Film az együtt(nem)élésről: Cristian Mungiu elhozta Ditróba a Srí Lanka-i pékek esetéből inspirálódott R.M.N.-t

A vetítésre mi is Ditróba utaztunk, de még a moziélmény előtt meg szerettük volna tudni, hogy két év távlatában hogyan látják a főszereplők az akkori konfliktust. Elmentünk a Ditrói pékségbe, ahol nemcsak a tulajdonossal beszélgettünk, hanem Mahindával is, aki egyike az elsőként Ditróba érkezett vendégmunkásoknak. Találkoztunk a polgármesterrel, benéztünk a község katedrális méretű templomába, ahol annak idején az első migránsellenes szlogenek elhangzottak, de elbeszélgettünk a helybéliekkel is, hogy aztán este velük együtt nézzük meg magát a filmet is.

Akármilyen irányból érkezne is az utas Gyergyóditróba, amikor a láthatáron felmagaslik egy óriástemplom kettős tornya, akkor tudja, hogy közeledik a célállomáshoz. Mi Szárhegy felől hajtunk be a községbe, és rövid telefonos egyeztetés után a Ditrói pékségben indítjuk a riportot.

Köllő Katalin: A médianyilvánosság nélkül ki tudja, hova fajultak volna a dolgok ebben a zárt közösségben

Azonnal elkezd csorogni a hátamon a veríték, ahogy az egyszer használatos nylon köpenyeinkben belépünk a pékségbe. Kint huszonöt fokos székely nyárelő, bent a kemencék körül negyven fok is lehet. Zúgnak a kavaró, dagasztó gépek, száll a gőz, a lisztpor, a sülő kenyerek kipárolgása olyan intenzív, hogy kiszorítja a levegőt. A pékségben dolgozók számára ez a napi realitás nyolc-tíz vagy akár tizenkét órája, ha úgy adódik.

Köllő Katalin vezet körbe, a Ditrói pékség tulajdonosa, mutatja a részlegeket, a krumplihámozó helyiségtől a gépesített részlegig, a kézzel dagasztott házikenyér készítésének helyszínétől a kemencékig, ahol százával sülnek a kenyerek. Az alkalmazottak között könnyű felfedezni a Srí Lanka-i pékeket, most már sokkal többen vannak, mint két évvel ezelőtt, amikor az egész világot bejárta a „ditrói eset”.

Összesen 12 Srí Lanka-i alkalmazottja van a vállalkozásnak, és mindhárom pék az elsőkként érkezettek közül – vagyis azok, akik miatt lincselési hangulat alakult ki a községben – még mindig itt dolgoznak. Mi csak Aamahindaamarasinghával, röviden, Mahindával találkozunk, mivel két társa éppen kéthónapos szabadságát tölti otthon a családdal. A munkaszerződés értelmében, magyarázza el Köllő Katalin, két évre kötnek szerződést az alkalmazottal, és 22 hónap munka után jár két hónap szabadság, majd következik egy újabb kétéves szerződés, ha a felek elégedettek egymással.

Mahindával kimegyünk a kemencék közül oda, ahol hűlnek a kenyerek, ott csak harminc fokos a hőség, a gépek zúgása kihallatszik, de a tört angolsággal folytatott beszélgetésünkből megértem, hogy szerinte most már minden jól van. „Peace. Everything good” – bólogat mosolyogva, és állítja, hogy a következő éveket is itt akarja tölteni a ditrói pékségben, mert elégedett a körülményekkel.

Feleségével és 13 éves fiával naponta face time-oznak, beszélgetnek, így volt ez már a kezdetektől, de két évvel ezelőtt a családja nagyon féltette őt, hívták haza. Mahinda azonban nem ment, nem azért jött el olyan messziről, hogy két hét múlva visszamenjen.

Akkor nehéz volt, félt ő is, de nem mondhatta meg a családnak, hogy fél, bízott abban, hogy megoldódik, és lám, most csend van és nyugalom – magyarázza, és el kell hinnem neki, mert tekintete derűs, bizakodó.

Tudja, hogy név szerint is szerepel egy filmben, nem bánja, lehet, valamikor meg is fogja nézni, ha szabadnapos lesz, és valahol a közelben adják majd a mozikban. Kezet fogunk, megy vissza dolgozni.

