Tényleg a nemzeti balsors alakította a magyarok történetét vagy sem? – Stefano Bottoni Kolozsváron

Stefano Bottoni történész a Firenzei Egyetem oktatója, ismertsége – mind a magyar közéletben, mind nemzetközi szinten – különösen azután nőtt meg, hogy megjelent Orbán Viktor politikai pályafutását elemző könyve (A hatalom megszállottja – Orbán Viktor Magyarországa). Kolozsváron azonban Bottoni új, és az előző kötetének mélységét pótló munkájáról volt szó, amelyben egy régi kérdésre próbál választ adni: valóban valamiféle sorsszerű balszerencse alakította-e a magyar történelmet, vagy inkább politikai döntések sorozata vezetett oda, ahol jelenleg tart Magyarország? Erre a kérdésre utal a kötet címe is, ami szintén kérdésként van megfogalmazva: Balsors, akit régen tép?

A 2025 végén megjelent kötet kapcsán a Transtelex korábban készített interjút Stefano Bottonival, amiben arról is mesélt, hogy új könyve „nem politikai pamflet és nem aktuálpolitikai állásfoglalás, még akkor sem, ha sokan hajlamosak mindent azonnal a jelen politikai koordináta-rendszerében olvasni. Az viszont igaz, hogy a jelen idejű krízishelyzetek alaposabb megértése miatt vágtam bele a megírásába” – tette hozzá a történész.

A kolozsvári könyvbemutatón elhangzott, hogy a kötet egyik különlegessége a történelmi korszakok újfajta értelmezése. Stefano Bottoni nem a jól ismert évszámok, korszakváltások – például 1918, 1945 vagy 1989 – mentén vizsgálja és értelmezi a magyar történelmet, hanem más hangsúlyokat és töréspontokat keres.

Felmerült benne a kérdés, hogy ha egy politikai vezető hatvanéves korára bizonyos módon gondolkodik és cselekszik, akkor vajon milyen történelmi minták hatottak arra a társadalomra, generációra, amiben felnőtt.

Ez a felismerés vezette oda, hogy a magyar történelmet jóval korábbról kezdje vizsgálni. A könyv így végül egy szélesebb történeti esszévé vált, amely a magyar politikai gondolkodás mélyebb mintáit próbálja feltárni. Bottoni szerint a magyar történelem egyik sajátossága, hogy az elmúlt másfél évszázadban meglepően sok autoriter politikai rendszer jött létre. „Honnan a fenéből termelünk ki egy viszonylag kis területből és népességből hat, különböző, szépen kimunkált autoriter rendszert körülbelül száz év alatt? Ez teljesítmény” – tette fel a kérdést a történész.

A könyv egyik központi témája tehát az lett, hogy miért alakulnak ki újra és újra ilyen politikai rendszerek Magyarországon. Bottoni szerint a válasz nem valamiféle „nemzeti karakterben” keresendő, mert a nemzetkarakterológia szerinte zsákutca. Ehelyett a történelmi minták, politikai hagyományok és intézményi struktúrák vizsgálata vezethet közelebb a magyarázathoz.

Ez a gondolatmenet vezette el őt a 19. századhoz és a birodalmi keretek kérdéséhez. A szerző szerint a magyar politikai gondolkodás egyik alapvető dilemmája az volt, hogy a magyar elit sokáig nem tudta eldönteni, milyen államot akar valójában: etnikai alapú nemzetállamot vagy egy soknemzetiségű birodalom integráló központját. Ez a kérdés különösen élesen jelent meg a Habsburg Birodalom keretein belül, ahol a magyar politikai elit egyszerre próbálta megőrizni a történelmi királyság területi egységét és közben nemzetállami logika mentén gondolkodni.

Bottoni szerint ez az ellentmondás később komoly történelmi következményekkel járt. Amikor az első világháború végén létrejött a független, szuverén magyar állam, a politikai elit és a társadalom jelentős része nehezen tudta elfogadni az új helyzetet, ugyanis az addigi birodalmi keret megszűnt, de a nemzetállami gondolkodás sem volt teljesen kidolgozott.

