A komprádor államon túl: növekedési modellek a 2000 és 2024 közötti politikai ciklusban

Az elemzés első része itt olvasható.

A gazdaságpolitika empirikus vizsgálatában – legyen az akár makroökonómiai, akár politikai gazdaságtani – kulcskérdés az elemzési periódus megválasztása. Lambing a 2008-as válságot követő periódusra fókuszál, amit Rácz minden indoklás nélkül a 2016 utáni periódusra változtat. Az én javaslatom, hogy a vizsgálatot terjesszük ki a teljes rendszerváltás utáni időszakra, az elemzést pedig kössük a gazdaságpolitikai kínálat által meghatározott politikai ciklusokhoz. Ilyen értelemben két ciklusról beszélhetünk.

1990-től az európai uniós csatlakozások megkezdéséig ténylegesen jelen volt a politikai palettán a szuverenista gazdaságpolitika alternatívája. A 2000 utáni második politikai ciklusban azonban, azzal, hogy a PSD is elfogadta a csatlakozási tárgyalásokban testet öltő intézményes és gazdaságpolitikai keretfeltételeket, ez az alternatíva elenyészett. Létrejött az a fejlődési és gazdaságpolitikai elitkonszenzus (hegemónia), amit az előző részben bemutattam.

A 2000 utáni ciklusban más közép- és kelet-európai országokhoz képest csak későn, az AUR 2020-as parlamentbe jutásával, illetve a legutóbbi elnökválasztással jelent meg (újra) a gazdasági szuverenizmus gondolata.

A Nagy Románia Párt (PRM) 2004-es parlamenti küszöb alá szorulása és 2020 között nem is volt komolyan vehető szuverenista alakulat a román törvényhozásban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a „politikai” teljesen háttérbe szorult volna és a kialakuló konszenzus mellett ne lettek volna eltérések a különböző oldalak, nevezetesen a neoliberális jobboldal (Băsescu, PD, PNL, Iohannis, USR) és a ciklus során az ennek az ellenpólusát képező PSD gazdaságpolitikai kínálatában.Innen nézve Lambing záró gondolata, ahol Carl Schmittre, illetve Chantal Mouffe-ra utalva amellett érvel, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozatal technikai kérdéssé degradálódott, nem fenntartható.

A technokrata döntéshozatal a neoliberális jobboldal és a neoklasszikus közgazdászok ideálja maradt csupán, a „politikai” kiszorulása a tényleges politikai döntéshozásból csak részleges volt, nem teljes körű.

Bár a globális neoliberális keretet valóban senki nem kérdőjelezte meg, megmaradt az export- és belső fogyasztás alapú növekedési modellek versenye. A Lambing által behozott második megkülönböztetés haszna pont azért felbecsülhetetlen, mert a „komprádor állam” versus „szuverenizmus” szembenállás 2000 után már nem ragadta meg a román pártok közötti fő gazdaságpolitikai különbséget.

Érdemes hozzátenni, hogy elektorális szempontból ez a gazdaságpolitikai kínálatban megmutatkozó fontos különbség rejtve maradt, nem tudott tényleges, mindenki számára látható politikai törésvonallá fejlődni, ahogy a szuveranizmus/neoliberalizmus tényleges törésvonallá vált 2000 előtt. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a PSD képtelen volt egy koherens gazdasági doktrína megalkotására. Másrészt, a neoliberális jobboldal az általa kreált látszólagos és aszimmetrikus törésvonalak mentén mobilizált szabályos időközönként, így 2004-ben és 2009-ben Băsescu megválasztása, 2014-ben Iohannis megválasztása, 2015-ben a Colectiv tűzeset nyomán kitört tüntetések, a 2017-ben kezdődő #rezist, végül a Dragnea-féle PSD bukását hozó 2019-es EP-választás során. Ezek az aszimmetrikus törésvonalak, amelyeket a jobboldal erőltetett rá a román politikára: az antikommunista / posztkommunista szembeállítás, illetve az antikorrupciós tematika.

