Két-három elnökválasztás román módra 1.

Ahhoz, hogy legalább nagy vonalakban megértsük azokat a folyamatokat és jelenségeket, melyek válságba sodorták a román politikai mezőnyt, és amit az elnökválasztás első tavalyi fordulója mutatott meg, de azóta is tart, vázolnunk kell a tágabb kontextust. Ezért írásom első részét erre fókuszálom, a világrend(etlenségre), mely kísérleti tereppé tette, az amúgy ökológiailag is túlterhelt golyóbist. Aztán igyekszem a román politikai mezőny legjellemzőbb sajátosságait vázolni, ami a válság közvetlen okozója/elszenvedője és amelyet az átmenet lezárulását követően „újra kell kezdeni”, legalábbis alapjaiban át kell kalibrálni. Végül a választások második fordulóját megelőző kampányt és az újonnan megválasztott elnök előtt tornyosuló feladathalmaz egyes elemeit elemzem.

Legutóbbi cikkemben arról írtam, hogy politikai értelemben, januárban még nem indult el az év, hogy az majd csak Donald Trump országlásával fog beindulni Amerikában és szerte a világban, illetve nálunk, a megismételt elnökválasztást követően. Érdemes ismét messziről kezdenem a jelen politikai kontextus értelmezési kísérletét, hiszen a globalizált folyamatok hálózatokként működnek és bizonyos értelemben, minden mindennel összefügg, ebben a közegben pedig nagyon is működik a káoszelméletből ismert pillangóeffektus. Az amerikai elnök beiktatását követően két lábbal rúgta rá Amerikára és a világra az ajtót (bal lába Elon Musk volt), megnyitva a folytatásában is nagyon erős évadját a paranoiának és a káosznak. A „paranoid stílus” – amit Trump talán a legerőteljesebben képvisel, a nála felváltva vagy egyszerre jelentkező gátlástalan nagyzási hóbort és a stresszes üldözési mániájával, az összeesküvéselméletek iránti vonzódással, ami ráadásul semmiféle bűntudattal nem társul, nincsenek morális korlátai – nem előzmények nélküli sem az amerikai, sem az európai politikában. Richard Hofstadter, amerikai történész, már 1964-ben megjelentette elemzését erről (Paranoid Style in American Politics, 1964), amit kortárs társadalomtudósok, már Trump első mandátumától kezdődően, mint rá jellemző politizálási stílust, diagnosztizáltak. Ennek a politikai stílusnak a természetes hajtása a (poszt)modern, különösen a szélsőjobboldali online felületeken futó, „bullshittelés” – röviden olyan kommunikáció, mely nincs tekintettel sem az igaz, sem a hamis ítéletekre, a köztük létező különbségtétel nem érdekli, mint ahogy a tények sem foglalkoztatják (eredetileg Harry Frankfurt – On Bullshit, 2005) – immár jól ismert, post-truth, és az alternatív tények ismételgetése, mely a konteókra alapoz és racionális érvekkel képtelenség cáfolni. A gyűlöletkeltés, a kompromat, a karaktergyilkosság stb., olyan politikai célokként tételeződnek, melyek kitalálóik szerint, szentesítik az eszközt. A Putyin-féle „dühös elmék” eluralkodása, ami Oroszországban már két évtizede folyik, mára az USA is egyértelműen erre, azaz a paranoid szélsőjobbos (a már említett Hofstadter, követve Th. Adornot „pszeudokonzervatív”-nak nevez, és ami a leginkább a mára elterjedt alt-right populizmus kategóriájának felel meg) politizálás útjára lépett, annak minden felforgató következményével együtt. Esetünkben, ha az elnökválasztás tavaly novemberi első fordulójában még „csak” az orosz beavatkozás volt napirenden, a megismételt választásokon már Amerika ugyanolyan irányú – a szélsőjobbnak kedvező – befolyásolásától is tartani kellett, mint, ahogy azt Musk be is jelentette.