„Amikor megkapják 1918. október végén (a szuverén nemzetállamot – szerk. megj.), akkor sírás-rívás van. Nesze, itt a nemzetállamod. Mindenki megy a maga útján. És nem tudnak vele mit kezdeni. Ez egy rettenetes érzés magyarként, hogy van egy nemzetállam, és nem tudsz vele mit kezdeni. Nem szereted.

A trianoni Magyarország egy szörnyszülött. Egy nem kívánt gyermek. Úgy fogant, hogy nem kívánták. Nem dobták ki, ott maradt. De nem szerették. Ez egy óriási probléma” – fejtette ki a történész a Habsburg Monarchia megszűnésének kapcsán.

„A Habsburg Birodalomnak csak három dolog volt: fegyver, pénz, külügy. Ezek elég fontos dolgok. Az Európai Unióban körülbelül ez a három dolog hiányzik. Ez probléma. És ezt nagyon sokan látták már tíz vagy húsz éve, de nem feltétlenül kapcsolták össze. Sokan úgy gondolták, hogy a Habsburg Birodalom, meg az egész Habsburg Monarchia 1918-ban véget ért, és ennyi. De nem ennyi.”

Bottoni szerint az első világháború után hivatalosan a nemzetállamok korszaka kezdődött el Európában. A valóság azonban ennél bonyolultabb volt: a nagyhatalmak – például a brit vagy a francia állam – még hosszú ideig birodalmi struktúrákban működtek, Közép-Európában ugyanakkor egy sajátos helyzet alakult ki: a birodalmi keretek megszűntek, de a birodalmi gondolkodás nem tűnt el teljesen. Inkább új formában jelent meg a nemzeti politikai ideológiákban.

Bottoni hangsúlyozta, hogy „a dolgok nem érnek véget 1918-ban, amikor valaki eldönti, hogy vége a történetnek. Az emberek ugyanazok maradnak, ugyanazokat csinálják, ugyanúgy találkoznak, esznek, isznak, beszélgetnek, és a mindennapi életük sokáig folytonos marad. A 30-as években már egy másik világ kezdődik, de ezek a folytonosságok rendkívül fontosak.”

A történész ezt saját tapasztalatain keresztül is érzékeltette. Felidézte, hogy amikor a 2000-es évek elején először járt Székelyföldön, különösen meglepte az a kontinuitás, amelyet a helyi magyar közösségek életében látott.

A mindennapi élet sok tekintetben úgy működött, mintha az elmúlt száz év politikai változásai – határváltozások, diktatúrák, rendszerváltások – kevéssé alakították volna át a helyi identitást. A történész számára ez egyszerre volt meglepő és elgondolkodtató jelenség.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a magyar közbeszédben sokszor magától értetődőnek tűnő kijelentések – például a magyarság „vezető szerepe” a Kárpát-medencében – más perspektívából egészen másképp hangzanak. Ha ugyanezeket az állításokat román, szlovák vagy szerb szemszögből vizsgáljuk, könnyen érthetővé válik, miért kelthetnek ellenérzéseket. Bottoni ezt a jelenséget a nemzeti esszencializmus egyik formájaként írta le: annak a meggyőződésnek a továbbélését, hogy egy adott nemzetnek különleges történelmi küldetése van.

A történész szerint ez a gondolkodásmód nem kizárólag magyar sajátosság.

A régióban több olyan ország is van, amely nehezen tudott megbékélni történelmi státuszának megváltozásával. Példaként említette Szerbiát, ahol a jugoszláv állam felbomlása után a politikai gondolkodás sokáig a nagyobb regionális szerep gondolatához kötődött.

A másik példa Oroszország volt. Bottoni szerint már a kilencvenes évek végétől jelen volt az orosz politikai és értelmiségi diskurzusban az a gondolat, hogy az ország korábbi befolyási övezetét – az úgynevezett „orosz világot” – valamilyen formában újra kell építeni. Ennek egyik korai jeleként említette a orosz–grúz háború eseményeit, amelyek szerinte előrevetítették a későbbi konfliktusokat.

A harmadik példaként Magyarországot emelte ki. Bottoni rámutatott, hogy az első világháború után az ország etnikailag viszonylag homogén nemzetállammá vált, ami a régióban ritka jelenségnek számított. Ennek ellenére a politikai gondolkodás hosszú ideig nem tudta elfogadni ezt az állapotot. A revízió gondolata – vagyis a történelmi Magyarország területeinek visszaszerzése – meghatározó politikai céllá vált a két világháború közötti időszakban.