A neoliberális hegemónia tehát nem a politikai kínálat egyszínűségében nyilvánult meg, hanem abban, hogy a jobboldal volt egyedül képes a politikai küzdelem narratív kereteit megszabni.

Mégis, a gazdaságpolitikai elképzelések közötti különbségek világosan kirajzolódnak a két oldal között, ami lehetővé teszi Lambing diagnózisának ebből a nézőpontból való újrafogalmazását. A 2000-ben kezdődő ciklus legfontosabb kiindulópontja, hogy bár eddigre Románia is elkötelezte magát a külföldi működőtőkére alapuló gazdasági modell mellett, Magyarországgal, Szlovákiával vagy Csehországgal szemben mintegy 10 éves hátrányban volt az annak bevonzásáért folytatott versenyben.

Már 2000 és 2004 között a PSD-kormány, de még inkább 2004 és 2008 között a PNL-PD-RMDSZ kormány alatt, fontos lépések történtek az ilyen irányú versenyképesség javítására. Legfontosabb, hogy 2005-ben bevezették az egykulcsos jövedelemadót. Ennek ellenére a külföldi működőtőke beáramlása Romániába a válságot megelőzően meglehetősen alacsony szintű maradt. Ez, ahogy arra Lambing rámutat, a 2008-as drasztikus válságkezelés nyomán változott meg radikálisan. Az ekkor végrehajtott megszorítások nyomán Romániának sikerült a korábbinál jóval nagyobb mértékben bekapcsolódni a nyugat-európai érték- és beszállítói láncokba.

Ezzel alakult ki Romániában is a Scheiring által Magyarországon már leírt, mind Lambingnál, mind Rácznál központi fogalomként szereplő duális gazdaságszerkezet. Ebben a diagnózisban tehát a két vitapartner között nincs nézetkülönbség. A duális gazdaságszerkezet okait és következményeit azonban különbözőképpen ítélik meg. Lambing álláspontja konzisztens módon az André Gunder Frankig visszavezethető függőségi és világrendszer-elméleti kerethez kötődik. E szerint a két gazdasági szegmens közötti fejlettség különbség és az ebből fakadó egyenlőtlen, a fejlettebb és multinacionális vállalatok uralta export-szegmensnek kedvező tőkefelhalmozás a félperifériás gazdaságok sajátja, ami a nyitott piacgazdaság körülményei között hajlamos fennmaradni. Rácz ezzel szemben, miközben érvelése belsőleg is inkonzisztens, egy liberális/neoklasszikus fejlődési modellhez kötődik. Egyrészt, hoz egy (merőben retorikai funkcióval bíró, teljesen esetleges, és nem Romániára vonatkozó) „empirikus” kutatási eredményt, amivel a rostowi fejlődési modell egyik mögöttes tézisét, a diffúziós elméletet igyekszik „bizonyítani”. E szerint a fejlettebb országokból érkező multinacionális tőke fejlettebb technológiai- és menedzsmenttudást hoz magával, ami spontán módon, a vele való érintkezésből fakadóan, átszivárog a tőkét lekötő társadalom más gazdasági szegmenseibe.

Miután azonban felmondja ezt a fejlődéselméleti alaptételt, ő maga állapítja meg, hogy ez Románia esetében mégsem így történt. Miközben az exportorientált szegmensben javult Románia nyugati értékláncokban elfoglalt helye, és megjelentek a magasabb hozzáadott értékű és magasabb szintű technológiai tudást igénylő ágazatok, mint a gépgyártás vagy az IT, addig a belső piacra termelő alacsonyabb hozzáadott értékű szektor kevésbé fejlődött. Vagyis a két szektor közötti technológiai különbség időben nem csökkent, hanem nőtt. Ráadásul azt is megfogalmazza, hogy ennek orvoslására tudatos állami gazdaságpolitikára, célzott ipar- és szolgáltatásfejlesztésre lenne szükség, aminek értelemszerűen a honi tőke által uralt belső piacra termelő szegmens lenne a kedvezményezettje. Vagyis saját premisszáival ellentétben, és Lambinghoz hasonlóan, ő is eljut a fejlesztő állam gondolatáig.

