Két-három elnökválasztás román módra 2.: A román politikai mezőnyről és annak bukásáról

A mostani politikai válság – amit a tavaly ősszel megtartott, utóbb az Alkotmánybíróság által érvénytelenített, elnökválasztás első fordulója már világosan megmutatott –, a politikai pártok és bevett gyakorlataik beomlása és a szélsőjobb (alt-right) hirtelen térnyerése csak a jéghegy csúcsa. A strukturális problémák hátterében az a mintázat sejlik föl, hogy az elmúlt 35 évben a román társadalom pusztán formális szempontból csatlakozott a liberális demokráciákhoz, valójában „patronális demokráciát” (lentebb erre még visszatérek) hozott létre és működtetett, és ez a mintázat, ha úgy tetszik a politikacsinálásnak ez a stílusa jutott mély válságba. Sokan, mint hagyományos vagy egyenesen klasszikus pártokat emlegetik a most csúfosan megbukott mainstream pártokat, de ez már eleve elhibázott diagnózist előlegez meg. Viszont nézzük közelebbről, hogy mi az ami válságba került, illetve megbukott az elnökválasztásokkal.

Messzire vezetne, bár tanulságos lenne, az aktuális román politikai mezőny gyökereiig visszamenni, mondjuk az elmúlt száz esztendő politikatörténetének fölvázolásával, ezért legyen elég utalni arra, hogy a kilencvenes fordulatot követően a mainstream pártok három előzményre támaszkodtak: egyfelől a volt állampárt örökségét vitte tovább különféle megnevezéseken, szkízmákon és újrarendeződéseken, stb., keresztül, ez a – legalábbis saját imidzsét tekintve, illetve valamelyest a percepciójában – baloldali (Felszabadítási Front, Nemzeti Felszabadítási Front, stb. egészen a mai Szociáldemokrata Pártig, akinek tiszteletbeli elnöke Ion Iliescu), igencsak jól beágyazott párt, évtizedek óta uralja a mezőnyt; egyik szárnya viszont az elmúlt rendszer leginkább etnonacionalista és diktatórikus, reakciós irányát folytatta, a radikális jobboldalra tartott (Nagy-Románia Párt – Vadim Tudor és Gheorghe Funar pártja); más alakulatok a két világháború közötti, többé-kevésbé demokratikus, román pártokkal vállaltak kontinuitást (Corneliu Coposu Parasztpártja, Ion Rațiu, Nemzeti Liberális Pártja); végül az elmúlt időszakban a legstabilabbnak bizonyuló etnikai párt, amely kezdeteikor szövetségnek, különféle mindenekelőtt alulról építkező kulturális/civil társadalmi, de ideológiailag is strukturálódó kezdeményezésnek, stb., a gyűjtőhelye, illetve hagyományos magyar pártok követőinek tekintette magát. Mindig vitatott volt a szövetségi jelleg, mert a román politikai mezőnybe való integrálódás a pártszerű működést, a patronális rendszerhez való igazodást honorálta, de egészen az utóbbi évtizedig, a többi hazai és anyaországi párthoz való „egyenlő közelségtartással” (Markó Béla ex-elnök kifejezése) működött a szövetségi jelleg, létezett egyfajta – igaz ki nem teljesedett – belső demokratizmus. Az utóbbi évtizedben viszont egyre inkább jobbra tolódik és az illiberális magyar kormánypárt „erdélyi nyúlványaként” működik.

Egy új pártalapítási hullám kezdetén, 2015-ben megalakult a napokban megválasztott elnök pártja a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), progresszív és liberális, valamint zöld doktrínával, amelyik formáció még mindig instabil, helyét keresi a politikai palettán. Azután 2019-től létezik a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) szélsőjobbos populista formáció, mely lényegében a megszűnt (2015) Nagy-Románia Párt be nem vallott folytatójaként lépett porondra, poszt-fasiszta, Orbán illiberalizmusát követő, román nacionalista párt, valamint a szintén ezen a filiáción épülő SOS Románia (2021), oroszpárti, revansista formáció. A két utóbbi párt most már egyaránt követi Putyint és Trumpot, patriarchális vezérpártok, ahol a párt vezetői – George Simion, illetve Diana Șoșoacă –, befele teljhatalmat gyakorol, nélkülük nincs is szervezet és leadership. Különösen a jobboldali populizmus megerősödésével, a mindhárom gyökérzetből táplálkozó pártok lényegesen átalakultak: a PSD rég elszakadt a meghirdetett szociáldemokrata doktrínától, mostanra neoliberális, oligarchikus, populista, opportunista, klienteláris párt lett, nyitott azok fele is, akik a Nagy-Románia Párt megszűnését követően a szélsőjobbról húzódtak, legalábbis névlegesen, középre, stb; a PNL szintén a jobboldali populizmus fele nyitott, szintén patronális párttá változott át – közeledve a PSD-hez, amely szintén közéleti pozíciók elosztásának hatalmával kereskedik, az adminisztráció minden szintjén –, neoliberális elképzelésekkel, elmosódó politikai arculattal; belülről lényegesen átalakult a magyar etnikai formáció is, amely most már csak nevében szövetség hiszen, mint elnöke kifejtette konzervatív/neoliberális ideológiát követ, miközben alapvetően egy zavaros populista és etnopolitikai projektről beszélhetünk; különféle válságokon át megmaradt az a párt, amelyet lényegében nem engedtek a patronális pártrendszerbe beilleszkedni, illetve nem is akart, az USR, a többé-kevésbé baloldali-liberális párt, valamint az AUR, illetve az SOS párt, a mezőny szélső jobb oldalán, talán csak e három formáció viszi tovább eredeti ideológiai elköteleződését: azok, aminek mondják magukat és amiként percipiálják.

Romániát pillanatnyilag – megjegyezve, hogy az elnökválasztás első fordulója óta minden központi vezető pozíció, beleértve az ügyvivő kormányt is, ideiglenes –, eklektikus doktrínákkal (a PSD és a PNL jobb szélükön kisebb-nagyobb mértékben érintkeznek a szélsőjobb populista vonulattal) rendelkező centrista-populista-nacionalista tömegpártok vezetik, kiegészülve a decentrált (értsd Budapestről vezérelt), magyar etnikai populista és autokratikus hajlamú párttal.

Két összetevőjét emelném itt ki a román pártokrácia eddigi viszonylagos egyensúlyának az EU-hoz való csatlakozást (2007) követő időszakból. Egyfelől a pártok szervezeti struktúrája és a leadership természetének tekintetében kötőanyag a más-más nevű pártok között (amúgy koalíciót, sőt kartellt! is alkotnak), a „pártpatronátusi” (a fogalmat a Petr Kopecky és tsai által definiált értelemben használom, akik régóta a posztkommunista politikai pártrendszerek működését kutatják) rendszer. Ez a szervezeti struktúra mellett a pártok alapvető irányultságát, erőforrásaik beszerzését és felhasználási módját, valamint működésük alapjait, belső felépítését stb., jellemzi. A romániai pártok egyfelől klienteláris felépítésűek, fentről lefele hierarchiába rendeződő piramis-rendszert alkotnak, a pártvezető a legfőbb patrónus, a piramis csúcsán székel, a belső pártdemokrácia alig ismert fogalom, illetve gyakorlat, a központi utasításos vezetési stílus annál inkább; másodszor a pártok zsákmányszerző szerveződések, ezért hatalmon politikai és gazdasági korrupció hálózataihoz kapcsoltak (crony capitalism), a köztük lévő versengés – be nem vallottan ugyan, de annál jellemzőbb módon –, az elérhető közhatalmi funkciók megszerzéséért és párton belüli redisztribúciójáért, s kevésbé ideológiai projektek és a közjó előmozdításáért, folyik. A pártok szervezeti és működési elvei és struktúrái rég átkerültek az állam vezetési struktúráiba, a közigazgatás minden szintjén, ahol az elosztható gazdasági és hatalmi erőforrások fellelhetők, illetve a foglyul ejtett intézmények erőforrásait párt alapon kihasználni lehetséges. Ez adja a hátterét a túlméretezett bürokratikus apparátusnak, és ez akadályozza a reális reformok, a karcsúsítás/racionalizálás, megvalósítását.