Ennek nagyhatalmi paranoid és intervenciós politikai stílusnak nehéz ma gátat szabni azért is, mert egyfelől az eddig úgy-ahogy működőképes világrendszer egyértelműen válságos időszaka következett be, amikor nehéz, olyan egyensúlyokat találni, melyek tartósabbak a történelmi pillanatnál (nemrég írtam le a pandémia kapcsán, hogy: „Globalizált és hipergyorsan változó világunkban, mint kezdő biciklis számára, a sebesség adta az egyensúly illúzióját, és nem a részrendszerek stabilitása, integráltsága és együttműködése, saját autonóm egyensúlyuk” – MNL, 2022); másfelől pedig a roppant felgyorsult és mindenféle kontroll lehetősége alól kitérő online világ és buborékjai, mint rezonancia dobozok erősítik föl a központokból kiáramló paranoid politikai kommunikációt, gyakran alternatív tényekre, vagy konteókra alapozott, tartalmak árasztják el a perifériákat. Ami az elsőt illeti Immanuel Wallerstein (a világrendszer elmélet kidolgozója), mintegy másfél évtizede értekezett a strukturális válságról, melynek első jele a káosz, amit nem úgy kell elgondolnunk, mint teljesen véletlenszerű történések be-, illetve átláthatatlan aggregátumát, hanem mint „gyorsan és egyfolytában bekövetkező változásokat (fluctuations), a történelmi rendszer minden paraméterét illetően” (Wallerstein – Structural Crisis in the World-System, 2011). Ez azt jelenti, hogy hagyma-szerkezetű világunk (a „poszt-ságok” minden zugában), minden szelvényében jelen van a káosz, mint átfogó krízis, azaz a gazdasági-kereskedelmi világrendben éppen úgy, mint az államok közötti viszonyokban, a kulturális érintkezésekben ugyanúgy, mint az ideológiai kurzusokban stb.

Amerika, legalábbis időszakosan, elesett a liberális demokrácia számára, a régi-új Trump adminisztráció külpolitikája, többek között a területi igények bejelentésével, a vámokkal való világméretű fenyegetéssel/zsarolással, megelőlegezve a protekcionizmust és izolacionalizmust, azok minden negatív következményével (amit sokan szemérmesen „üzleti logikának”, „tranzakcionalizmusnak” neveznek, de ezek tulajdonképpen a bullshiting részei), nagyban előidézte a világméretű krízist (is). A MAGA-projekt alap-jelszavával, éppen azokat az értékeket árulta el, amelyek Amerikát „naggyá tették” nem is olyan régen. Biden és az általa vezetett adminisztráció nagy kudarca, hogy képtelen volt megfordítani a szélsőjobbos-paranoid-populista trendet, megállítani Trumpot, a Kapitólium ostromával kezdődő életveszélyes ámokfutását. Ugyanakkor a Nyugat-európai hagyományos pártok, saját belső válságaik és a populizmus irányába való elmozdulásuk következtében egyre nehezebben birkóznak meg a szélsőjobb kihívásaival. A legtöbb országban még sikerül úgy-ahogy marginalizálni a széljobbos, (neo-fasiszta) pártokat, de a jövő nem sok jóval kecsegtet, hacsak nem fordul meg a trend. Románia most bizonyos értelemben, trendfordulónak számít, jelentősége megnőhet a régióban és egyébként is. Ostrom alatt vannak nemcsak a hagyományos (mainstream) pártok, hanem a liberális demokrácia egész intézményrendszere és berendezkedése. Ukrajna esete csak a legszélsőségesebb megnyilvánulása a világméretű támadásnak – szerencsére, egyelőre legtöbb helyen nem forró, hanem hibrid háborús cselekedetekkel van dolgunk –, de immár a támadások nemcsak Putyin felől, hanem Trump felől is egyre intenzívebbek.

Látnunk kell a világrendszer krízisének egészét, a liberális demokráciákat ért támadások rendszerét ahhoz, hogy elhelyezhessük benne a román politikai mezőnyt, az elnökválasztás utolsó fordulójának előzményeit és azt a feszültséget, mely e választást uralta, meghatározta. Ha valaki azt kérdezné, hogy a világrendszer krízise hogyan függ össze, illetve képződik le a romániai politikai történésekben és befolyásolja azt, azaz hogyan kerül a globális csizma a glokális, regionális és/vagy országos asztalra, akkor válaszom meglehetősen egyszerű (is) lehetne, mert a világot uraló hálózatosodás következtében, ezek horizontálisan is összekapcsoltak. Közelebbről, senki ne gondolja, hogy a romániai szélsőjobbra nem volt, illetve nincs mérvadó hatással az, ami a magyar kormánypárt politikájának a lényege: az illiberálisnak mondott alt-right szélsőséges politikai játszmái. George Simion kampányában, ezt mindvégig nyíltan hangoztatta is.

Káoszba fulladt régebbi politikai világtérképünk hagyma-szerkezettel bírt, azaz a közvetlen politikai környezet volt kisvilágunk közepe, melyet aztán a kisrégió, az ország, a kontinens és végül a globális politikai mezőny vette körül. A politikai földgömb mégis rendelkezett általában, valamiféle egységességgel, a dolgok átláthatóan összefüggtek egymással például a nemzetközi jogrendszer hosszú idő alatt kiépített többé-kevésbé racionális filozófiájának és szabályozásainak keretében. De túl ezen is, az egyes szelvényeken belüli „rend” (nómosz és éthosz) alapját a politikai osztály által fölvállalt felelősség-etikán épült föl, a politikai történések egy bizonyos szintig kiszámíthatóak, illetve előreláthatók voltak, és ezért felelősséget lehetett/kellett vállalni, valamint létezett az intézményes elszámoltathatóság. A szelvények közötti hierarchizált kommunikáció lehetőségét szintén a felelősség-etika szabályai adták, melyek több-kevesebb valószínűséggel kikövetkeztethető politikai cselekvést, felelősségvállalást és elszámoltathatóságot föltételeztek. A káosz és a jelenlegi rendetlenség fenomenológiai zárójelbe teszi a felelősség kérdését, így azután minden felelősségvállalás lehetetlenné válik. Sőt maga a felelősség-etika is feloldódik, eltűnik a messianisztikus érzület-etika süllyesztőjében, hogy Max Weber híres megkülönböztetésénél maradjunk. Nincs már „arányérzék”, mely Weber szerint a politikusokat inkább a felelősség-etika talajára helyezné. A klasszikus liberális demokrácia pártjaiban föl sem merülhetne, hogy a hitelvek az elsők, hogy megszűnhet az előreláthatóság, hogy nem a közjó szolgálatra a legfontosabb, hogy akármi is történik „mások” a felelősek érte, ami a jelenlegi paranoid alt-right populista politikai stílus magja. A hagyományos demokráciák pártjai saját magukra, mint váltópártokra tekintettek és nem igyekeztek megválasztásukat követően állampártokká válni, nem feledték, hogy a pártok civil társadalmi kezdeményezések. Ugye, milyen furán hangzik ez nálunk, ahol minden párt kizárólagosságra törekszik, a román pártokrácia ugyanúgy, mint ennek részeként, a jó tíz éve az illiberális Magyarországról irányított, rommagyar kisebbség pártja.

A „szervezett politikai felelőtlenség”, ami eddig is előfordult némelykor, még az amerikai politikában is, mára „patológikusan normális” (hogy C. Wrigt Mills találó fogalmait használjam), azaz kvázi-általánosan elfogadott lett. Nevezhetjük ezt, a szavazói attitűdök, illetve az elszenvedők oldaláról, eufemisztikusan „a rendszerből /a demokratikus játékszabályokból?/ való kiábrándultságnak”, de valójában a moralitásnak a politikából, a politikai kommunikációból való kizárását övezi a bizalmatlanság, a frusztráció, amit nagyon is érzékelnek az ezt kihasználó sarlatánok, a csalók (tricksters), de másfelől a szavazók is.

Többek között ezeket a jelenségeket látom visszaköszönni az elnökválasztások kapcsán a romániai politikában is, és a folyamat, ahogyan a közép kiürül, ahogyan elveszti „józan eszét” a politikai osztály és fanatikus drukkerei csak a kezdetén van, pillanatnyilag talán visszaszorul, de el nem múlik.