Egy másik – szerintem szintén részben látszólagos – vitapont a versenyállam kérdése.

A politikai ciklusok és versengő gazdaságpolitikai elképzelések felől pontosítva Lambing álláspontját, azt mondhatjuk, hogy a versenyállam inkább egy gazdaságpolitikai elképzelés, egy politikai program, nem pedig egy, a maga teljességében megvalósuló intézményes realitás.

Rácznál ezzel szemben – ahogy amúgy más kérdésekben, mint például a neoliberalizmus esetén – megfigyelhető egy episztemológiai csúszás (vagy csúsztatás, nem tudom). Lambing egy-egy, gazdaságpolitikai elképzelésekre vonatkozó felvetését úgy „cáfolja”, hogy makro-adatokat hoz arra, hogy az adott elképzelés nem valósult meg teljes mértékben, a tankönyvi előírásoknak megfelelően. Lambing elemzése alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy a versenyállam, mint gazdaságpolitikai elképzelés leginkább a neoliberális jobboldal sajátja, ami a „válságkezelések” során, hullámokban válik – továbbra is csak részleges – intézményes realitássá.

Boc 2008 utáni válságkezelése, a Bolojan-féle megszorításokhoz hasonlóan egy ilyen lökéshullám volt. Boc esetében a kormány az exportorientált szegmens megerősítése érdekében tudatosan visszaszorította jövedelmeket, a fogyasztást, flexibilissé tette a munkavállalási szabályokat, illetve a magánszférából gyakorlatilag kiszorította a kollektív érdekérvényesítést. Emellett a válságkezelés egy újabb privatizációs hullámot hozott magával, ami jelentősen csökkentette például a még állami tulajdonban lévő ingatlan- és lakásállományt, súlyosbítva az ekkor már kibontakozó lakhatási válságot.

A versenyállam természetesen soha nem valósult meg a maga tankönyvi formájában, ahogy azt a neoliberális politikusok és a neoklasszikus közgazdászok megálmodták, de ez nem jelenti azt, hogy közpolitikai elképzelésként ne alakította volna az intézményes valóságot.

Azonban közpolitikai elképzelésként sem volt teljesen alternatíva nélküli a most tárgyalt politikai ciklusban. Ebben a vonatkozásban leginkább a 2016–2019 közötti Dragnea-féle kísérletet kell kiemelni, ahol valóban voltak a versenyállam elképzelésével nem összeegyeztethető közpolitikai lépések. Ilyen volt mindenekelőtt a minimálbér nagymértékű emelése, illetve a közszférában dolgozók bérének a korábban nem látott mértékű növelése. Ezzel Dragnea tulajdonképpen egy munkásosztályra, dolgozó alacsony jövedelműekre és közszférában dolgozókra alapuló politikai többséget próbált megszilárdítani pártja számára.

A nem munkabér jellegű transzferek vonatkozásában azonban mindenképpen árnyalni kell a Rácz által vázolt differenciálatlan képet. A legnagyobb költségtételt jelentő nyugdíjak reálértéke valóban jelentősen növekedett, a – Lambing és Rácz által leírt duális szerkezet mellett létező – kiterjedt informális szektorban dolgozók számára bevételt és társadalombiztosítást jelentő garantált minimáljövedelem azonban jelentősen csökkent, mind reálértékben, mind az ebben részesülő családok számában. Míg 2001-ben a garantált minimáljövedelem az átlagbér 45, addig 2020-ban már csak 7 százalékát tette ki. 2017 és 2020 között pedig 40 százalékkal esett az ebben részesülő családok száma (1. ábra). Ez arra utal, hogy az informális szektorban dolgozók a Dragnea-féle PSD számára sem jelentettek célréteget, marginális pozíciót foglaltak el az általuk megálmodott politikai közösségen belül is.

A minimálbér emelésének a hatása a termelői reálbért a termelékenységhez viszonyító, Lambing által közölt ábrán is jól látszik. Míg 2008 és 2015 között a termelői reálbér változása egyértelműen elmarad a munkatermelékenység változásához képest (extraprofitot biztosítva a tőke számára), addig 2016 után a két vonal ismét közeledik egymáshoz. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tőke megtérülése ne történne meg, csupán, hogy a GDP bővülése valamivel nagyobb mértékben munka és valamivel kisebb mértékben profit alapú.

Az összefüggés talán még tisztábban rajzolódik ki, ha a munkabérek és a befizetett járulékok GDP-n belüli arányát nézzük. Ez a mutató a fejlett és fejlődő piacgazdaságokban egyaránt drasztikusan lecsökkent az 1980-as évektől kezdődően, azt mutatva, hogy a financializáció – és a Diószegi által preferált likvid tőke – korában a munkabér alapú növekedést a profit alapú, illetve a fogyasztás bővülését egyéb formában (hitelből, transzferekből) finanszírozó növekedési formák korába léptünk. Az export alapú és belső fogyasztás alapú növekedési modellek közötti megkülönböztetés is ehhez a változáshoz kapcsolódik

A 2. ábra ennek a mutatónak az alakulását hasonlítja össze Magyarország és Románia vonatkozásában. Magyarország esetében egyértelműen kirajzolódik a munkabérek arányának drasztikus és folyamatos csökkenése, ami a Gyurcsány-Bajnai féle válságperiódusban kezdődött, és a NER regnálása alatt folytatódott, élesen szemléltetve, hogy az Orbán-féle „munkaalapú társadalom” valójában a tőke számára biztosít extraprofitot. Ennek haszonélvezői a duális gazdaságszerkezetből fakadóan egyrészt a multik, másrészt a Fidesz klientúrájába tartozó honi tőkések. Romániában a mutató értéke nagyon alacsony bázisértékről indult és a Dragnea-korszakig stagnált, vagy inkább csökkenő mozgást mutatott. Ezt követően itt is egyértelműen megmutatkozik a minimálbérre és a béremelésre vonatkozó döntések hatása: nő a munkabérek GDP-hez viszonyított aránya. 2020-tól azonban a mutató ismét csökkenő tendenciát mutat, 2024-ben pedig Románia az EU-ban az utolsó előtti helyen található, mélyen az Uniós és a posztszocialista országok átlaga alatt. Az utolsó helyre a kiemelkedő mértékben a high tech szolgáltatások és termékek exportjára szakosodott Írország került (3. ábra).

Ahogy Lambing rámutat, a romániai helyzet paradox jellege és hosszú távú fenntarthatatlansága két tényező együttjárásban ragadható meg. Egyrészt, az ország az alacsony bérhányad, vagyis a tőke más országokhoz viszonyítva nagyobb profitja, mellett sem egy olyan exportorientált növekedést produkál, mint a hozzá hasonló helyzetben lévő Magyarország. Másrészt, a már érintett duális gazdaságszerkezetből fakadóan és a belső piacra termelő cégek elégtelen áru- és szolgáltatáskínálata miatt, a felfutó belső fogyasztás növekvő importot generál.

Erről a pontról két kérdést kell újra megválaszoljunk:

• Egyrészt, hogy ha nem csak a munkabérek, akkor emellett mi adja a belső fogyasztás felfutásának a fedezetét.
• Másrészt, hogy van-e, és ki a kialakuló ikerdeficit egyértelmű felelőse.

Az első kérdés vonatkozásában Lambing talán félreérthetően fogalmazott, így hasznos, hogy Rácz egyértelművé teszi ezt a dolgot: a fogyasztás nem a háztartások hiteleinek a felfutásából fakad, hisz azok eladósodottsága a regionális átlag alatti és 2016-ot követően csökkent is. Ezzel szemben az állam eladósodott, vagyis, ahogy Rácz fogalmaz, az adósságcsapda makro- és nem mikroszinten jelentkezik. A fogyasztást tehát, az európai uniós transzferek mellett, részben az állam által felvett kölcsönök fedezik, ami jelentős részben a külföldi tulajdonban lévő bankok állampapír-vásárlásában ölt testet. A bankok tulajdonosi szerkezete ebből következően növeli a függőségnek való kitettséget.

Ami azonban nem jelent meg eddig a vitában, az a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalásainak a kérdése.

Ahogy a 4. ábrán látható, ez 2019-ben a román GDP 3,3, 2024-ben 2,5 százalékát tette ki. Az ország kivándorlókban és külföldön dolgozókban megmutatkozó „kintlévősége” a 2000 és 2024 közötti politikai ciklus alatt 1,1 millióról 4,6 millióra (a hivatalos rezidens népesség 24 százalékára) növekedett, ami arra utal, hogy a sikeres utolérő fejlődés áraként az ország jelentős mértékben felélte saját demográfiai tartalékait. A vándormozgalmakkal kapcsolatos neoklasszikus, a globális munkaerőpiac fikcióját kergető szakirodalom természetesen ez esetben is a pozitív hatásokat emeli ki.

A 24 százalékos népességvesztést és az aktív korúak még jelentősebb arányú megcsappanását azonban már jóval nehezebb pozitív színben feltüntetni. Az elfogulatlanabb szakirodalom, amely belátja a centrum-periféria viszonyrendszer nyilvánvaló következményeit, a hazautalások GDP-arányos értékét egyértelműen a függőség mutatójának tekinti.

A második kérdés vonatkozásában abban természetesen egyetértek Rácz Bélával, hogy a fiskális egyensúly fenntartása gazdaságpolitikai minimumkövetelmény és minden további reformtörekvés alapja. 2016 után pedig felborult az államháztartás, aminek a közvetlen felelősei részben a Dragnea-korszak alatti, részben az azt követő koalíciós időszak utáni kormányokban keresendők. Csakhogy ez olyan evidencia, ami nem igényel sem politikai gazdaságtani, sem makroökonómiai elemzést. A „fiskális alkoholizmus” metaforája – amire a szerző még rátromfol a söntésnél egy ötödik kört is kikérő román állam képével – ráadásul orientalizáló: az erdélyi magyarok körében amúgy is jelen lévő korrupt, balkáni, megbízhatatlan, „Dâmbovița-parti” elitek képére játszik rá, akár tudatában van ennek a szerző, akár nem. Ezért olyan könnyen befogadható Rácz „magyarázata” az erdélyi magyar közegben. A szerző vitathatatlan szakértelméhez és előremutató meglátásaihoz méltatlan, hogy ezen a ponton felszínes analógiákon keresztül kommunikál a közönségével.

Lambing megállapításával, miszerint az ikerdeficit közvetlenül a komprádor konszenzusból következik, szintén nem tudok egyetérteni. Amennyiben a „politikai” ténylegesen eltűnt volna a román politika 2000 és 2024 közötti ciklusából, akkor a politikai elit egészének logikusan az exportorientált növekedési modell és a multinacionális tőke mellett kellett volna elköteleznie magát. Ez azonban nem történt meg, hisz a domináns helyzetben lévő neoliberális jobboldal mellett folyamatosan ott volt a PSD „fiskális populizmusa”.

