Stefano Bottoni: Orbán árnyékát nem lehet Lázár János árnyékával helyettesíteni

Stefano Bottoni történészt, a Firenzei Egyetem docensét Orbán-kötete tette nemzetközi szinten is ismertté. A magyar miniszterelnök politikai pályáját nem a napi politikai botrányok, hanem hosszabb történelmi ívek felől értelmezte. A könyv komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, és több nyelvre is lefordították.

Legújabb könyvében, a Balsors, akit régen tép című kötetben Bottoni még tovább lép: abból indul ki, hogy Magyarország a 19. század óta afféle politikai laboratóriumként működik, ahol a nagy globális folyamatok sajátos, gyakran szélsőséges formában csapódnak le.

Fontosnak tartom tisztázni: ez egy történelemkönyv, és szeretném, ha minden olvasóm annak kezelné. Például nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd a magyar jelenkor általam javasolt új korszakolásával, amelynek meghatározó dátumai nem 1918, 1945 vagy 1989, hanem 1905, 1938, 1963 és 2004. Szóval ez nem politikai pamflet és nem aktuálpolitikai állásfoglalás, még akkor sem, ha sokan hajlamosak mindent azonnal a jelen politikai koordináta-rendszerében olvasni.

Az viszont igaz, hogy a jelen idejű krízishelyzetek alaposabb megértése miatt vágtam bele a megírásába. Miután az Orbán-kötet végére pontot tettem, úgy éreztem, hogy az alapos kutatómunka ellenére nem sikerült mindent megmagyaráznom a közelmúlt történéseivel. Szükségem volt a tágabb perspektívára, hogy jobban rálássak a jelen helyzetre. Mert sajnos benne vagyunk egy zsákutcában, amelyet mi magunk építettünk fel és amely komoly veszélyekkel fenyeget. A magyar politikai rendszer és a magyar társadalom felelőssége ma még nagyobb, mint a korábbi autoriter rendszerek – Horthy, Rákosi vagy akár Kádár – idején volt, nagyobb, mert ők egy alárendelt, birodalmi pályán működtek, ahol a mozgástér korlátozott volt és a szuverenitás legfeljebb részleges lehetett.

Orbán Viktor esetében azonban egészen más a helyzet: jogilag, politikailag és intézményesen is szuverén politikai tényezőről beszélünk, aki az elmúlt tizenöt évben nem külső kényszerek között lavírozott, hanem saját döntések sorozatával alakította Magyarország pályáját. Ez szerintem kulcskérdés, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, amikor erről a korszakról gondolkodunk.

Nem azért, mert ne lennének birodalmi erőterek körülöttünk – mindig is voltak, a középkor óta egy ütközőzónában élünk –, hanem azért, mert a kilencvenes évek végén Magyarország egy egészen más pozícióba került. Ott ültünk a nyugati világ „páholyában”, ha nem is az első sorban, de egyértelműen jó helyen, és ez egy olyan történelmi helyzet volt, amelyben benne volt egy jobb világ ígérete.

A mai életünket meghatározó informális demokratikus birodalom – az Európai Unió – nyilván nem tökéletes építmény és folyamatos javításokra szorul, mert tele van feszültségekkel és ellentmondásokkal, de mi ennek a rendszernek a részesévé váltunk, és nyugodtan tehettük volna a dolgunkat ebben a keretben. Ehelyett azonban egy nagyon éles kanyart vettünk, és mára teljesen hátat fordítottunk a nyugati típusú demokráciának. Illiberálisnak vagy legújabban patriótának hívjuk azt a kormányzati stílust, ami valóban nem más, mint a demokratikus és humanista értékek tagadása, és más, mint egy amorális pénznyelő.

Nyilván 1989 óriási politikai változás, és rendszerváltás magától értetődő korszakhatár, de tudati értelemben talán mégsem az. A magyar elitek és a társadalom egy része már a hetvenes évektől kezdve ugyanabba az irányba gondolkodott: Nyugat felé kell mozdulni, mert oda tartozunk. Már a konszolidált Kádár-rendszer is ebbe az irányba mozgott a maga korlátai között.