Bottoni könyvében ezért több történelmi fordulópontot is kiemel. Az egyik ilyen az 1905-ös alkotmányos válság, amely a dualista rendszer egyik legsúlyosabb politikai krízise volt. A választást megnyerő ellenzék és a császári hatalom közötti konfliktus végül kompromisszumhoz vezetett, de a történész szerint ekkor kezdett igazán eltérni egymástól az osztrák és a magyar politikai fejlődés: míg az osztrák birodalomrészben 1907-ben bevezették az általános választójogot, addig Magyarországon ez sokáig elképzelhetetlen maradt. Bethlen István 1922-ben – ezt Romsics Ignác történész jegyzi – arról beszélt, hogy a demokrácia inkább „irányított demokrácia.” Ez azt jelenti, hogy a demokráciát nem mindenki számára kell gyakorolni, hanem azoknak, akik műveltek, akiknek megvan a megfelelő tudásuk és képességük a politikai döntésekhez.

Bottoni szerint ez a gondolat a Horthy-rendszer idején, legalábbis 1939-ig, érvényben maradt, és

ezekben az évtizedekben alakult ki az a mentális demokrácia-deficit, amely bizonyos mértékben a mai politikai kultúrában is érzékelhető.

Valójában az általános választójog jogi szinten ugyan létezett, de a gyakorlatban csak részben valósult meg, ráadásul amikor az emberek influenzában haltak meg, „nem a választás volt az első probléma,” és igazán 1945-ig nem volt teljesen általános választójog. Bottoni hangsúlyozta, hogy ez komoly lemaradást jelentett a politikai részvétel és a demokratikus tudatosság terén.

A történész egy másik fontos fordulópontként 1938-at emelte ki. Ebben az évben fogadták el az első zsidótörvényt, amely bár a későbbi intézkedésekhez képest még mérsékeltebbnek tűnt, mégis fontos jelzés volt a politikai irányváltásról. Ugyanebben az időszakban a revíziós politika első sikerei – például az első bécsi döntés – szintén jelentősen befolyásolták a magyar politikai gondolkodást, és hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, amely végül a második világháborúba sodorta az országot.

Megfogalmazódott az a kérdés is, hogy ha a magyar történelemben az autoriter rendszerek kialakulása gyakran tudatos politikai döntések eredménye volt, akkor mit jelent ez a jelenlegi politikai helyzetre nézve?

Bottoni válaszában azt hangsúlyozta, hogy a 19–20. század során Magyarország többször is olyan helyzetbe került, amikor egy nagyobb birodalmi struktúrához kellett alkalmazkodnia. Az 1848-as forradalom leverése után az 1867-es kiegyezés egyfajta kompromisszumot jelentett a Habsburg Birodalommal. A két világháború között a náci Németországgal kialakított kapcsolat jelentett egy sajátos – és végül tragikus következményekkel járó – alkalmazkodási formát. A második világháború után pedig a Szovjetunió által dominált rendszerbe kellett integrálódnia az országnak.

A történész szerint ezek a helyzetek mind különböző kompromisszumokat hoztak létre a magyar társadalomban. Különösen fontosnak tartotta a Kádár-korszakot, amely szerinte az egyik legjelentősebb társadalmi kompromisszumot jelentette. A rendszer a legnehezebb körülmények között indult – az 1956-os forradalom leverése után –, mégis viszonylag stabil és sokak által elfogadott berendezkedéssé vált a hetvenes–nyolcvanas évekre.

Bottoni ezt a korszakot társadalomtörténeti szempontból is fontosnak tartja, mert ekkor alakult ki az a modern társadalmi struktúra, amelynek egyik meghatározó folyamata a paraszti társadalom felszámolása és a kollektivizálás volt. Ebben az időszakban született meg az a generáció is – köztük Orbán Viktor –, amely már ebben az új társadalmi környezetben nőtt fel.

A rendszerváltás után Magyarország ismét egy nagyobb politikai struktúrához csatlakozott: előbb a NATO-hoz, majd 2004-ben az Európai Unióhoz. Az EU úgy is leírható, mint informális birodalom vagy meghívásos birodalom. A történész ezzel arra utalt, hogy ez a rendszer nem katonai hódítás révén terjeszkedik, hanem éppen ellenkezőleg: az államok igyekeznek bekerülni, vagyis „meghívást nyerni” ebbe a közösségbe.