Ezt a kifejezést Cornel Bantól kölcsönöztem, aki szerint a PSD egy szuverenista modellre építette fel a politikai diskurzusát, a multinacionális vállalatokban és az azokat kiszolgálókban találva meg a „nép” ellenségét. Véleményem szerint a fiskális populizmus kifejezés találó, a PSD azonban nem jutott el még csak a részleges szuverenizmus gondolatáig sem. E helyett a fiskális túlfűtöttséget kockáztatva, egy strukturálisan nem megalapozott belső fogyasztásra alapozó növekedési modellt erőltetett. Véleményem szerint Lambing ezzel a korrekcióval, illetve a makrogazdasági mellé a politikai szempont hangsúlyosabb beemelésével továbbléphet egy átfogó és érvényes rendszerdiagnózis megfogalmazása felé.

Kitekintő

Amennyiben a rendszerdiagnózis alapelemeiben legalább részben megegyezünk, megnyílhat az út a gazdaság- és társadalompolitikai alternatívák átgondolása előtt, országos és erdélyi magyar szempontból egyaránt. Ez természetesen már egy külön vita tárgya kell legyen. Most sem helye, sem ideje nincs annak, hogy ebbe részletesen belemenjek. Kitekintőként ezért két, az eddigiekből következő szempontot fogalmaznék meg.

Egyrészt, a román politika 2000 és 2024 közötti ciklusa a 2024/2025-ös elnökválasztással és a mostani megszorításokkal lezárult. Ez abból fakad, hogy bár a közvéleménykutatások szerint még mindig 15-20 százalék közötti a támogatottsága, a PSD szinte egészen biztosan elindult az eljelentéktelenedés útján. Persze lehet, hogy politikai párként megmarad, de az általa képviselt „fiskális populizmus” ma már nem jelent gazdaságpolitikai alternatívát. A párt társadalmi bázisa nagy átfedést mutat jelenleg az AUR bázisával, amely párt minden valószínűség szerint tartósan képes lesz egy szuverenista alternatíva megformálására. Az AUR áttörése azonban nem szükségszerű: ha a keresleti oldalon ennek jelenleg részben adottak is a feltételei – Lambing hipotézisére építve – nem egyértelmű, hogy kínálati oldalon összeáll-e mögötte egy a jelenlegi rendszerrel szemben kritikus ’történelmi blokk’.

A másik oldalon a neoliberális jobboldalnak, amely ismét képes volt elnökválasztást nyerni sokkal jobbak az esélyei. Nem ismerem első kézből a Bolojan-féle megszorító intézkedések mögötti társadalom- és gazdaságfilozófiát, azt gyanítom azonban, hogy nagy a hasonlóság azzal, amiből kiindulva a Boc-kormány a 2008-as válságot kezelte, a két „válság” eltérő természete ellenére is. Ez alapján az európai/nyugati (nem pedig globális!) irányba nyitott exportorientált modell megerősítését és koherenssé tételét várhatjuk tőle, ami az állami szolgáltatások tartós leépítését és privatizációját előlegezi meg.

A kulturális termelés piacosítása, az állami egészségügy alulfinanszírozása, a szakszervezetek közszférában való ellehetetlenítése természetesen elfogadhatatlan. A megszorítások mégis az oktatási rendszer vonatkozásában a leginkább aggasztóak.

A politikai osztály és tágabban a román felső-középosztály oktatással kapcsolatos felfogását – ami alól az RMDSZ politikusai egyelőre még szerencsés kivételt képeznek – sajnos egyre inkább az a szemléletmód határozza meg, hogy a közoktatás a „veszteseknek” való. Érdemes tudatosítanunk, hogy Bukarestben a 2010/2011 és a 2024/2025 tanév között az előkészítő osztályt magániskolába kezdő tanulók aránya 2,1 százalékról 9,3 százalékra bővült. Ez a folyamat az erdélyi magyarok perspektívájából még kevésbé látható, hisz ez az arány jelenleg országosan csupán 1,2, a magyarul tanulók között pedig 0,2 százalék. A tendencia azonban Bukarestből nézve egyértelmű és nehezen lenne feltartóztatható még akkor is, ha erre lenne politikai akarat. Így könnyen lehet, hogy az oktatás jelenlegi alulfinanszírozása a privatizációs folyamat előszobája egy olyan kulcsterületen, ahol ez a korábbi neoliberalizációs lökéshullámokban még nem volt megtapasztalható. Minél hamarabb tudatosítanunk kell nekünk erdélyi magyaroknak is, hogy itt nem babra, hanem a gyermekeink bőrére megy a játék.

A feladat tehát, hogy mind a szuverenista jobboldali, mind a neoliberális jobboldali törekvésekkel szemben ellenállásra rendezkedjünk be, illetve hogy – nyilván román partnerekkel karöltve – megkezdjük egy átfogó kritikai rendszeralternatíva kidolgozását.

A második záró megjegyzésem erre vonatkozik: az alternatívák latolgatásakor érdemes nem csupán a Lambing és Rácz által vázolt duális gazdasági szerkezetet figyelembe venni, hanem azt egy négyes felosztásra bővíteni (5. ábra).

Ábra: A román gazdaság szektorok szerinti szerkezete

Az exportorientált szektor értelemszerűen fontos tartópillére a romániai gazdaságnak, legyen szó az akár külföldi, akár hazai tulajdonú vállalatokról. Egy egyenlőségelvű gazdaságpolitikának azonban nemcsak a külföldi működőtőke bevonzásában kell gondolkodnia, hanem mindent meg kell tennie azért, hogy a munkabér/profit-ráta a munka javára mozduljon el. Ennek legfontosabb eszköze a Munkatörvénykönyv kollektív érdekvédelemre vonatkozó paragrafusainak az újragondolása, illetve a szakszervezeti mozgalom megerősítése. Külön feladat a nemzetközi digitális- és platform-kapitalizmus (Bolt, Uber stb.) megfelelő keretek közé szorítása, ami egyre több szolgáltatási szektorban dolgozó munkavállaló életét határozza meg.

A belső fogyasztásra termelő és az exportorientált szektorok közötti technológiai fejlettségben megmutatkozó dualitás nem fog a „diffúziós hatás” nyomán spontán módon feloldódni. Megfelelő gazdaságpolitika nélkül minden bizonnyal megmarad, akár növekszik is. Így ebben a vonatkozásban fejlesztői államra (és természetesen nem járadékvadász kliens-kapitalizmusa) van szükség, ami az oktatáspolitikán és célzott iparfejlesztésen keresztül igyekszik segíteni azt az, úgy tűnik mindannyiunk számára egyértelmű célt, hogy Románia exportorientált gazdasági szektora még feljebb lépjen az értékláncokban, miközben a belső fogyasztásra termelő vállalatok versenyképessé válnak saját belső piacukon.

A kiterjedt informális szektorhoz való viszonyulás nem csupán az adóbehajtás hatékonyságának a kérdése, ahogy az egy kizárólag a fiskális egyensúly fenntartására törekvő nézőpontból tűnik. Romániában még mindig a munkaerő közel 15 százaléka dolgozik az informális mezőgazdasági szektorban, döntően olyan falusi településeken, amelyek egyre inkább elveszítik intézményeiket, ahonnan egyre inkább kivonul az állam. Közel 700 ezren élnek továbbá romatelepeken, az úgynevezett „informális lakóövezetekben”, amelyek „formalizálása” nélkül elképzelhetetlen a „gazdaság kifehérítése”. Ezt nem oldhatja meg az adóhatóság, mert ez egy olyan óriási fejlesztéspolitikai feladat, amit a Bolojan-féle adminisztrációnak nyilvánvalóan esze ágában sincs elvégezni.

Végül a diaszpóra vonatkozásában, bár 4,7 millió honfitársunk él külföldön, szerencsés helyzetben vagyunk. Itt már nem kell semmilyen javaslatot megfogalmaznunk. A külföldön élőket és dolgozókat ugyanis karácsonykor már hazahívta a szuverén gazdaságpolitikát ígérő AUR, illetve a „józan észt” képviselő RMDSZ.