A kétezres évek elején azonban megszakadt ez a lendület. Az európai uniós csatlakozás 2004-ben formálisan lezárt egy történetet, de a következő, sokkal nehezebb történet – a valódi társadalmi és kulturális integráció – valójában soha nem indult el. Lehet, hogy nem is volt hozzá politikai konszenzus, lehet, hogy hiányzott hozzá az akarat, de az biztos, hogy ez a folyamat elmaradt.

Ezzel párhuzamosan 2002-ben bekövetkezik egy másik törés is: a Fidesz elveszíti a választást, és megszületik az a híres mondat, amely szerint „a haza nem lehet ellenzékben”. Ez nem egyszerű politikai szlogen, hanem egy mélyen gyökerező gondolkodásmód kifejezése, amely nem fogadja el legitimnek azt az állapotot, hogy az önjelölt „nemzeti erők” nincsenek hatalmon.

Ettől a ponttól kezdve a magyar politika tétje fokozatosan mindent vagy semmit jellegűvé válik, az ország pedig egy ideológiai labor az új globális illiberalizmus számára. Ez már nem gentlemen’s agreementekről, hatalommegosztásról vagy váltógazdaságról szól, hanem egyre inkább egy dead match logikája érvényesül, ahol a vereség nem átmeneti állapot, hanem egzisztenciális fenyegetés.

Az uniós csatlakozás csak ideiglenesen tudta elfedni ezt a törést, de a Gyurcsány-kormányok alatt felszínre tört, és 2008-2009 körül robbanásszerű feszültséghez vezetett. Megjegyzem: Gyurcsány is egy új típusú vezető, ugyanabból a késő kádári társadalmi közegből jön, mint Orbán, és ebből a szempontból a két figura sokkal közelebb áll egymáshoz, mint azt sokan gondolnák. Közben a régió más országai – Lengyelország, Szlovákia, a balti államok, később Románia – elkezdenek előzni, vagy vészesen közelednek fejlettségi szintünkhöz. Szép lassan elszakadunk Közép-Európától, és átvesszük a posztszovjet térség nem túl demokratikus mintázatait.

Ezért gondolom, hogy az Orbán-rendszer nem érthető meg pusztán 2010 felől nézve. Ez egy hosszabb történet utolsó fejezete, nem a kezdete. És ezért próbáltam ebben a könyvben nem elválasztani a múltat a jelentől, mert szerintem ilyen elválasztás valójában nincs. Egy ponton Mikó Imrét idézem, aki szerint „a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, rajta állunk”.

Szerintem itt nem egyéni döntésekről van szó, hanem rossz és korábbi traumákból táplálkozó mintázatokról. Kormányzati és társadalomfejlődési mintázatokról, amelyek egy félperifériás, modernizálódó ország mozgásterét meghatározzák a reformkortól a mai napig. Egy ilyen ország állandó kérdése, hogy mihez akar hasonlítani, milyen fejlődési modellt választ, mert önálló, belső fejlesztésű alternatívát nem tud kitermelni.

A magyar gondolkodásban erre mindig a „harmadik út” volt a válasz. Csakhogy ezt soha nem sikerült valódi tartalommal megtölteni. Sem Szabó Dezső és Németh László, vagy 1945 után Szabó Zoltán és Bibó István a Nemzeti Parasztpárt vezetőségében, majd később az emigrációban Püskiék nem tudták gyakorlati elemekkel megtölteni ezt a fogalmat. A harmadik út egyszer Kelet és Nyugat között jelent meg, máskor a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenetként, de sosem lett világos, hogy ez a polgári demokráciát vagy kollektív eszmékre épülő társadalmat jelentene.

Ez az igény a „magyar különlegességre” viszont végig ott maradt. A kilencvenes években ennek az utolsó markáns politikai képviselője Csurka István volt, de ebből sem lett operacionalizálható politikai modell. És ha a mai Orbán Viktor néha emlékeztet Csurka nyers nacionalizmusára, biztosak lehetünk abban, hogy a saját népét szerető és féltő Csurka – ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmazott az író-politikus halála után – sosem paktált volna le egy kegyetlen orosz diktátorral, mint ahogy Orbán Viktor tette Putyinnal.

Részben igen, de ezt tényleg nem felmentésként mondom, inkább azért, hogy értsük a mechanizmust. A magyar társadalom nem pusztán elszenvedője vagy szemtanúja a saját történelmének, hanem cselekvő szereplője: amikor tömegesen hisz a területi revízió szükségességéről, az nem csak elitmanipuláció és az állami propaganda hatása, hanem valós társadalmi igény, és sokszor olyan erős meggyőződés, hogy „ezt meg kell csinálni, mert jár nekünk”.

És ez a logika nem áll meg Trianonnál. Ugyanez a várakozás ott van 1956-ban is, meg 1989-ben is, azzal a hittel, hogy „a világ tartozik nekünk”, vagy hogy a világnak kötelessége lenne visszaigazolni, hogy mi szenvedtünk, tehát most jön a segítség, most jön a jóvátétel, most jár valami. Szerintem ebből nagyon könnyen át lehet csúszni abba, amit nemzeti bezárkózásnak nevezünk: abba az érzésbe, hogy a mi szenvedésünk az abszolút mérce, miközben mások szenvedése egyszerűen nem látszik, vagy nem érdekes, vagy nincs jelen a horizonton.

És ehhez jön hozzá a nyelvi elszigeteltség is. A magyar nyelv gyönyörű, de közben egy magas fal: nem segít átjárni más közösségekbe, és ha valaki nem tanul nyelveket, akkor nem boldogul, nem tud kapcsolódni. Ebből lehetne nyitottságot, kíváncsiságot építeni, de gyakran inkább különlegesség-elméletek születnek belőle, a kivételességnek olyan narratívái. Sosem fogom elfelejteni, hogy Koltay Gábor 2004-es Trianon-filmjében Nemeskürty István „kanári népnek” nevezte a magyarságot, és hozzátette: azért gyűlölnek minket, mert mások vagyunk.

És szerintem ez az érzelmi túlfűtöttség és belső lázadás az egyik oka annak, hogy állandó félreértéseink vannak a külvilággal: nem csak abban, ahogyan mi értelmezzük a világot, hanem abban is, ahogyan a világ értelmez minket.

Ahogy én belegondolok, és főleg, amikor meghallgatom Orbán egy-egy tusványosi beszédét, ahol felrajzolja a világpolitikai térképet, nekem nagyon erős az az érzésem, hogy ez a birodalmi álmodozás nemhogy nem szűnt meg, hanem kifejezetten folytatódik.

És továbbmegyek. Régóta és mai napig is rendszeresen foglalkozom Románia múltjával és jelenével, és figyelemmel kísérem az erdélyi magyarság változó helyzetét. Ez az a tudományos közeg, ahol a legotthonosabban mozgok lassan 25 éve. De csak most esett le nekem, hogy rengeteg helyzetben beszélgetőpartnereim – történészek, politikusok, nemzetépítő társadalommérnökök – olyan természetességgel használták azt a fogalmat, hogy „magyar szupremácia”, mintha azt mondanánk, hogy reggel kávét vagy kapucsínót iszunk.

Mit is jelent valójában a szupremácia igénye? És vajon mások ezt hogyan értelmezik, hogy fogadják? Mert ami számunkra magától értetődő – hogy mi vagyunk Szent István örökösei, hogy a Kárpát-medence a mi történelmi terünk és küldetésünk –, az egyáltalán nem természetes mások számára.

Nyugat-Európában például nem szokás úgy hivatkozni egy területre, hogy „ez a miénk volt 1336-ban”. Vagy akár 1942-ben. Lehet, hogy valaki így gondolja, de az ilyen politikusok általában nem jutnak nagyon messzire. Nálunk viszont a megszépített múlt komoly hivatkozási alap.

Ezt lehet csinálni paranoiás módon, de lehet nagyon pragmatikusan is. Az utóbbi tíz–tizenöt év magyar támogatáspolitikája Erdélyben például úgy működik, hogy korrupciós hálózatokon keresztül teszi érdekeltté a többségi eliteket, politikusokat, gazdasági szereplőket abban, hogy részt vegyenek ebben a gondolkodásmódban, vagy legalább ne akadályozzák. De a végeredmény szempontjából ez nagyjából mindegy, mert ugyanarra az alapgondolatra épül: arra, hogy mi hivatottak vagyunk vezetni a Kárpát-medencét.

Ez a vezető szerepfelfogás mélyen a birodalmi gondolatból ered, abból a dualista elképzelésből, hogy a 64 (vagy 72) vármegyében lehet ugyan sokféle osztrák-magyar állampolgár, de politikai értelemben egyetlen nemzet van. A többiek – románok, szlovákok, szerbek – képzeljék el magukat valahogy, de a kereteket mi szabjuk meg. Ez a mi világunk, mi alakítjuk, tetszik vagy nem tetszik.

Mindezzel együtt a Monarchia egy bizonyos értelemben egy nagyon sajátos, ingatag, de működő egyensúlyt teremtett néhány évtizedre, mert döntően Bécsnek köszönhetően egy liberális vagy pontosabban szabadelvű, alapvetően békés és jogkiterjesztő birodalomként működött.

Mert nem te viselted a birodalmi terhek nagy részét, ugyanakkor élvezted az előnyeit: egy ötvenmilliós szabadpiacot, szabad mozgást, integrált gazdasági és kulturális teret. Egyfajta óriási Schengen volt ez, útlevél nélkül, vasutakkal, infrastruktúrával.

És mindezt anélkül, hogy bárki rád erőltette volna, hogy legyél német. Az, hogy egy katonatisztnek meg kellett tanulnia németül, nem ugyanaz, mint a nemzetállami asszimiláció. Az állampolgári hűség nem jelentette azt, hogy fel kell adnod a saját mikroidentitásodat.

Erre használják ma a „national indifference” fogalmát: hogy a nemzeti hovatartozás nem feltétlenül határozta meg az emberek mindennapjait. Nem azért, mert az emberek hazaárulók lettek volna, hanem mert nem volt minden pillanatban és társadalmi helyzetben döntő kérdés, hogy ki milyen nemzetiségűnek vallja magát.

A nagy törés a huszadik század elején következett be. A nemzetállami logika és a nemzetépítés programja bekopogtatott, és egyre több embert kényszerített arra, hogy deklarálja magát valaminek. A végén már majdnem mindenkit. A zsidóknak például egyszerűen megmondták, hogy kicsodák, és ezzel meg is kezdődött a kizárás, majd a megsemmisítés.

Ez különösen drámai volt a porózus határvidékeken, mint a Bánság, a Bácska vagy a Vajdaság, amelyek nemzetileg szinte kibogozhatatlanok. Ezek a térségek attól voltak izgalmasak, hogy sokféle közösség élt együtt, gyakran vegyes házasságban, több vallással, több nyelvvel. Ezt az együttélést csak egy jogtisztelő birodalmi keret tudta biztosítani.

Az Osztrák–Magyar Monarchia ilyen értelemben ma a nemzetközi történetírás egyik sztártémája lett. Egy liberális birodalomként értelmezik, amely – minden korlátja ellenére – széles körű kibontakozási lehetőséget biztosított állampolgárainak és teret hagyott a sokféleségnek. Ez az a tapasztalat, amire az Európai Uniónak is figyelembe ajánlanak a történészek, de ma nehezen tudunk kezelni a magyar kontextusban, amikor egyszerre él bennünk a periférikus helyzet tapasztalata és a birodalmi álmodozás reflexe.

A kérdés szerintem az, hogy ezen lehet-e változtatni, és ha igen, hogyan. Én azt gondolom, hogy csak akkor, ha megváltoznak azok az értelmezési keretek, amelyekben Erdélyről – és tágabban a volt magyar birodalmi terekről – beszélünk. Mert ha úgy megyünk el Kassára, hogy kizárólag a dómot nézzük meg, ott megállunk, meghatódunk, elsírjuk magunkat, és kész, akkor tulajdonképpen semmit nem értettünk meg abból a városból.