Bottoni szerint az EU mégis rendelkezik bizonyos birodalmi jellemzőkkel: erős nemzetközi koordinációval, közös intézményekkel és egy sajátos ideológiai kerettel, amelyet az „európaiság” fogalma fejez ki. A beszélgetésben ironikusan megjegyezte, hogy az európaiság olykor egyfajta kiváltságként jelenik meg: „mintha a legfehérebb fehérek klubja lenne”, miközben valójában egy békés integrációs projekt. Hozzátette, hogy az EU sok szempontból „atipikus birodalom”, hiszen nincs közös hadserege, titkosszolgálata vagy egységes külpolitikája, és válsághelyzetekben gyakran a tagállamok nemzeti kormányai veszik át a kezdeményezést.

A történész arra is rámutatott, hogy a közép-kelet-európai országok – köztük Magyarország – kifejezetten saját kérésükre csatlakoztak ehhez a rendszerhez, mert úgy gondolták, hogy annak előnyeit élvezni fogják. Azonban szerinte az EU-csatlakozás után viszonylag gyorsan megjelent a csalódottság érzése. Sokakban kialakult az az érzés, hogy „nem ezt ígérték”, vagy hogy az integráció kevesebbet adott, mint amire számítottak.

Bottoni szerint ez a percepció gyakran figyelmen kívül hagyja azokat a kézzelfogható eredményeket, amelyek az uniós tagsághoz kötődnek. Példaként említette az infrastruktúra-fejlesztéseket, autópályákat, kórházfelújításokat vagy oktatási beruházásokat, amelyek nagyrészt uniós forrásokból valósultak meg. Úgy fogalmazott: az Európai Unió „az egyik legnagyobb ingyenpénz-lehetőség”, amely több generáción át ható gazdasági előnyöket biztosíthat.

De ha az európai integráció ennyi kézzelfogható előnnyel járt, akkor miért erősödött fel mégis a szuverenitás iránti politikai igény?

Bottoni szerint ez részben egy mélyebb történelmi mintázathoz kapcsolódik: a magyar történelemben gyakran akkor zajlott gyors fejlődés, amikor az ország nem teljesen szuverén, hanem egy nagyobb politikai struktúra részeként működött. Példaként említette az Osztrák–Magyar Monarchia időszakát, amikor Magyarország – saját megfogalmazása szerint – „fél szuverenitással” rendelkezett, mégis jelentős gazdasági és társadalmi modernizáció ment végbe.

A történész szerint a teljes szuverenitás gondolata ennek ellenére erős eszmei vonzerővel bír a politikai gondolkodásban. Úgy fogalmazott, hogy létezik egy visszatérő igény arra, hogy a nemzetállam „teljesen függetlenül” működjön, még akkor is, ha a gyakorlatban az ország egyszerre több nemzetközi struktúrához is tartozik, például a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.

Bottoni azt is elmondta, hogy a 2000-es évek végétől egymást erősítő válságok sorozata – a 2008–2009-es gazdasági krízis, a 2015-ös migrációs válság, valamint más politikai feszültségek – hozzájárultak ahhoz, hogy sokan az európai integrációt kezdték hibáztatni a problémákért. A szakirodalom ezt a jelenséget „polikrízisként” írja le: több, különböző természetű válság egyidejű jelenlétét.

A történész szerint ezekben a helyzetekben gyakran jelenik meg egy leegyszerűsített magyarázat, amely szerint „Brüsszel a hibás”, és az Európai Unió válik a problémák szimbólumává. Úgy fogalmazott, hogy ebben a narratívában „Brüsszel az új Bécs, vagy az új Moszkva”. Szerinte azonban ez a gondolkodásmód veszélyes, és egy zsákutcához vezet. Ha egy ország teljes sebességgel halad egy ilyen politikai irányba, az olyan, „mintha 150-nel mennénk neki egy falnak”, aminek „nincs jó vége”. „Mi most még a gyorsulási fázisban vagyunk” – tette hozzá a történész.

A teljes beszélgetés elérhető YouTube-on: