fellépők és a közönség reakciói között: a refréneket együtt énekelték, a politikai üzenetekre azonnal érkeztek a skandálások, és időnként már nem is lehetett eldönteni, hogy a tömeg reagál a színpadra, vagy a színpad a tömegre.

A hangulat folyamatosan ingadozott az eufória és a feszültség között. Volt, amikor inkább fesztiválra emlékeztetett, máskor egyértelműen tüntetésre: egy-egy mondat, egy bejátszott hangfelvétel vagy egy politikai utalás pillanatok alatt képes volt átbillenteni az egész teret.

Az is láthatóvá vált, hogy mennyire különböző okokból vannak ott ugyanazok az emberek. Volt, aki történelmi pillanatot akart látni, volt, aki csak egy estére akart kilépni a megszokottból, és volt, aki egyszerűen csak meg akarta tapasztalni, milyen érzés egy térben lenni másokkal, akik hasonlóan gondolkodnak. Ez a sokféleség végig ott volt a hangulatban is: egyszerre volt jelen az optimista erő és csendes megfigyelés, a változás iránti elköteleződés és a kételkedő távolságtartás, a cselekvés igénye és az óvatos reménykedés, ami több megszólalónknál is visszatért.

És ez az, ami a leginkább megmarad az estből: hogy ugyanarra a kérdésre mennyire különböző válaszok születnek attól függően, honnan nézi valaki – Erdélyből, Budapestről, vagy valahonnan a kettő között.