Másfelől a pártrendszer eddigi viszonylagos stabilitását a közös osztogató-fosztogató populista platform adta, ami a tavalyi kampányévben, illetve ez év első felében költségvetési krízist idézett elő, a felelőtlen osztogatással. Sokféle definíciója lehetséges a jelenkori posztkommunista populizmusnak (lásd még illiberalizmus), én ezt használom: „a morális korlátok nélküli kollektív egoizmus politikai programjának” összefoglaló kategóriája (Magyar-Madlovics, A posztkommunista rendszerek anatómiája, 2021), mert jól kifejezi, ami most történik a politikai mezőnyben. Ugyanakkor a pártpatronátusok hatalmi hálózata, és a pártvezérek személyes kapcsolatai az egész politikai rendszert elszínezi és következtében alakult ki és vált jellemzővé a „patronális demokrácia”. A patronális demokrácia fogalmát az imént említett szerzőkre hivatkozva „látszatdemokráciának” nevezem. Jellemzője, hogy részben működik a hatalmi ágak szétválasztása; az állam valamelyest szolgálja a közérdeket, „működteti a társadalmi érdekbeszámítást” legalábbis a pártok erre hivatkoznak választási ígéreteikben; létezik a civil társadalom és a médiák alapszintű autonómiája, legalábbis megtűrik azok független tevékenységét; a jogállam intézményei úgy-ahogy működnek, viszont gyakran „politikailag szelektív jogalkalmazással” tarkítva. Ebben a román hatalmi rendszerben az úgy-ahogy európai mintára működő formálisan demokratikus állami intézményrendszer keretében a demokratikus működés állandóan ki van téve a patronális pártok kihívásának, amelyek azzal fenyegetnek, hogy autokratikus rendszert hoznak létre. Egy ilyen rendszer addig működőképes – legalábbis, mint pszeudo-demokratikus berendezkedés – ameddig egyetlen hatalmi központ, hierarchikusan fölépített piramis sem képes egymagában a hatalom megragadására, egypiramisos patronális autokrata rendszer kiépítésére, az állam teljes mértékű elfoglalására, mint Oroszországban, vagy Magyarországon történt. Az egyenként vagy koalícióban (pártok közti kartellezés) hegemóniára törő populista pártok politikai játszmáját, melyek hatalmon folyamatosan megkísérlik az állam foglyul ejtését (state capture), melyek egy-egy választást követően szinte azonnal jellemző mintázatú patronális rendszerbe szerveződnek, sajátosan román „pártokráciának” nevezem. Amikor azt mondom tehát, hogy a romániai politikai pártok és működési módozatuk egész rendszere válságba került, akkor a fent jellemzett patronális demokrácia bukását tételezem föl. A pártokrácia eddigi rendszerében a szélsőjobboldali pártok egy szelvényét uralták a mezőnynek, egy – mégpedig kisebbségi, a legutóbbi országos választásokon a szavazatok usque 1/3-át szerezték meg – patronális piramist képeztek, szemben a tavaly nyáron még működő pártokrácia 2/3-ával (PSD, PNL, USR, UDMR). Miután a rendszer már a tavaly őszi elnökválasztás első fordulójában megbukott – nagy meglepetésre egyetlen patrónus-párt jelöltje sem jutott a második fordulóba – a pártrendszer hirtelen elbizonytalanodott, vákuumban találta magát. Crin Antonescu közös jelölése ennek a megrendülésnek, a pártokrácia mély válságának a következménye volt, amikor is a patronális pártok megpróbálták Európa-barát mezben megmenteni a rendszert a közös jelölt támogatásával, a kísérlet viszont azonmód kudarcba fulladt. A PSD saját belső válságának mértékét az egyszer már megbukott, kizárt, majd újra párttaggá váló Victor Ponta, önálló elnök-jelöltként való indulása adta. A kampányban a hatalmon levő pártok új törésvonalat hangsúlyoztak, mégpedig az Európa-barát és eurószkeptikus – máshol is bevett kifejezéssel szuverenista – formációk közöttit, megpróbálva az USR-t is saját táborukba integrálni (ez részben sikerült is Elena Lasconi helyezkedésével), viszont a párt kemény magja nem állt kötélnek és Nicușor Dan-t (amúgy párton kívüli, de volt alapító elnöküket) támogatták.

A pártokrácia bezuhanását követően, a megismételt elnökválasztás kampányában, a pánikhangulatban, lényegében három út állt a román politikai berendezkedés előtt. Az egyik oldalon a mainstream, jobb híján Európa-barátnak mondott (ne legyenek illúzióink inkább csak az EU-s forrásokra ácsingózó), különösen vidéken jól beágyazott patronális pártok és szavazóik. Erről a táborról nem tudhattuk biztosan, hogy ki mellé áll, hiszen a PSD hallgatása, és Ponta kettős játéka, Antonescu nacionalista és kétértelmű megnyilvánulásai kétségessé tették, hogy Nicușor Dan mellett sorakoznak-e föl. Másik oldalon az immár két.három irányból is – ideértve Trump és Putyin alig tisztázott szerepét és esetleges közvetlen beavatkozásukat, és Orbán Viktornak az itteni magyarság érdekeivel szembemenő, kampány-nyilatkozatát – támogatott széljobboldali, rendszerellenes, reakciós és antidemokratikus pártok és szavazóbázisukat állt, George Simion mögött. Ebben a felállásban ez utóbbi jelölt, aki tudvalevőleg a „diaszpóra”, a külföldön szavazó román állampolgárok szavazatainak többségét is magáénak tudhatta, biztos esélyesnek tűnt. Ezért is volt fontos a mindent eldöntő „harmadik erő”, a civil társadalmi összefogás, az egyéni mozgósítás, a liberális demokrata és európeér, pánikból keletkezett ad hoc mozgalom, amibe egyéni és közösségi alapon – és nem pártbiztatásra! – a romániai magyarok, illetve a moldáviai kettős állampolgársággal és szavazójoggal rendelkező civil polgárok is bekapcsolódtak.

(A választópolgárok és civil társadalmi összefogás szerepéről és felelősségéről írásom harmadik részében szeretnék szólni).