Székelyföldön a lappangó antiszemitizmus a holokauszt idején is jelen volt, de utána is fennmaradt

„Isten eddig megtartotta a mi székely atyánkfiainak szép és józan eszét s míg a divatos szabadelvüség hamis eszméje, mely a zsidókat emanczipálta sem tudta eddig annyira elhódítani, hogy keblökre fogadják a kígyót...”

Székelyföld a történelmi Erdélyen belül viszonylag homogén magyar lakosságú területnek tekinthető. A domináns magyar többség mellett azonban elsősorban a gazdasági vagy infrastrukturális szempontból fontosabb településeken kisebb népcsoportok, elsősorban örmények és zsidók is letelepedtek.

Már a 17. század második feléből vannak írott forrásaink a zsidó lakosság szórványos székelyföldi jelenlétéről (elsősorban Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy térségéből), stabil közösségekről Székelyföldön azonban csak a 19. század második felétől kezdve beszélhetünk.

Bár a székely lakosság hagyományosan nehezen fogadta be az „idegeneket,” a 19. század második, 20. század első felében mégis kialakult egy sajátos együttélés a zsidó lakosság és a helyi magyarság között, melynek a holokauszt vetett tragikusan véget.

A zsidó lakosság betelepedése Székelyföldre

Az írott források tanúsága szerint a zsidóság elsőként Marosszéken, Marosvásárhely környékén, illetve szórványosan Háromszéken jelent meg. Az első írásos említések a 17. századból származnak, ekkor azonban még nem tudott stabil zsidó közösség kialakulni. Ebben változás csak a 19. század második felében történt, mikor a fokozatos emancipáció lehetővé tette a zsidóság letelepedését a zárt székelyföldi közösségekben is. Összességében azonban megállapítható, hogy Erdély más régióihoz képest a székelyföldi zsidóság meglehetősen kis lélekszámú volt.

Az 1850-es népszámlálás adatai szerint a székely székek területén (Aranyosszéket nem számolva) összesen 907 magát zsidó nemzetiségűnek, és 931 zsidó vallásúnak tartó személy lakta. Ennek a közösségnek több, mint háromnegyede Marosszéken élt. Mivel Marosvásárhely város ekkor még jórészt tiltotta a zsidóság városi letelepedését, az itteni közösségek a szomszédos falvakban jöttek létre: Marosszentkirályon, Náznánfalván, Marosszentannán és Ákosfalván.

1930-ra Székelyföldön 10 328 személyt regisztráltak zsidó nemzetiségűként és 10 908 személyt írtak be zsidó vallásúnak. Ennek megközelítőleg fele Marosvásárhelyen élt, de egy jelentős zsidó közösség alakult ki a történelmi Gyergyószéken is. Egyrészt Gyergyószentmiklóson, ahol majdnem ezer személy vallotta magát zsidónak, de a régió majdnem összes falvában jelentős számban éltek, két faluban a 10%-ot is meghaladta arányuk: Galócáson és Gyergyóhodoson.

Általánosságban véve megállapítható, hogy az amúgy is zárt székelyföldi közeg kezdetben nehezen fogadta be a zsidókat, akik azonban idővel a helyi közösségek meghatározó tényezőivé váltak. Sokan járultak hozzá a székelyföldi kereskedelem fellendítéséhez, mások ügyvédként, tisztviselőként, orvosként váltak a közösség integratív részévé. A tehetősebbek gyárakat, gátereket, üzleteket alapítottak, melyekben sok székelynek biztosítottak munkát. Ez részben hozzájárult a zsidóság elfogadásához a székely lakosság részéről, ugyanakkor némileg azt az antiszemita toposzt is erősítette, hogy a „zsidók mágnások és kiszipolyozzák az egyszerű székely lakosságot.”

Az együttélés azonban a zsidóságra is értelemszerűen hatással volt: betelepülésük kezdeti szakaszában a zsidó közösségek ragaszkodtak hagyományaikhoz, és istentiszteleteiket is jiddis nyelven, a 19. század második felében, 20. század elején itt is látványos asszimilációra került sor. A székelyföldi zsidóság átvette a magyar kultúrát, sokan magyarul beszélő izraelita állampolgároknak tekintették magukat, és sor került kikeresztelkedésekre is.

