Magyarország maffiaállam, Románia pedig patronális demokrácia a Magyar-Madlovics szerzőpáros rendszerhatározója szerint

Kolozsváron és Bukarestben is bemutatták Magyar Bálint és Madlovics Bálint A posztkommunista rendszerek anatómiája című munkáját, jobban mondva annak román fordítását. A vaskos kötet, amelyet a nemzetközi szakirodalom valóságos revelációként jellemez, először angolul jelent meg, aztán magyarul 2021-ben adták ki, majd – épp alig néhány héttel azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát – oroszul is megjelent. A román fordítást Magyari Nándor László szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa végezte el, és ő is mutatta be az érdeklődők számára a szerzőket és a kötetet.

A posztkommunista rendszerek anatómiája új fogalmi keretet teremt meg a volt keleti tömbbe tartozó országok elmúlt harminc évének a leírásához. Magyar és Madlovics leszámolnak azzal az elképzeléssel, hogy az egykori diktatorikus berendezkedések egytől egyig lineáris fejlődést követve elindultak a liberális demokrácia megvalósításának útján. A szerzők nagy újítása abban rejlik, hogy kiléptek az eddig használt fogalmi keretek közül, és rámutattak, nemcsak egyféle demokrácia, egyféle autokrácia és egyféle diktatúra létezhet. Hogy minél pontosabban meg tudják határozni, milyen rendszer működik egyik vagy másik posztkommunista államban, a következő háromszögben helyezték el őket:

A rendszertípusoknak a háromszögben való elhelyezésével kiderül, hogy a demokráciának nemcsak liberális változata létezhet, hanem annak patronális változata is van. Az utóbbi esetében is jellemző a hatalom pluralitása, de annak alapját nem a törvényekben lefektetett szabályok és a formális intézmények adják, hanem a patrónus-kliens kapcsolatban kialakuló hálók működése. A szerzők szerint a posztkommunista rendszerek közül a liberális demokráciák egyikére Észtország szolgáltat példát, míg annak patronális változatára Románia. De az autokráciából is kétféle létezhet. Mindkét változatra jellemző a pluralitás hiánya. Az egyik típus esetén a rendszert egypiramisos patronális hálóként lehet leírni, amit egy „csúcspatrónus” irányít a politikai és gazdasági szférára egyaránt kiterjedő informális teljhatalma révén, míg a másik változat esetében is egypiramisos háló alakul ki a rendszeren belül, de annak „csúcspatrónusa” csak a politikai szférát vonja ellenőrzése alá.

A szerzők az első változatot hívják „patronális”, míg a másodikat „konzervatív autokráciának”. Az előbbire példa Magyarország és Oroszország, még ha számos egyéb vonatkozásban különböznek is egymástól, míg a másodikra Lengyelország volt a közelmúltig a példa, azonban a nemrég lezajlott változásokkal Lengyelország elmozdult a liberális demokrácia irányába.

Végül pedig a diktatúráknak is két altípusa létezhet. Egyfelől az a klasszikus „kommunista diktatúra”, amelyben a bürokratikus patronális háló uralja a politikai és gazdasági szférát egybeolvasztó rendszert. Ilyen volt a felbomlása előtt a Szovjetunió, és annak szatellitállamai. Másfelől létezik a diktatúráknak az a változata is, ami ugyan fenntartja az egypártrendszer formális hatalmi monopóliumát, de eközben különböző formákban engedi a magángazdaságok működését is. A szerzők ezt a rendszert hívják „piackihasználó diktatúrának”, és ennek tipikus példájaként Kínát említik.

Romániában patronális demokrácia működik

A könyvbemutató utáni beszélgetésen arra kértem a szerzőket, hogy Romániát és Magyarországot jellemezzék külön-külön, az általuk létrehozott fogalmi keretben. Madlovics Bálint a romániai viszonyokat részletezve rámutatott, a patronális demokrácia szembenáll a klasszikus liberális demokráciával. A fő különbség a kettő között az, hogy a liberális demokráciában a politikai verseny pártok között zajlik, a pártokon belül van a döntéshozatal, és a pártok különböző ideológiák mentén (bal-jobboldaliak, konzervatívok, liberálisok stb.) versengenek azért, hogy melyikük hogyan képzeli el, hogyan kéne használni a közhatalmat a különböző társadalmi vízióiknak a mentén.

A szerző kiemelte, formailag a patronális demokrácia hasonlít a liberális demokráciához, de valójában a pártok különböző klienshálózatoknak a fedőszervezetei. „Az ukrán kutatók ezeket politikai, gazdasági klánoknak nevezik, és ezek azok, amik az egyes pártok mögött vannak, és a pártokon keresztül szeretnének minél több hatalomhoz jutni és minél több gazdasági erőforrást magukhoz csatornázni. Egy ilyen tipikusan patronális demokráciának tekintjük Románia mellett Ukrajnát, Bulgáriát, Szlovákiát” – részletezte Madlovics.

Hozzátette: alapvetően a különbség egy román és egy magyar rendszer között az, hogy míg egy patronális demokráciában, mint Románia, több versengő hálózat van, ezzel szemben Magyarországon egy hálózat van. A román egy többpiramisos rendszer, a magyar az egypiramisos rendszer. A román ezért patronális demokrácia, szemben a magyarral, ami patronális autokrácia.

Arra a kérdésünkre, hogy a jelenlegi nagykoalíció nem annak a jele-e, hogy Romániában hogy az egypiramisos rendszer felé irányul az ország, azt válaszolta, valamennyi patronális demokráciában az összes hálózat törekszik arra, hogy egypiramisos legyen. Madlovics leszögezte: „Egy liberális demokráciában vannak a játékszabályok, és vannak a szereplők, akik játszanak a játékszabályok mentén. Ezzel szemben egy patronális demokráciában mindenki fel akarja rúgni a játékszabályokat. Mindenki azt szeretné, hogy ő legyen az egyetlen domináns szereplő, és mindenki mást kiszorítson ebből a térből. Ezért is próbálják mindenféle eszközökkel javítani az esélyeiket.”

A kötet szerzője kiemelte, Románia esetében van két alapvető intézményi korlát, amely megakadályozza azt, hogy olyan rendszer legyen, mint például Magyarország, és kialakuljon ez az egypiramisos rendszer. Az egyik az arányos választási rendszer, a másik az osztott végrehajtó hatalom. Ez a kettő az, ami mindig meggátolta az egypiramisos rendszerek létrejöttét. „Az arányos választási rendszer azért, mert nagyon nehéz egy arányos rendszerben egyetlen szereplőnek kétharmadot szerezni, vagy pontosabban olyan hatalmat szerezni, amivel egyoldalúan tudná változtatni az alkotmányt, a választási rendszert, és egyoldalúan tudná kinevezni azoknak az intézményeknek a vezetőit, akik a fékek és ellensúlyok rendszerét alkotják. Ha valaki, mint például Magyarországon, egy aránytalan választási rendszer lévén megszerzi ezt a hatalmat, akkor autokratikus áttörésről beszélhetünk. Amennyiben ez nincsen, és ezek az említett intézményi gátak pont arra szolgálnak, hogy ez ne legyen, akkor csak autokratikus kísérletekről beszélhetünk legfeljebb” – mutatott rá Madlovics.

Magyarország: az Orbán-kormány egy maffiaállamot működtet

„Magyarországon az autokratizálódási folyamatnak mindhárom fázisa megtörtént” – tisztázta Magyar Bálint, amikor arra kértem, foglalja össze a magyarországi rendszer legfontosabb jellemzőit.

„Már volt egy autokratizálódási kísérlet az első Fidesz-kormány alatt, 1998 és 2002 között, akkor írtam egy cikket 2001-ben azzal a címmel, hogy Magyar Polip – a szervezett felvilág, és különbséget tettem a korrupció három szintje között: a hétköznapi vagy kis korrupció az első szint, a második volt a szervezett alvilág által bonyolított korrupciós dolgok, amelyek az állam foglyul ejtését jelentették bizonyos területeken egy-egy projekt, minisztérium, önkormányzat esetében, de nem az állam egésze lett foglyul ejtve. A harmadik szint, amikor az úgynevezett szervezett felvilág, egy politikai-gazdasági klán ejti foglyul egészében az államot” – részletezte a szerző.

Hozzátette: a 2008 és 2010 közti politikai, gazdasági, morális összeomlás Magyarországon olyan helyzetbe tudta hozni a Fideszt, hogy egymaga megszerezte a szavazatok 53 százalékát, és az aránytalan választási rendszer miatt a parlamenti helyek kétharmadát, ami azt eredményezte, hogy egymaga egyetlen politikai erőként tudta megváltoztatni az alkotmányt, az összes törvényt, köztük a választójogi törvényt, ami azért nagyon fontos, mert a következő választásra ezt még aránytalanabbá tette, és akkor 2014-ben a szavazatok 44 százaléka is elég volt számára ahhoz, hogy a parlamenti helyek 67 százalékát megszerezze. Ezzel az alkotmányozó többséggel elérte azt is, hogy az összes intézmény, amelynek a demokrácia felett kellett volna őrködnie, az ő befolyása alá kerüljön. Ezeknek a vezetőit és tagjait egyoldalúan nevezhette ki, és ez volt az úgynevezett autokratikus áttörés.

Ezután elindult a társadalom egyéb szféráinak, a gazdaságnak, a nyilvánosságnak az oktatástól kezdve a civil szervezetek szférájáig a patrónus-kliens-vazallusi viszonyokba kényszerítése, ami azt jelentette, hogy egy olyan rendszer jött létre, ahol az állami források nem normatív alapon kerültek felhasználásra, hanem a kormánypárt diszkrecionális alapon jutalmazott vele, illetve ezek megvonása révén büntetett olyanokat, akik nem voltak lojálisak hozzá.

„Abban, amit én posztkommunista maffiaállamnak hívok, két alapvető motivációja van a Fidesz hatalomgyakorlásának, egyfelől a hatalom koncentrációja és annak megtartása, másfelől pedig a személyes és a fogadott politikai család kialakulása, az uralkodó elit személyes gyarapodása és vagyonfelhalmozása” – fogalmazta meg a rendszer sajátosságait Magyar.

Rámutatott: Orbán maga egyszerre egy autokrata és bűnöző a hatályos magyar törvények alapján. Lényegében ez az állam a jövedelmek eltérítése és vagyonok lerablása terén bűnszervezetként működik, mondta.

„Magyarországnak nem kormánya van, hanem bűnszervezete. De ez egyben meg is változtatja azt, hogy a választásoknak mi az igazi tétje. Mert általában a demokráciákban ma a választásoknak pusztán az a tétje, hogy a rendszerint politikai pártok formáját öltő kormányerőket lecserélik-e az ellenzéki erők. Itt viszont a választás tétje az, hogy te egy mindenható hatalommal rendelkező úr vagy-e az országod felett, aki nem a törvények által korlátozottan kormányozol, hanem valójában korlátok nélkül rendelkezel pozíciók, jövedelmek, javak fölött. Egy ilyen esetben vagy megőrzöd ezt a pozíciót, vagy ha elveszted a választást, akkor alá vagy vetve a független igazságszolgáltatásnak, ha az helyreállítódik, és ezáltal adott esetben börtönbüntetéseknek nézhetsz elébe. A magyar vezetők számára ez annyira fenyegető veszély, hogy ez a rendszer nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a választásokat, és az elnyomás legrafináltabb formáival próbálja biztosítani, hogy a végtelenségig fenn lehessen tartani ezt a rendszert” – részletezte Magyar Bálint.

Egy maffiaállam magához idomítja az ellenzéki pártokat is, magyarázta a szerző, aki szerint Magyarországon egy olyan zárt játék zajlik, amelyből nehéz kitörni. Az ellenzéki pártokat jellemezve elmondta, ezeknek négy fajtája található meg: „van a marginalizált ellenzéki párt, ami ugyan nem fekszik be a hatalomnak direktbe, de olyan szűkre van szabva a mozgástere, hogy nem számít sokat. Vannak aztán a háziasított pártok, amelyekben a kormányerők szereplői, ügynökei részt vesznek, függő helyzetbe hozzák azokat, adott esetben korrupt üzletekbe is bevonják tagjaikat, tehát így tartják féken őket”.

Harmadik kategóriaként a likvidált pártokat említette, ami szerinte lehet adminisztratív vagy akár fizikai likvidálás is. „Gondoljunk csak arra, hogy Oroszországban hogyan számolnak le a politikai ellenfelekkel, hogyan nem engedik őket elindulni a választásokon. Magyarországon nem ez a helyzet, itt egyfajta pénzügyi likvidálás zajlik. Lehet látni, hogy ha egy ellenzéki párt népszerűsége meghalad egy mértéket, ahol hirtelen hatalmas pénzügyi büntetéseket szabnak ki rá, próbálják anyagilag tönkretenni ezeket a pártokat és korlátozni a mozgásterüket. Mondjuk az ellenzéki médiának egy kis szegmensét meghagyni, és azt kormánypénzből kicsit támogatni úgy, hogy ne haljon meg teljesen, de ne is tudjon igazán jelentősen működni.”

Magyar Bálint szerint a negyedik típusú ellenzéki párt a kamupárt, amit maga a hatalom hoz létre, hogy mutatni lehessen a külföld felé, hogy nem csak egy párt indul a választásokon. „Ilyen mondjuk Magyarországon a Mi Hazánk, ami gyakorlatilag egyfajta támogatást élvez a Fidesz részéről, a médiában nem bírálják őket, stb., hogy legyen a szélsőjobboldali pozícióban egy olyan erő, ami tőlük még inkább jobbra helyezkedik el, hogy rá lehessen mutatni Nyugaton, hogy nem ők a jobboldali skála legszélén elhelyezkedő erő.”

Magyar hangsúlyozta, hogy amikor kialakul egy ilyen struktúra, akkor „besül a pártrendszer”, ilyenkor az éppen bent lévő káderek nem azon dolgoznak, hogy minél több új tehetséges erőt vonjanak be a politikába, hanem azok, hogy hogyan biztosítsák szűkülő pozícióikat a rendszerben.

Nagyon nehéz elképzelni, hogy hagyományos választáson Magyarországon egy ilyen rendszert le lehet váltani, mondta Magyar Bálint, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy vannak váratlan események, amelyek kisiklathatják a rendszert, ilyen ez a legutóbbi válság, ami az úgynevezett pedofil kegyelmi ügyből nőtt ki.

A szociológus azt is kiemelte, hogy a politikai színtéren felbukkanó Magyar Péter az első, aki következetesen használja a maffiaállam megnevezést, és arról beszél, hogy Magyarországnak nem kormánya van, hanem bűnszervezete.

„Ezt a kategóriát, ami egy rendszerkritikai alapállás, az ellenzéki pártok soha nem használták 2010 után. Képtelenek voltak különbséget tenni a rendszerkritikai alapállás és a kormánykritikai alapállás között. A kettő között alapvető különbség van. Feltételezzük, hogy mi a kormánnyal közös értékeket osztunk, csak éppen más közpolitikai megoldásokat találnánk az éppen égető problémákra. A rendszerkritikai alapállás ehhez képest nyíltan felvállalja, hogy nincs értékközösség a rendszert markában tartó politikai erőkkel, a rendszer megdöntése a cél, ehhez pedig más nyelvet is kell használni. Magyar Péter kiugrott ebből a maffiatípusú szervezetből, amely a feltétlen lojalitásra épül, és arra, hogy mindenkinek bűnözőnek kell lennie ahhoz, hogy oda tartozhasson, mert máskülönben nem zsarolható. Magyarországon kialakult egy apátia, mert úgy tűnt, mintha ez a hatalom kikezdhetetlen lenne, hogy az ellenzék betagozódik ebbe a hatalomba, és igazi alternatívát nem jelent, és ebbe az apátiába robbant be új erőként Magyar Péter” – részletezte a kötet szerzője az aktuális politikai viszonyokat.

Magyar Péter fellépése megbolygatta az egész rendszert, magyarázta a szociológus, aki szerint a Fidesz válságát az mélyíti el, hogy a propaganda által felállított tézis, hogy mindenki, aki ellenünk van, az baloldali, most már nem működik.

„Az ilyen autokratizálódó rendszereknek az összeomlása, ha egyáltalán bekövetkezik, váratlan történet. Húzhatják az agóniát sokáig, de teljesen váratlanul is összeomolhat ez a rendszer. Ennek az esélye ahhoz is köthető, hogy az egypiramisos hatalmi patrónus-klienshálóban szereplőknek mik a várakozásai a hatalom fennmaradásával kapcsolatban. Ha új erő nyilvánul meg, és hatékonyan fel tud lépni a politika színterén, akkor elképzelhető, hogy ezek a várakozások, ezek a szereplők egyre kevésbé kötik magukat a meglévő hatalmi piramishoz. Látni kell azt, hogy ez a bűnszervezeti működés azt is jelenti, hogy nem véletlen, hogy Orbán kézzel-lábbal hadakozik az ellen, hogy az Európai Ügyészséghez csatlakozzunk, hiszen egy ilyen bűnszervezetben alapvető dolog, hogy a bűnszervezet feje tud védelmet adni azoknak, akik ebben a szervezetben vannak, és kvázi nem engedheti meg magának, hogy egy külső igazságszolgáltatási szerv felelősségre tudjon vonni korrupt és bűnöző elemeket az ő hatalmi piramisából.”