Én láttam már olyan határon túli magyar turistautat, ahol hat napig lehetett úgy utazni Szlovákiában vagy Romániában, hogy az embernek egy pillanatra sem kellett szembesülnie azzal, hogy mások is élnek ott, nem csak magyarok. Ezt technikailag meg lehet csinálni, de a kérdés az, hogy minek. Mit akarunk ezzel kommunikálni? Azt, hogy a miénknek kellett volna maradnia? Hogy történelmi igazságtalanság történt, amit valahogy orvosolni kell?

Ez szerintem egy kompenzatív ideológia, ami nagyon megmérgezi a viszonyunkat Erdéllyel. Most direkt úgy beszélek, mint a klasszikus egynyelvű „hülye magyarországi”, mert ez az a nézőpont, amelyik szerintem vakká tesz minket arra, hogy valóban mi történik körülöttünk.

Ha az ember elmegy Kolozsvárra, nyilvánvalóan ott van a rengeteg magyar emlék, ott van ötvenezer – vagy akár több – magyarul beszélő polgár, és ez teljesen rendben van. De ugyanígy ott van egy csomó nagyon értékes román és szász emlék is, amelyekre egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak. Még mindig alig járnak a csodálatos Nagyszebenbe, mert valahogy kiesik a „magyar Grand Tourból”. Ugyanez igaz Brassóra vagy Temesvárra, amelyek valódi multikulturális nagyvárosok voltak már a 20. század elején is, olyan városi szerkezettel és léptékkel, amire a mai Magyarországon alig volt példa.

Ha sikerülne Erdélyt így megmutatni, a maga komplexitásában – mondjuk elvinni az embereket Fogarasra, Balázsfalvára vagy Gyulafehérvárra, és nemcsak a várat és a székesegyházat megmutatni, hanem azt is, hogy ott mondták ki 1918-ban az egyesülést –, akkor szerintem közelebb kerülnénk a megértéshez. Ezek az ellenpontok nem gyengítik, hanem erősítik a történelmi látásmódot.

A kompenzatív ideológiák viszont nem visznek sehová. Nem kompenzálnak semmit, és nem segítenek megérteni, mennyire bonyolult ez a világ. Az a hozzáállás pedig, amely egy „új magyar világot” képzel el, és csodálkozik, ha Erdélyben nem az affektáló „budapesti” szlengben beszél magyarul, egyszerűen abszurd Trianon után 105 évvel.

A nyelvi sokféleség természetes dolog. Minden nyelvnek vannak dialektusai, helyi változatai, akcentusai. Ezt nem kiirtani kellene, hanem elfogadni és elfogadtatni a médiával is. A homogenizáló nemzetállami logika az, ami azt sugallja, hogy mindenkinek ugyanúgy kell beszélnie, gondolkodnia, viselkednie. Pedig a legtöbb országban teljesen normális, hogy ötven kilométerenként változik a beszéd.

A 20. század egyik közös Kárpát-medencei veszteségünk az is, hogy eltűnt, vagy visszaszorult a korábban megszokott többnyelvűség. Korábban százezrek éltek úgy, hogy funkcionálisan két-három nyelven mozogtak, ez volt a kulturális etalon. Ma ez rendkívül ritka, és ez nagy kár.

A könyvben is azt próbáltam megmutatni, hogy a 19. század végétől egészen a 20. század közepéig a magyar politikai elitnek nem sikerült eldöntenie, melyik utat választja a nemzetállami lét felé: a birodalmi gondolkodású és léptékű nagymagyar utat, vagy a szűkebb, etnikai nemzetállami kismagyar logikát. Többször egyszerre erőltették a kettőt, borzalmas eredményekkel. A két elvesztett világháború után aztán bezárkóztak egy szűk identitáskeretbe, ami ma is domináns.

Én azt gondolom – vállalva a „labanc” álláspontot –, hogy egy modern vagy posztmodern magyar identitás nem nélkülözheti a birodalmi önreflexiót. Nem birodalmi ambíciót, hanem annak belátását, hogy a magyar nemzet több, mint Magyarország területe, és hogy ez felelősséget jelent abban is, ahogyan másokhoz viszonyulunk. Mert sokféle magyarság létezik: határon túli, diaszpórabeli, globális. És ezt a sokféleséget nem kezelni kellene, hanem érteni.