A trianoni békeszerződés új korszakot nyitott az erdélyi – és ezen belül székelyföldi – zsidóság történetében is. Az 1918-1940 közötti időszakban, mikor a magyarság is kisebbségi helyzetbe került, a kapcsolat normalizálódni látszott a zsidó és magyar közösségek között. A román államvezetés a két világháború közötti időszakban megkísérelte az erdélyi zsidó közösség disszimilációját elérni, ebben szerepet játszott a cionista mozgalom is (1930-ban például önálló Zsidó Párt alapult, mely megkísérelt Székelyföldön is szerveződni), ugyanakkor kijelenthető, hogy az erdélyi és székelyföldi zsidó közösség nagy mértékben ragaszkodott magyar anyanyelvéhez és kultúrájához.

Ezzel is összefüggésbe hozható, hogy míg az 1930-as évek Romániájában folyamatosan erősödött az antiszemitizmus, az 1927-ben létrejött román szélsőjobboldali szervezet, a Mihály Arkangyal Légiója pedig folyamatos antiszemita uszításokat hajtott végre Erdély-szerte, addig a túlnyomórészt magyarlakta Székelyföldön nem volt számottevő antiszemita uszítás. Románia 1938 után antiszemita törvények sorát hozta meg, de ezek a székely lakosság körében sem keltettek különösebb rokonszenvet, abból az okból kifolyólag, hogy a román állam intézkedéseit a székely többség is általában véve ellenszenvvel figyelte.

Ebben az együttélésben az 1940-ben meghozott bécsi döntés hozott egy tragikus kimenetelű törést. A bécsi döntés eredményeként Székelyföld területének tulnyomó része ismét Magyarország része lett, ezáltal a magyarság is ismét többségi tényezővé vált.

A székelyföldi zsidóság jobbára pozitívan viszonyult az államváltozáshoz: a marosvásárhelyi ünnepi bevonuláson például a város közismert zsidó polgárai, mint például a város legnagyobb butorgyárát birtokló Mestitz Mihály a dísztribünön foglaltak helyet, Horthy társaságában, a Csíkszeredába bevonuló magyar csapatoknak pedig a helyi Római Katolikus Főgimnázium zsidó származású tanára, Sarkadi Elek zenetanár által vezényelt zenekar játszotta el a magyar himnuszt.

A magyarországi zsidótörvények azonban rövidesen Székelyföldön is hatályossá váltak. Elvették a zsidók iparengedélyét, államosították a zsidó üzemeket és üzleteket, kizárták a zsidókat az egyesületekből. A második világháborút követően a zsidó férfiakat munkaszolgálatra hívták be, kezdetben csak az ország területén dolgoztatták őket, majd a keleti frontra kerültek, ahol a rossz bánásmód következtében különösen nagy volt a halálozási ráta közöttük. A székelyföldi zsidóság számára végül a német megszállást követő gettósítás és deportálás jelentette a véget. 1945 után nagyon kevesen tértek haza, ezzel a székely és zsidó lakosság közötti mintegy egy évszázados együttélés is lezárult.

Csíkszék

A csíkszéki zsidóságnak a helyi lakossággal való együttélését vizsgálva, az is körvonalazódik, hogy miként került sor a zsidóság emancipációjára ebben a tradicionálisabb csíki és gyergyói közegben, illetve mi volt a többségi székely társadalom válaszreakciója erre a folyamatra. Ennek a régiónak a zsidó közössége némileg sajátosabb helyzetben volt, mint marosszéki, udvarhelyszéki vagy háromszéki sorstársaik, mivel Csík-, Gyergyó- és Kászon vidéke egyrészt Székelyföld legelzártabb részének tekinthető számított, másrészt az itteni lakosság identitásának fontos elemét képezte (és képezi) a római katolicizmus, így a betelepedő zsidóságnak időnként a vallási előítéletekkel is szembe kellett néznie.

A székely székek közül itt kezdődött meg legkésőbb a zsidóság betelepedése, és jellemző módon a legjelentősebb zsidó közösségek nem a Csíkszék majd Csík vármegye központjának számító Csíkszeredában, hanem a térség északi részén, Gyergyószentmiklóson és környékén jöttek létre.