A pékség tulajdonosának megköszönöm, hogy nem zárkózott el a találkozó elől, és azt is lehetővé tette, hogy Mahindával beszélgessünk. – Nekünk hatalmas segítség volt két évvel ezelőtt is a média, válaszol Köllő Katalin. Ha akkor nem kap ekkora nyilvánosságot az ügy, lehet, hogy a tettlegességig elfajulhatott volna, mivel egy zárt közösségben hamarabb megtörténhetnek ezek a dolgok, de ahogy ez nyilvánosságra került, akkor azok a személyek is elgondolkoztak, akiktől a fenyegetéseket kaptuk. Mindenképp egy pozitív fordulatot eredményezett a sajtó érdeklődése.

Több típusú fenyegetés is volt, tudom meg Köllő Katalintól, aki leginkább a férjét, Köllő Csabát érintőkre emlékszik, de a Srí Lanka-i alkalmazottak is kaptak több fenyegetést.

– De én igazán nem szeretném ezt a részét most már boncolgatni, mert akkor mindent elmondtunk, és most úgy gondolom, hogy jó úton haladunk, békességesen élünk egymás mellett, tehát nem érzünk most már semmilyen rosszindulatot – mondja.

– Mikor tudta meg, hogy film is fog készülni ebből az esetből? – kérdezem.

– Hát én ezt tudtam az első perctől, már akkor eljött ide a rendező, Cristian Mungiu, amikor az eset történt. Megkeresett, és megkérdezte, hogy nyitott lennék-e egy beszélgetésre, és már akkor mondta, hogy ő ezt nagyon komolyan gondolta. Felmerült az is, hogy esetleg a pékségnél lehetne-e forgatni, de sajnos nem elég nagy a pékség ahhoz, hogy egy részleget az ő stábjának forgatásra fenn tudtunk volna tartani.

– A film egyik főszereplőjét önről mintázták. Kíváncsi arra, hogy milyen lett a filmbéli pékség tulajdonosnője?

– Igen, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire hasonlít rám, vagy mennyire van belőlem inspirálódva. Amikor itt volt a rendező, akkor igazából mindent megkérdezett rólunk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mivel foglalkozunk. Aztán hogy ő ebből mit használt fel, nem tudom.

A filmről ismét visszakanyarodunk a vendégmunkásokhoz, mert számomra még mindig kérdés volt, hogy eredetileg honnan jött az ötlet. Mert nem egy szokványos helyzet egy székelyföldi, zárt közösségben – bármennyire virágzó legyen egy vállalkozás –, hogy ázsiai vendégmunkásokkal pótolják a munkaerőhiányt. Kérésemre Köllő Katalin elmesélte az előzményeket.

– Csabának van egy nagyon jó barátja, aki pékségi gépek szerelésével foglalkozik, és egy karánsebesi pékségben járt, ahol Srí Lanka-i vendégmunkások dolgoztak. A tulajdonos elmondta, hogy a legjobb befektetése volt ennek a tíz szakmunkásnak az alkalmazása. Hazajött Csaba, és mondja nekem, mit hallott. Mondom, hát akkor üljünk kocsiba, menjünk el és nézzük meg. Elmentünk, megnéztük, beszéltünk a tulajdonossal, elmondta a tapasztalatait, hogy tényleg nagyon nagy segítség, mivel ott is ugyanakkora probléma a munkaerőhiány, és hogy ő ezzel megoldotta, mert pékre szükség van. Sokat nem is gondolkodtunk, elkértük az ügynökségnek a telefonszámát, körülbelül egy hét alatt a szerződés megvolt már kötve, és kiválasztottuk a pékeket. Ez novemberben volt, és január 15-én megérkeztek Mahindáék.

– És a konfliktus mikor robbant ki?

– Hát, szerintem 20-án. Nagyon gyorsan. Az elején nem is értettük, úgy gondoltuk, hogy ez csak vicc. De hamar kiderült, hogy nagy a baj. A férjem el volt utazva, de gyorsan hazajött. Átírta az egész programját, mert már tudtuk, hogy van egy Facebook-csoport, hogy gyűlnek, egyre többen vannak, kezdtük érteni, hogy sürgősen tenni kell valamit.

– És a pékek is azonnal érzékelték ezt?

– Nem, nem. Nekik nem mondtunk semmit, megpróbáltuk titokban tartani. Azt nem értették, hogy miért költöznek. Számukra felújítottunk egy lakást, úgy gondoltuk, hogy majd ott fognak lakni, de hát ez már szóba se jöhetett. Mondtuk, hogy mégsem vált be ez a szállás, el kell költöznötök. Úgyhogy igazából ők otthonról tudták meg, mi a helyzet, amikor már a nemzetközi médiában, sőt Srí Lankában is megjelent a hír, akkor ők a családjaiktól értesültek arról, hogy mi történik.

– Megjelent ez a Srí Lanka-i sajtóban is?

– Igen, igen. Mindenhol egyébként. Még a CNN-től is voltak nálunk. Úgyhogy mi nem tudunk sehova elmenni anélkül, hogy ne szegeznék nekünk a kérdést azonnal, hogy mi vagyunk-e az a pékség.

– Szóval, miután megtudták a részleteket, mit mondtak a vendégmunkások?

– Megijedtek. A legfiatalabb fiú sírt, őt ez nagyon-nagyon megviselte. Tudni kell róla, hogy katolikus, és a testvére katolikus pap. Tehát, hogy itt épp egy katolikus pap részéről éri őket ez a támadás, számára felfoghatatlan volt. Imádkozott, szó szerint.

Féltek, igen. Hónapokig nem mentek ki az utcára, vásárolni is mi vittük őket minden szombaton, nem mertük őket semmilyen szinten magukra hagyni. És mondták is, hogy mindenki bámulja őket, hogy nem érzik jól magukat.

Most már eljárnak vásárolni, kirándulnak is, megszerették a helyet. Akkor mi elmagyaráztuk nekik, hogy mi történt, azt is, hogy 100 százalékos a támogatás a mi részünkről, kiállunk mellettük, nem szeretnénk, hogy hazamenjenek. Úgy gondoltuk, hogyha ők elmennek, akkor innen mindenki menni fog. Hiába hozunk bárkit, mert újra és újra előfordulhat ez, és úgy gondolom, a 21. században ez már nem történhet meg. Volt nekünk is megingásunk, hogy vajon mit is kéne csinálni, de erősítettük egymást a férjemmel, és úgy döntöttünk, hogy emellett kiállunk, és ne ez a három személy legyen az áldozata a mi döntéseinknek, hanem ők is érezzék azt, hogy megoldódik a helyzet.

– Végül is egy kisebb és nagyon hangos csoport idézte elő ezt, vagy a ditróiak többsége gondolkodott így?

– Ha igazán őszinte lehetek, akkor ez a többség volt. Szerintem a falu népének legalább a 80 százaléka nem értett egyet azzal, hogy vendégmunkásokat alkalmaztunk. Volt, aki ezt nem nyilvánította ki, hanem csak csendben kivárta az eseményeket, de senki nem örült. Volt az a 20 százalék, akinek nem volt semmi problémája, de igazából tehetetlen volt a többséggel szemben. Nem tudom, nem értették, gondolom, annyira új dolog volt, hogy nem tudták ezt hova tenni.

Puskás Elemér polgármester: Orbán Viktor itt „félisten”, ha ő azt mondta, hogy jönnek a migránsok, mindenki elhitte

A polgármester is fogad, amikor odaérünk, még iskolaügyeket intéz, nemsokára érkezik egy ellenőrző csoport az ARACIS-tól, mert a község szakiskolájában egy új cukrászlabort rendeznek be, ugyanis Ditróban már évek óta duális osztályokban folyik a szakképzés. Az erdészeti és öntödei képesítés mellett cukrászokat és pékeket is oktatnak, azaz helyben is lesz majd szakképzett munkaerő a pékség számára. Oda is járnak a fiatalok gyakorlatra, de eddig mindössze egy frissen végzett fiatalembert alkalmazott a vállalat.

Miután az iskolaigazgatóval végez, a polgármester felénk fordul. Közben odébb tolja a filmplakátos tekercset. Aznap hozta a posta, szabadkozik, most már kár azzal foglalkozni, hogy kiplakátolja, mert aki tudja, és el akar jönni, úgyis ott lesz, aki meg nem akar eljönni, annak mit sem ér, hogy egy filmplakáttal több vagy kevesebb lesz a faluban. (A vetítés kezdetéig egyébként jó párszor végig róttuk a főutcát, sehol egyetlen filmplakátot nem láttam.)

– Lehet, hogy nekik fontos, de én úgy vagyok vele, hogy valahogy nehéz a szívem ettől az egész filmhistóriától. Nem az a falu Ditró, amit ez a film be fog mutatni, ez 100 százalékosan biztos. Mert tudom én, hogy mi jött le a központi médiában két évvel ezelőtt. Nem az, ami a faluban történt. Én ötvenéves vagyok, itt éltem közel negyven évet, és látom, hogy milyen ez a falu, mit akar. Teljesen más a falukép, mint amit a központi sajtó beállított egy vérszomjas közösségről, egy rasszista polgármesterrel az élén.

– Hol csúszott el a történet? Most két év távlatából tisztábban látja az akkori eseményeket?

– Ott csúszott el, hogy ez nagyon összetett. Benne van az is, hogy itt mindenki bevette a magyar kormány diskurzusát arról, hogy jönnek a migránsok, mindent nőt megerőszakolnak és minden gyereket megölnek. Innen kezdődött.

Amikor megkérem, hogy ezt fejtse ki bővebben, akkor Puskás Elemér a legnagyobb természetességgel válaszolja, hogy:

Székelyföldön Orbán olyan népszerű, mint Horthy volt a bécsi döntés után, mert visszahozta Észak-Erdélybe a magyar világot. Akkor Horthyt mindenki félistennek tekintette, most ugyanígy néznek Orbán Viktorra, és „amit mond, az Szentírás”. Ha ő azt mondta, hogy jönnek a migránsok, és attól meg kell védeni a magyar hazát, akkor azt senki meg nem kérdőjelezte.

Ebből az esetből is világosan látszik, hogy egy-egy kampányüzenettel mennyire túl lehet lőni a célon – mondja a ditrói polgármester.

Annak is megvan a magyarázata, hogy miért küszködött emberhiánnyal a pékség: mert volt olyan időszak, amikor nagyon durván bántak az emberekkel, főleg a 2007-es év előtt, mielőtt Románia az EU-hoz csatlakozott volna.

– Hány cég volt, hogy azt mondta, takarodj innen, tíz jön helyetted? – idézi fel az akkori viszonyokat a község elöljárója. Na, most már nem jön, mindenki küszködik, mert megnyíltak a határok. Kimentek az emberek, mert volt más lehetőség, kész. A pékség is hasonló helyzetbe került. Én őket is megértem, egy élelmiszer-egységről van szó, itt nem lehet játszani. Vagy megtartom azt a presztízst, mert megtartom a belső rendet, vagy az is lehet, hogy bezárják a pékséget, mert nem tartják be az alkalmazottak a higiéniai vagy egyéb szabályokat.

Ekkor, mit volt mit csinálni a pékségnek? Az első adandó alkalmat megragadták, és behozták a vendégmunkásokat. És amikor itt nálunk kipattant a hír, hogy „migránsok” vannak Ditróban, egyből akadt két-három olyan ember, aki megalakította a Migránsmentes Ditrót akarunk Facebook-csoportot.

– És mi volt a segédlelkésszel? – érdeklődöm

– A probléma az, hogy ő ennek az élére állt.

Bíró Károlynak hívják. Azt érezte, hogy hú, ez egy jó lehetőség, akkor én most megmutatom, hogy milyen ügyes leszek. Úgy, hogy az azelőtti plébániájáról egy hasonló eset miatt elkergették. Értik a súlyát az egésznek? Most a harmadik plébániáról is elhelyezték, mert megverte a plébánost. Innen 2020 augusztusában helyezték el, és az új helyen februárban megverte a plébánost…

Csak hát akkor hol vannak a lelkészek, akik látják ezt, hol vannak a pszichológusok az egyházon belül? Mert mi következhet még ezek után? Hányadik plébánia? Hogy bízzuk egy ilyen emberre a gyerekeinket? Amikor idejött, akkor maga köré gyűjtött néhány fiatalt, gitároztak, kirándultak, azt hittük, nincs vele probléma. És akkor ezt a témát egyből felkapta, bevitte az embereket a templomba úgy, hogy az emberek felálltak az oltárra is, ott szidták a pékséget, menjünk, gyújtsuk fel, mondták. És akkor bent a templomban sokan filmezték is, ami ott történt. Olyan emberek másztak föl az oltárra, akik életükben nem jártak templomba, de akkor ott uszítottak, hogy menjünk, gyújtsuk föl a pékséget.

Miközben felidézzük a két évvel ezelőtti eseményeket, az is szóba kerül, hogy Ditróban nem él egyetlen roma család sem, mert 1986-ban, egy gyilkossági esetet követően, elkergették őket innen.

– Valahogy ilyen a közösség. Homogén, zárt, konzervatív, ezek tények. De nem csak Ditró ilyen. Ami itt történt, ugyanúgy megtörténhetett volna bármelyik környező településen: Szárhegyen, Gyergyóremetén. Amikor ezt megpróbáltam elmagyarázni, volt egy kijelentésem, ami miatt eljárás is indult ellenem, hogy azt mondtam, a székelyek nagyon konzervatívak, nem igazán fogadnak be mást, főleg színes bőrűeket nem, és emiatt eljárás indult ellenem, hogy ezt én ki mertem mondani. Dehát ez csak egy tény, amit én megállapítottam. Ha kimondom az a baj, ha nem mondom ki, attól még a helyzet nem változik meg.

A templomi gyülekezést követően került sor arra a nagygyűlésre, amit február elsején rendeztek meg a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Házban, ott, ahol a filmet is levetítik. A polgármester elmondja, hogy pont születésnapja volt, és „még a könnye is kiesett”, mert imával indították a gyűlést, hogy úgy tudják megoldani a falu helyzetét, hogy az mindenkinek jó legyen.

– Azt kértem akkor az imámban, hogy a községben legyen rend, legyen csend. A születésnapomon nem kocsit kértem, nem egyebeket. És hát én azt gondolom, hogy a Jóisten tényleg megadta, minthogyha egy olyan – nem is tudom, hogy mondjam ezt el –, reá egy hónapra bejött a Covid, és március 11-én volt a kijárási tilalom első napja. Végigmentem a faluban, lefényképeztem az utcákat, egy ember nem járt a faluban.

Szép, meleg tavaszi nap volt. És úgy lassan ez a járvány eltörölte ezt a témát. Még abban az évben, augusztusban volt egy szociológiai felmérés a faluban, mert a választások előtt 2-3 hónappal szoktam rendelni egy ilyet, hogy lássuk, mi az, amivel elégedettek az emberek, mi az, amivel nem elégedettek a munkámmal, a tanácsosaim munkájával kapcsolatosan. És a pékek ügye alig jött elő a szociológiai felmérésből februártól augusztusig, tehát már nem jelentett problémát. Az ötszázas mintából két ember említette, hogy rosszul volt megoldva.

Tényleg, kérdezek vissza, hogy érzi, mit rontott el ennek az ügynek a menedzselésében. A kommunikáció nem volt rendben, érkezik a polgármester válasza, és azt is elmondja, hogy az esetet követően kommunikációs képzésre ment.

– Kérdeztem, mindenkit, hogy mit mondjak, hogy kommunikáljak. Senki nem adott tanácsot. Az RMDSZ központi vezetőségétől is kérdeztem, akkor Porcsalmi Bálint volt az ügyvezető elnök, nap mint nap beszélgettem vele, de nem mondta el, hogy mit csináljak. Inkább elzárkóztak, kiadtak egy sajtónyilatkozatot, hogy ők elítélnek mindenféle rasszista megnyilvánulást.

Igen, csakhogy én polgármesterként is az RMDSZ-t képviselem itt, és magamra hagytak ebben a történetben úgy, hogy semmiféle kommunikációs tapasztalatom nem volt. Miközben éjjel-nappal csörgött a telefon, folyamatosan a nyakamon volt a tévé, rádió, mindenki. Egyszer majd Horváth Annának, az önkormányzatokért felelős alelnöknek ezt elmondom. Annyit ilyenkor elvárnék, hogy a polgármesterek mellé álljanak ki bár tanáccsal, nem tudom. Volt egy dolog, amit nagyon elrontottam, nem tudtam. Azt, hogy folyamatosan zavart engem a tévé, rádió, mindenki.

Ezért nem örül a filmnek sem, mondta Puskás Elemér, mert két év után ismét Ditró felé fordul a sajtó figyelme. Hiába, hogy a rendező globális problémaként mutatja be, itt Romániában, de a nagyvilágban is pontosan tudják, hogy alapjában az inspirálta, ami itt történt. Elég nehéz nem észrevenni, hogy Ditróról szól, hát még hogy eljutott Cannes-ig is a film, elvitte ismét a világba a település hírét.

– Tudták, hogy film fog készülni róla? – kérdezem

– Én tudtam. Engem megkerestek.

– Mikor keresték meg?

– Van egy éve, biztos. Itt voltak egy hétig. Interjúvoltak, filmezgettek, dokumentálódtak. Meg is kérdeztem a hölgyikét, aki tartotta velem a kapcsolatot, hogy mit várnak el tőlünk? Bemutatják a falunak, az éremnek az egyik oldalát. Tudom, hogy a végeredmény nem a mi történetünk, de mindenki úgy fogja elkönyvelni. Hogy a ditróiak vademberek.

Elbúcsúzunk, megegyezünk a polgármesterrel is, hogy találkozunk a vetítésen.

Péntek délután a falu főutcája kihalt, alig látni egy-egy járókelőt, pedig szeretnék megszólítani minél több ditróit, hogy megkérdezzem őket a filmről, a két évvel ezelőtt történtekről.

„Mi sem szerettük volna, ha velünk külföldön így bánnak”

A kisboltban, ahol vizet vásárolunk, azonnal kiszúr minket az eladó, és megkérdezi, hogy a búcsúba megyünk-e. Nem, felelem, a filmvetítésre jöttünk, hallott-e róla, hogy ma itt mutatják be azt a filmet, amit a ditrói eset kapcsán készített egy román rendező? Ja, a film… és már az első szó hangsúlyából kihallom az óvatosságot. Hát sajnos a bolt nyolcig van nyitva, válaszol udvarias mosollyal a kasszásnő, nem jöhetne még akkor sem, ha el akarna.

De mit gondolnak a ditróiak a filmről? Tudnak-e a vetítésről, van-e olyan, aki eljön? – próbálok tapogatózni. Nem is került eddig szóba a film, tudom meg, nem foglalkoznak ezzel az emberek, s aztán pláne, akik ott voltak a „kultúrban” azon a gyűlésen, és hangoskodtak, most biztos nem fognak visszamenni és megnézni a filmet. Hát ditrói kenyeret árulnak-e ebben a boltban? – ezt azért kérdezem, mert a pékségben és a polgármesternél is szóba került, hogy hónapokig nem rendeltek a pékség árujából a helyi üzletek. Persze, kenyeret is, péksüteményt is, laskát is mondja az elárusítónő.

Az utca még mindig néptelen, csak a buszállomás környékén látunk egy kis mozgást, két egymással beszélgető nőhöz lépek oda, egyikük a gyergyószentmiklósi buszt várja, másikuk azonban ditrói, és a filmről is hallott. De nem jön megnézni a filmet, mert nem érdekli őt a politika. Tíz éven keresztül dolgozott külföldön, takarított, idős emberekre vigyázott, mi lett volna, ha vele is úgy bántak volna ott, ahogy a ditróiak kikezdték a Srí Lanka-i munkásokat? Nem gondolkodnak az emberek, mondja meggyőződéssel, de aztán gyorsan hozzáteszi, hogy lehet nem is a munkásokra haragudtak, hanem inkább Köllőékre, mert azok kihasználták a helybélieket, túlóráztatták, ünnepnap is dolgozni kellett, aztán nem fizették ki őket, durváskodtak velük. A segédlelkész meg persze, hogy a helyiek pártját fogta, el is tették innen még azon nyáron. Megjön a busz, elköszönünk egymástól.

A főutca vendéglátóipari egységének a terasza forgalmas, délutáni sörözésre gyűltek be munka után a férfiak. Le is fotózhatjuk őket, nem haragszanak. Moziba nem jönnek, otthon is vár rájuk egy csomó munka, s nem kíváncsiak arra, hogy a bukaresti rendező miket mutat a filmben, úgysem tudja senki pontosan, hogy is történt minden. Egy biztos, ők aprópénzért nem mennek dolgozni a pékségbe. Eddig sem dolgoztak ott, ezután sem fognak.

A kultúrház előtt egyelőre több az újságíró, mint a vetítésre érkező helybéli. Fél hatkor befut Mungiu is Moldován Orsolyával – ő a filmben a pékség tulajdonosát alakítja – és Nagy Csillával, aki script supervisorként és színészként is feltűnik a stáblistán. Az előcsarnokban már ott van a terülj-terülj asztalkám, mindenféle finomsággal a sajtos pogácsától elkezdve a diós és mákos bejgliig: a Ditrói pékség felajánlása. Az asztal mögött álló lányok a helybéli szakiskola tanulói, akik a pékségnél szakgyakorlatoznak, annak is a péksüteményes részlegén.

A művelődési ház mögé csendőrautót rendeltek a hatóságok, de nem volt rá szükség, ez a dialógus estéje volt

A terem lassan telik meg, látom, hogy megérkezik Köllő Katalin a férjével, aztán befut a polgármester is, helyi tanácsosok, a pékség alkalmazottai, az iskola igazgatója, tanárok – de nem igazán látok olyan ditróit, aki ne ilyen-olyan kötelezettség kapcsán érkezne. De végül szerencsém van, mert két idős asszony épp mellettem foglal helyet. Bözsi néni gyorsan el is mondja nekem, hogy ő a marosvásárhelyi unokájától tudta meg, hogy lesz ez a program ma este, és akkor elhívta a barátnőjét, hogy együtt nézzék meg a filmet. Megkérem, nézzen körül egy kicsit a teremben, és mondja meg nekem, hány ditróit lát. Közben a sorok lassan felteltek, halk zsongás tölti be a termet, a fotósok vakuja non stop villog, a polgármestert már interjúvolják, és Köllő Katalint is felfedezték az újságírók.

– Jó részüket nem is ismerem – válaszol Bözsi néni. Ott van a plébános úr, de ő nem volt itthon két évvel ezelőtt, amikor a baj megtörtént. Csak a segédlelkész, Bíró Károly, ő intézett mindent. Aztán ott van az iskola igazgatónője, az az idős házaspár is ditrói… hát nem is tudom, nem sok ismerőst látok. Azok a fiatal gyerekek ott, talán ők is ditróiak.

Még a vetítés előtt Mungiu felmegy a színpadra, és elmondja, hogy számára nagyon fontos ez a mai alkalom: már a projekt kezdetén tudta, hogyha elkészül a film, mindenképpen szeretné visszahozni ide, Ditróba, hogy lássa a helybéli közösség, milyen lett a végeredmény, mert csak akkor lehet érdemben beszélni valamiről, ha ismerjük is, miről van szó. Számít majd arra, hogy a vetítés után lesznek kérdések, lesz egy beszélgetés – zárja a beköszönő szövegét a rendező.

Már az első képkockától kezdődően kétnyelvű, román és magyar feliratos a film, amelyben hat nyelven szólalnak meg a szereplők: magyarul, románul, angolul, németül, franciául és szingalézul, cigányul pedig csak azért nem, mert – ahogy a valóságban is megesett, úgy a fikcióban is – elüldözték a cigányokat Récfalváról. A fiktív település egy hegyvidéki falu, ahol „békében” élnek egymás mellett a románok, magyarok, németek, beszélik egymás nyelvét, vegyes házasságok is vannak, például a főhős, Matthias felesége a román Ana.

Az erdő szélén fekvő faluról azonban hamar kiderül, hogy nem az idilli együttélés helyszíne: három ázsiai vendégmunkást alkalmaz a helybéli pékség, akiket azonban nem tud tolerálni a falu. Még Matthias sem, aki azért kénytelen hazajönni Németországból, mert verekedésbe keveredik munkahelyén az egyik német munkavezetővel, miután az lecigányozza.

Az erdélyi multikulturális mintafalu tehát, ahonnan a legtöbben külföldön, Nyugaton dolgoznak vendégmunkásként, minden áron meg akar szabadulni az idegenektől. „Nincs velük semmi bajunk, csak ne legyenek itt” – hangzik el többször is a film során. Az alkotás egyik legjobb jelenete a 17 perces snitt, amely a ditrói nagygyűlés mintájára készült, ám annál komplexebben építi fel a rendező, mert a filmben nemcsak a vendégmunkások ellen szólalnak fel a helybéliek, hanem a magyarok, románok, németek egymásnak esnek, és minden, az idegenekkel és az itt élőkkel kapcsolatos sztereotípia, előítélet a felszínre tör.

A vetítés végén taps, Mungiu ismét a színpadon van Moldován Orsolyával és Nagy Csillával, aki a román-magyar fordítást próbálja megoldani. A rendező elmondja, hogy alkotói szándéka az volt, hogy alkalmat teremtsen a helyi konfliktusnak az általánosabb világhelyzet részeként való bemutatására: Récfalva Erdélyben van ugyan, de lehetne bárhol Európában, mert az etnikai konfliktusok, a bevándorlók és a vendégmunkások ellen irányuló intoleráns magatartásformák bárhol fellelhetők. Úgy tűnik a ditrói nézőknek is lejött a film üzenete, mert lassan feloldódnak, kérdeznek, hozzászólnak, és magáról a közvetlen konfliktusról nem sok szó esik, hanem a filmet, a filmnek a címét, mondanivalóját, üzenetét próbálják értelmezni. A rendező sok dicséretet is kap a felszólalóktól, akik értékelik azt, hogy hogyan helyezte tágabb kontextusba az egykori történetet.

Úgy tűnik, hogy a felmutatott tükörben azért sikerült felismerni a két évvel ezelőtti konfliktusban szerepet játszó sérelmeket, de az is látszik, hogy a jelen lévő ditróiaknak is sikerült azóta eltávolodniuk azoktól.

Ahogy az egyik hozzászóló fogalmaz, a helyszíni vetítésnek terápiás funkciója van, ugyanis a helyi közösségen belül máig ható traumát okoztak az akkor történtek. A ditróiak úgy élték meg, hogy a média megbélyegezte, stigmatizálta őket, „rossz hírét keltette a községnek”. A nézők egyike el is mondja, attól fél, hogy a film ugyanezt fogja ismét felerősíteni, annak ellenére, hogy a rendező törekedett egy általános érvényű történet felmutatására.

Sor kerül arra is, hogy – Mungiu kérésére – jelentkezzenek azok, akik az ominózus gyűlésen is jelen voltak két évvel ezelőtt. Kiderül, nem sok olyan ember ül a teremben, egyikük azonban főszereplője volt az akkori eseményeknek, és ez nem más, mint a polgármester, Puskás Elemér, aki föl is áll, és elmondja, hogy bár nehéz szívvel jött el a bemutatóra, annál nyugodtabban távozik, mert egyértelmű, minden félelme alaptalan volt: Ditró nincs pellengérre állítva ebben az alkotásban.

Mungiu ugyanazzal az érdeklődő figyelemmel hallgat meg minden felszólalót a polgármestertől az újságíróig. Halkan, nyugodtan válaszol. Hagyja, hogy mindenki elmondja a véleményét, a kialakuló légkör barátságos, nyitott. Tapssal, nevetéssel reagálnak a különböző hozzászólásokra. A szenzációs pillanatokat vadászó újságírók meglepetéssel tapasztalják, hogy valódi párbeszéd zajlik, az emberek megértik egymást, meghallgatnak minden véleményt, elfogadják, hogy ugyanazt a filmet nézték, de mindenki kicsit másképp értelmezte. És jól van ez így. Talán azok, akik nem mertek eljönni a vetítésre, megtudják majd attól a néhány ditróitól, akik a rengeteg újságírótól sem megijedve eljöttek, hogy érdemes lett volna tükörbe nézni. Mert attól függetlenül, hogy a világ minden táján érvényes mondanivalót fogalmazott meg a rendező, mi tudjuk, hogy dolgunk van azokkal a témákkal, kérdésekkel, amelyek a filmben felmerülnek. A feldolgozását a történteknek pedig csakis így, őszinte párbeszéddel érdemes megkísérelni.

Mungiu két hónapig járja filmjével az országot, településről településre, és mindenhol, ahol megáll a filmes karaván, beszélgetés is lesz a vetítés után. Érdemes elmenni, és utána bekapcsolódni ebbe a közös beszélgetésbe, gondolkodásba. Magunkról, az együttélésről, a másságról és annak elfogadásáról.