Talán azzal kezdeném, hogy ez a könyv nem előrefelé halad. Amikor megírtam az Orbán-életrajzot, már az írás közben éreztem, hogy elfogytak a jelenben gyökerező episztemológiai eszközeink. Magyarán: pusztán a kortárs folyamatokból nem tudtam megmagyarázni azt, amit meg akartam érteni.

Ezért mentem vissza először a Kádár-korszakba, és onnan követtem végig Orbán Viktor fejlődési pályáját egészen a felcsúti gyerekkortól, a hetvenes–nyolcvanas évek Székesfehérváráig. De ez sem volt elég, ezért nyúltam a dualizmus korához, mert ott rajzolódik ki az első modern magyar „stabilitásrendszer”: Tisza Kálmán harmincéves kormányzati rendszere 1875 és 1905 között. Az első világháborús összeomlás után következik egy újabb stabilitásrendszer, a Horthy-korszak, amelyet a kortársak regenerációs korszaknak éltek meg: gazdasági, tudati, nemzeti regenerációnak. Csakhogy ez hozza létre Közép-Kelet-Európa első kifejezetten nem demokratikus, tekintélyelvű politikai berendezkedését. Nem fasiszta, de semmiképp sem képviseleti demokrácia, és kifejezetten megveti a tömegdemokráciát. Nem egyszerűen fél tőle, hanem kontrollálni akarja.

A Kádár-rendszer hetvenes–nyolcvanas évekbeli, „megszelídített”, társadalmasított diktatúrája is ebbe a sorba illeszkedik. És ez azért fontos, mert Orbán Viktor ebben nő fel. Ez az ő világa, ez a politikai kultúra veszi körül, miközben persze ott vannak a még korábbi tapasztalatok is.

Azt gondolom, hogy az RMDSZ egyértelműen arra az útra állt rá, hogy a Fidesznek nyernie kell. Ennek megfelelően Erdélyben is megjelentek a Lázárinfók, folyamatosan jönnek-mennek a fideszes politikusok, az RMDSZ-es politikusok pedig beiratkoztak a különböző DPK-kba, hogy erősítsék ezeket a bázisokat.

Ez pontosan az, amiről beszéltünk: nem nagyon látszik már semmiféle autonóm vagy alternatív politikai gondolkodás az Orbán-rendszer árnyékában. És itt jön a valódi kérdés: mi történik itt, Erdélyben, ha egyszer – valamikor, valahogy – megszűnik ez az árnyék? Mert az biztos, hogy Orbán árnyékát nem lehet Lázár János árnyékával helyettesíteni.

Ez a törzsfőnöki logika lényege: egy nagy törzsfőnök eltűnése után nem egy kisebb törzsfőnök következik, nem epigonok jönnek. Egy ilyen nagyformátumú politikai kísérlet nem tudja magát leépíteni vagy „lejjebb tekerni”. Ez vagy működik tovább, vagy megszűnik működni.

Ha tovább működik, akkor viszont tovább is radikalizálódik. És ez Erdély szempontjából azért különösen izgalmas – és veszélyes –, mert Románia geopolitikai frontvonalon van. A nyugati világ Romániát nem fogja elengedni, még akkor sem, ha az ottani politikai rendszer súlyos problémákkal küzd. Láttuk egy évvel ezelőtt, amikor kizárták Georgescut a második fordulóból: a rendszer kapott egy esélyt a megújulásra, vagy legalább a korrekcióra. Ez azonban elmaradt.

A veszély viszont megmaradt: az illiberális erők valós támogatottsággal bírnak, és egyre nehezebb őket kívül tartani a hatalmon. Ez a nyomás Erdélyben is megjelenik, ahol a magyar közösség egyszerre van kitéve bukaresti és budapesti elvárásoknak. Ezt látjuk az európai parlamenti képviselők manőverezésében is: hogyan lehet egyszerre megfelelni egy európai pártcsaládnak és Orbán Viktor elvárásainak. Ez nem új jelenség, láttunk ilyet a harmincas évektől kezdve, sőt még korábban is, és az erdélyi magyar politikai elit ebben kifejezetten profi lett.