A Gyergyószéken letelepedett első zsidó telepeseket a 19. század végén fellendülő fakitermelés által kínált megélhetési lehetőségek vonzották erre a vidékre. Sajátos, hogy Gyergyó vidékén úgy tűnik, a zsidóság letelepedése kevésbé volt konfliktusokkal terhelt, ennek talán az volt az oka, hogy az itteni lakosság hozzászokott az úgymond „idegenek” jelenlétéhez, tekintettel az örmény lakosság jelenlétére. 1897-ben épült a Lázár grófok birtokán az első zsidó tulajdonban lévő fűrészüzem, 1898-ban már 16 fűrészüzem működött, melyből 13 volt zsidó tulajdonban. Ezekben a fűrészgyárakban kezdetben Erdély északi részeiről és Moldvából érkezett szegény zsidókat alkalmaztak. Ezek a munkások képezték a gyergyószentmiklósi zsidóság nagy többségét, a kereskedelem ugyanis sokáig az örmények kezében volt. Nem volt jobb a zsidóság aránya a kisiparban sem, amelynek soraiban a zsidóságot két szűcs és két órás képviselte, illetve az értelmiség szintjén sem, ahol összesen két orvosról, három ügyvédről és egy faipari-vasútépítő mérnökről van tudomásunk.

A tulajdonképpeni Csíkszék legjelentősebb zsidó közössége Csíkszeredában eresztett gyökeret. Az első zsidók az 1860-as években telepedtek le a városban, a helyi emlékezet legelső csíkszeredai zsidóként Hetmann Móric ecetárust örökítette meg. Hetmannt a meglehetősen zárt székely közösség kifejezetten ellenségesen fogadta. Megfúrták hordóit, a tornácát összetörték, ablakait betörték. Jogorvoslatra nem volt esélye, a város vezetősége nem segített neki. Hetmann Móric egyszer kétségbeesésében Bécsbe írt levelet, a császárnak címezve, kihangsúlyozva, hogy: „Euer Majestat, hier ist ribillion...”

Miután Csíkszereda 1876-ban vármegyeszékhely lett, a zsidóság betelepedése is jelentősebbé vált. A helyi politikai vezetés, a korszellemhez igazodva, úttörő szerepet játszott a zsidóság emancipációjának felgyorsításában, ennek egy fontos állomása volt mikor dr. Páll Gábor, a Római Katolikus Főgimnázium igazgatója 8 izraelita tanulót felvett az iskola diákjai közé. A helyi zsidó közösség a 20. század első felében imaházat épített, a templomnak otthont adó utcában több zsidó család is lakott, ezért nevezték ezt az utcát még évtizedekig zsidó utcának.

A helyi politikai vezetéssel ellentétes szerepet játszottak azonban a római katolikus egyház képviselői. A helyi sajtót átvizsgálva megállapítható például, hogy a világi kötődésű Csíki Lapokban jóformán nem voltak antiszemita cikkek, ezzel szemben például a Domokos Pál Péter által szerkesztett Csíki Néplap gyakran közölt antiszemita hangvételű írásokat.

1894-ben készült el Vitos Mózes csíkszentkirályi születésű római katolikus pap helytörténeti munkája is, melyben Vitos a klasszikus antiszemitizmus minden vádját felsorakoztatta a zsidók ellen: hogy a kocsmák bérletéből élnek, uzsorával foglalkoznak, erénynek tartják ha egy keresztényt rászedhetnek. „Látjuk, hogy elfoglalták a nagy- és kisipart, nagy és kiskereskedelmet, az egész sajtót, meghamisították a magyar közvéleményt s lefoglalták a magyar politikai közéletet, szóval ők lettek a helyzet uraivá”.

Vitos a későbbiekben sem fukarkodott a zsidóságot elmarasztaló jelzőkkel: „Csikmegye lakói között itt-ott elszórtan ujabb időben nagy mennyiségben fel kezd tűnni az Isten átkaként az egész földkerekségre szétszórt Izrael unokáiból is egy-egy csoport mutatvány példány, hogy székely vérünk is érezze a zsidókban az emberiség nyakára bocsátott csapások némi súlyát.” Egy sajátos vélekedésről számolt be a felvilágosultabb Tivai Nagy Imre helytörténész, aki szerint a helyi katolikus székelység attól tartott, hogy a zsidóság majd a protestánsokkal szövetkezve fogja a katolikus közösséget kiirtani.

Mindezek ellenére a trianoni békeszerződés utáni új helyzet hozzájárult az eddigre már jobbára magyar identitású helyi zsidó közösség nagyobb elfogadásához, a helybéli zsidók közül többen a helyi polgárság megbecsült tagjaivá váltak, mint például Adler Lipót orvos és Sarkadi Elek zenetanár.