Igen, az átláthatatlan támogatások egyre nagyobb éket vernek az erdélyi magyarok és a Magyarországon élők közé, ezt nekem különösen fájdalmas látni. A 2004-es kettős állampolgársági népszavazást Kolozsváron éltem meg, és valódi gyászhangulat volt a városban. Azóta ismét megerősödött a határon túli magyarokkal szembeni ellenérzés Magyarországon, részben pártpolitikai okokból is. Ebben az értelemben Orbán maga is árt az erdélyi magyarságnak. A Tisza például felismerte, hogy Erdélyben nem lehet érdemben szavazatokat szerezni, ezért nem is erre épít, mert politikailag nem térül meg neki az, ha túlzottan a határon túli magyarokra koncentrál. Valójában a Fidesz számára sem éri meg az az egy-két mandátum, de olyan jól hangzik a kilencven százalék fölötti támogatottság, ezt lehet mondogatni, lehet hivatkozni rá, de tulajdonképpen stratégiai értelemben itt nem dől el semmi.

Ezért válik Erdély egyfajta kétélű fegyverré. Minden olyan hír, amely egy újabb „Orbán-hotelről” szól Erdélyben, könnyen szavazatvesztést okozhat Magyarországon. Ez egy klasszikus csapdahelyzet.

A másik véglet – a határon túli magyarság teljes elutasítása, a jóléti sovinizmus vagy a nemzeti nihilizmus – szintén zsákutca. A Tisza ezt nem is képviseli, hiszen sokan közülük egy nemzetileg elkötelezett hagyományból érkeznek. Ugyanakkor nekik is szembe kellett nézniük azzal, hogy még akkor sem tudtak érdemi mozgósítást elérni Erdélyben, amikor Orbán komoly külpolitikai hibákat követett el. Erdély lojalitása legfeljebb megrezzent, de nagyon gyorsan helyreállt.

Mindkettő együtt. Bár a tihanyi beszéd után zavar támadt az erőben, pár hónap alatt vissza tudták állítani ezt a lojalitást, legalábbis én ezt érzékelem. És ezzel a magyarországi ellenzéknek is szembe kellett néznie, hogy lehet szeretni Erdélyt, lehet szolidárisnak lenni az erdélyi magyarokkal, de politikai partnerekké most nem lehet őket tenni. Nincs az az engedmény, nincs az az ígéretcunami, amellyel az erdélyi magyar választók tömegesen leválaszthatók lennének erről a lojalitási struktúráról.

Ez a gondolkodás csak akkor mozdul el igazán, ha nagyon nagy sokkok érik, ezért mondom, hogy nem tudjuk, mi történik akkor, ha egyszer megszűnik a Fidesz védőernyője, amely alatt a határon túli magyar elit él, mert ez valóban egy burok: csak részben valódi világ, részben pedig egy elképzelt valóság.

Ez az elképzelt világ pontosan azt mutatja meg magáról, amit látni szeretnének a nagyurak: ha néptáncot akarnak látni, akkor néptáncot kapnak, miközben az már nem része a történetnek, hogy utána mit csinálnak ezek az emberek, hova mennek, mit hallgatnak, hogyan élnek, mi érdekli őket valójában, mert ez nem illeszkedik bele abba a képbe, amit látni szeretnénk.

Ez egy hagyományosnak bemutatott közeg, de az, hogy mi történik valójában ezekben a családokban, közösségekben és világokban, már nem kerül reflektorfénybe. Pedig a Kárpát-medence ebből a szempontból egy integrált tér, ahol ezek a történetek összefonódnak és egymásba érnek, és attól, hogy valami egy időre kikerül a reflektorfényből, attól még része marad ennek a közös kulturális, politikai és társadalmi térnek.

És szerintem ez nem csak a múlt szempontjából fontos, mert nincs igazán olyan, hogy múlt és jelen külön: a múlt átmegy a jelenbe, és a jelent vissza lehet fejteni a múltból, legalább részben, és én ebben a könyvben pontosan ezt próbáltam megcsinálni, vagyis összekapcsolni a kettőt.