1940 augusztus 30-án a második bécsi döntés eredményeként Székelyföld túlnyomó részét visszakapta Magyarország. A Magyar Királyi Honvédség és nyomában a magyar adminisztráció szakaszosan vonult be a térségbe, szeptember 5 és 12. között.

Akárcsak az észak-erdélyi magyar identitású zsidóság, a székelyföldi zsidók is pozitívan viszonyultak a hatalomváltozáshoz. Érdekességként megemlítendő például, hogy Csíkszeredában a bevonuló magyar honvédeknek (akiket egyébként a vehemensen antiszemita Heszlényi József vezetett) a zsidó származású Sarkadi Elek helyi zenetanár által vezényelt kórus játszotta el a magyar himnuszt (Sarkadi később munkaszolgálaton hunyt el).

A kezdeti eufóriát azonban nagyon hamar felszámolta a magyarországi zsidótörvények bevezetése. Hamarosan elvették a zsidók iparengedélyét, kizárták őket az egyesületekből. 1940-től megkezdődött a zsidó férfiak behívása munkaszolgálatra.

Kezdetben az ország területén, elsősorban Székelyföldön dolgoztatták őket, így például Csíkszeredában részt vettek a helyi szálloda alapjainak kiásásában, illetve Maroshévízen dolgoztak erődítési munkálatokon, majd 1942-1943-ban Ukrajnába vezényelték őket a frontra. Itt a rossz bánásmód következtében különösen magas volt a halálozási ráta közöttük. A Gyergyószentmiklósról behívott munkaszolgálatosok esetében például egy kimutatás szerint 77 munkaszolgálatra behívott zsidó személyből a háború után 47 személyt tartottak nyilván elhunytként és 6 személyt eltűntként.

A német megszállást követően, 1944 tavaszán pecsételődött meg a székelyföldi zsidóság sorsa is. A marosszéki és udvarhelyszéki zsidókat a Marosvásárhelyen létrehozott gettóban, a gyergyóvidékieket Szászrégenben, míg a csíki és háromszéki zsidóságot Sepsiszentgyörgyön gyűjtötték össze magyar csendőri és rendőri együttműködéssel. A sepsiszentgyörgyi gettót idő előtt felszámolták, az ott összegyűjtött zsidókat is átszállítva Szászrégenbe. A marosvásárhelyi gettóból 1944. május 27. és június 8. között 7549 személy deportáltak Auschwitzba, a szászrégeni gettót 1944. június 4-én számolták fel, innen összesen 3149 személyt deportáltak.

1945 után nagyon kevesen tértek haza, Csíkszeredában például az 1944-ben elszállított 312 zsidó személyből mindössze hárman tértek haza, Gyergyószentmiklóson a hazatért munkaszolgálatosokkal együtt 92 fő volt a túlélők száma a háború előtti 986-ból. A zsidó közösség már soha nem nyerte vissza régi erejét, a túlélők sorra elvándoroltak, jelentős részük kitelepült Izraelbe.

Csíkszeredában 1979-ben tartották meg az utolsó temetést az ottani zsidó temetőben, dr. Adler Miklós orvost helyezték végső nyugalomra (ő maga is egy holokauszt-túlélő volt). A helyi zsidó imaház ekkor már kihasználatlanul és romosan állt, így 1975-ben lebontották. Ezzel a csíkszeredai zsidóság története szimbolikusan is véget ért.

Fontos kérdés, hogy miként viszonyult a helyi lakosság a zsidóellenes intézkedésekhez, majd a zsidóság deportálásához. Mint Balogh Edgár rámutatott emlékiratában, a háború után jellemzővé vált a felelősség-áttolás szándéka: az erdélyi magyar közvélemény a holokauszttért megpróbálta elsősorban a németeket felelőssé tenni, ugyanakkor az is gyakori jelenség volt, hogy a zsidóság fizikai megsemmisítéséhez való asszisztálással kizárólag a magyarországi, „ejtőernyős” adminisztráció képviselőit tekintették felelősnek, azt állítva, hogy Erdélyben „antiszemitizmus nem létezett, azt Magyarországról importálták.”

Az valóban megállapítható, hogy pusztán csíkszeredai viszonylatban is voltak olyan elöljárók, akik felszólaltak a zsidóság jogfosztása ellen. Éder Elemér, Csíkszereda katonai parancsnoka 1940 őszén megkísérelte a helyi zsidó családokat megsarcolni, majd Gyimesnél erőszakkal átdobni a román határon. Éder túlkapása ellen a csíkszeredai Pál Gábor behívott országgyűlési képviselő próbált meg eredménytelenül apellálni Kozma Miklós belügyminiszternél.

Később, a zsidóság gettósítása idején a csíkszentdomokosi születésű Márton Áron erdélyi püspök emelte fel szavát egyedüli főpapként a gettósítás és deportálás ellen (őt a magyar kormány válaszul kitiltotta Magyarország területéről), de a Csíkszeredában élő dr. Nagy András orvos is hangsúlyos ellenszenvvel figyelte a zsidósággal szembeni intézkedéseket, naplójában lejegyezve: „Dávid csillaga megtisztelő jel, olyan, mint Krisztus híveinek a kereszt.” Ugyanakkor túlzás lenne kijelenteni, hogy a székelyföldi zsidóság deportálására a helyi lakosság ellenszenve mellett került sor: Csíkszeredában például a deportálások után kárt tettek a zsinagógában, a rituális fürdőben, berendezéseket rongáltak meg, és héber könyveket téptek szét.

A zsidó templomon kívül a zsidó temetőt is feldúlták. Egy ennél súlyosabb – bár elszigetelt – esetre is sor került 1944 szeptemberében: a Romániától rövid időre elfoglalt Nagysármáson Zilahról átcsoportosított, főként székelyföldi csendőrök vettek részt a helyi zsidók összegyűjtésében, majd a keretből mintegy 10-12 fő jelen volt a 126 idős férfi, nő és gyerek legyilkolásánál Pusztakamarás határában a szeptember 16-ról 17-re virradó éjjel (a tömeggyilkosságnál jelenlévő csendőrkeretből mindössze öt személyt lehetett bizonyosan beazonosítani, közülük négyen származtak Székelyföldről: Csíkmadarasról, Csíkszentmiklósról, Székelybethlenfalváról és Erdőszentgyörgyről. A háború után közülük mindössze egy személy került börtönben, bár ő sem a nagysármási ügy miatt).

1945 után a történteket a teljes elfojtás jellemezte, a deportálások emléke teljesen kiveszett a köztudatból. E sorok szerzője túlságosan is gyakran szembesült azzal a kijelentéssel, hogy: „Hitlernek igaza volt.” Holott időnként ez olyan idős személyek szájából hangzott el, akik még gyermekként találkoztak olyan zsidókkal, akik később a holokauszt áldozataivá váltak, és elismerték, hogy egyáltalán nem voltak konfliktusaik ezekkel az emberekkel. Így sajnálatos módon kijelenthető, hogy a lappangó antiszemitizmus Székelyföldön a holokauszt idején is jelen volt, de utána is fennmaradt.

Emlékezet

Az egyetlen köztéri szobor Székelyföldön a deportált zsidók emlékére Marosvásárhelyen található. Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön a helyi zsidó temetőkben emlékműveket állítottak. Gyergyószentmiklóson a helyi zsinagóga állít emléket az egykori zsidó lakosságnak. Az épületben egy emléktábla található román nyelven, melyet 1945-ben helyeztek oda: „voltunk 986-on, maradtunk 92-en”. Csíkszeredában a zsidó munkaszolgálatosok nevei is szerepelnek a világháborús halottak hősi emlékművén, ahogyan Gyergyóditróban az 1944-ben deportált helyi zsidók nevei is fel vannak vésve a háború áldozatai közé, bár anélkül, hogy bármilyen formában utaltak volna a holokausztra.

A rendszerváltás után bizonyos időközönként tartottak megemlékezéseket Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön is, ezeken rendszerint a helyi önkormányzatok is képviseltették magukat.

Egy kirívó eset Gyergyószentmiklós: 2014-ben a Tarisznyás Márton Múzeum megemlékezést szervezett a deportálás 70. évfordulójára időzítve, a vasútállomás épületén is emléktáblát helyeztek el. A ceremónián az akkori városvezetés nem jelent meg, abban az évben Wass Albert és Nyírő József megemlékezéseket szerveztek. A holokauszt gyergyószentmiklósi áldozatainak emléke így az emlékezetpolitikai csatározások mocsarába süllyedt.