Amikor mindennek a szeretetről, jóérzésről kellene szólnia, közbeszól a bejgli

Anyai nagyanyámnál a világosbarna, zománcozott zsírosbödön akkora volt, hogy apró gyerekként el tudtunk volna bújni benne. A konyhaszekrény mögötti pici kamrában állt, és zsírt talán soha nem látott, viszont egész évben tele volt valamilyen aprósüteménnyel. Az év minden napján lekváros-diós linzerrel, ilyenkor mézeskaláccsal, vagy inkább duci mézes puszedlivel. Nagymama tojásfehérjével soha nem díszítette, hanem a közepükbe nyomott egy darab diót, amire öröm volt ráharapni, olyan játékosan roppant a puha tészta közepén.

Másik nagymamánál a hájas volt már kész ilyentájt, az sokáig elállt, meg jó volt arra is, hogy a betoppanó vendégek előtt ne maradjon szégyenben, mert nem tudja megkínálni őket semmivel.

Azt, hogy a süteményeknek ideje van, nem csak a nagymamáink gondolták, bizonyos sorrendiség a mai napig fennmaradt. Hájast már nem csinálunk, de a mézeskalács december elején elkészült, esetleg a díszítés van hátra.

A nagy kihívás azonban most következik. Ami nem csak az ünnepi asztal kínálatát színesíti, hanem alaposan meghatározhatja az alaphangulatot is, de legalábbis a beszédtémát az asztal körül.

Pár nap múlva itt a karácsony, és most, amikor mindennek a szeretetről, jóérzésről kellene szólnia, közbeszól a bejgli, és, ha hagyjuk, megkeseríti az életet.

Merthogy karácsonykor mindennek fénylenie kell, olyannak kell lennie, ahogy mi elképzeltük, de hogy is lehetne tökéletes, ha nem minden eleme az. Márpedig a repedt bejgli lehet, hogy finom, lehet, hogy elfogy, lehet, hogy szeletelve nem is látszik olyan nagyon, hogy elhasadt, lehet, hogy a szomszédé sem lett szép, de maga a tény, hogy elhasadt, képes tönkrevágni nők tömegének a kedvét, hangulatát.

Nők sokasága hiszi azt, hogy csak vele történt meg, ő a hibás, nem csinált valamit jól. Csodálkoznak, hiszen a tavaly szép volt, a tavalyelőtti is jól sikerült. Most mindent ugyanúgy csináltak, és tessék, hát hogynézkiaz. Tömegek keresik évről évre a tökéletes bejgli receptjét, mert azt hiszik, abban rejlik a titok.

Pedig nem, nincs különös, csak egyesek által ismert, titkos leírás. A bejgli tésztájának van egy jól bejáratott receptje, amit interneten is meg lehet találni. A legtöbb családi recept, akár titkosnak, hagyományosnak tartják, akár nem, vagy ugyanaz, vagy nagyon kis dolgokban tér el attól.

A bejglit, amihez hasonló tekercse szinte minden népnek van Közép- és Kelet-Európában, mi, magyarok annyira a magunkénak érezzük, hogy Magyarországon bekerült az Élelmiszerkönyvbe is. A hivatalos leírás szerint csak azt a diós/mákos/gesztenyés stb. rudat lehet diós/mákos/gesztenyés bejglinek nevezni, amelynek minimum 40 százaléka töltelék, és a tésztája is megfelel bizonyos előírásoknak – ezek szintén rögzítve vannak. Ami ettől eltér, az csak tekercs lehet.

A tömegéből, és a tészta hozzávalóiból adódik, hogy a bejgliben nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a tészta és a töltelék.

A jófajta bejgliben a töltelék tehát nem nagyon sok – bizonyos mennyiségnél nem is tud több lenni –, hanem finom. Igazi, jó ízű mákból/dióból készül, nem száraz, jól van ízesítve. Vaníliával, narancs- és citromhéjjal, mazsolával, mézzel, fűszerekkel. Amennyiben túl száraznak ítéljük, tejjel, lekvárral, gyümölcslével lehet nedvesíteni, tovább ízesíteni. Szinte biztos, hogy jót tesz neki egy kevés citromlé, az édességet harmonizálja. Nem savanyúnak kell lennie, de az jó, ha egyensúly van a különböző ízek között. Ha a bejgliben van titok, az a töltelék ízeiben van elrejtve. A jó hír viszont az, hogy ezt mindenki kedvére alakíthatja. Itt lehet varázsolni, kreatívkodni, nyugodtan szabadjára engedhetjük a fantáziánkat. Addig kell kóstolni, ameddig úgy érezzük, hogy ez már döfi. És azonnal fel kell írni, hogy mit tettünk bele, mert nem, hiába gondoljuk azt, hogy megjegyeztük, már másnap fogalmunk nem lesz, hogy abban a felfokozott lelkiállapotban, amibe bejglisütés közben kerül az ember, mi akadt a kezünk ügyébe.

Míg a tésztánál fontos, hogy kövessük a receptet, a tölteléknél ne tegyük. Először is kóstoljuk meg a diót, mákot. Ha nem jó, bármilyen mellékíze van, ne próbálkozzunk elnyomni, hanem kezdjük elölről azzal, hogy újat vásárolunk. Lehetőleg egészet, de legalábbis ne bolti daráltat, mert azt ki tudja mikor készítették elő, milyen állapotban volt, és mennyi ideig állt bezárva egy zacskóban. Darálva ott vegyük, ahol meg lehet szagolni, kóstolni. Ha erre nincs lehetőségünk, daráljuk mi magunk. Ha megvan a finom dió, mák, ne automatikusan öntsünk össze mindent. Figyeljük, hogy mit csinálnak a magvak, mennyire szárazak/nedvesek, és annak függvényében, kellő óvatossággal öntögessük, keverjünk bele az ezt-azt. Mindenből keveset, mert a nagy megfigyelés, miszerint hozzátenni mindig lehet, kivenni már kevésbé, itt is nagyon igaz.

A bejgli időnként kihasad, akkor is, ha megfelelő a tészta-töltelék arány. Tulajdonképpen

nyugodtan tekinthetjük a bejgli sajátosságának a repedést is – a hivatalos leírásban is benne van, hogy apróbb, a 10 százalékát nem meghaladó repedések lehetnek rajta.

Tulajdonképpen attól is bejgli a bejgli, hogy időnként reped, hasad, nem viselkedik rendesen. A tészta élő anyag, élesztő dolgozik benne. Bármennyire szeretnénk, nem tudjuk teljesen kontroll alatt tartani. Ezt vagy elfogadjuk, vagy élethossziglan tartó karácsonyi bosszankodásban éljük az életünket.

Cukrászdákban is kihasad a bejgli. Igazság szerint a cukrászoknak sincs fogalmuk, hogy mitől. Mindig vannak elméletek, úgy tűnik, felfedezték a hasadás okát, de a bejglik ezt azonnal megcáfolják. Viszont ott egyrészt több rudat sütnek egy tepsiben, szorosan egymás mellé helyezik őket, így nem adják meg a lehetőséget a tésztának, hogy kedvére elterüljön. Másrészt, amint kivették a sütőből, két lapáttal, hogy ne nagyon égessék meg magukat, azonnal összenyomják a repedt rudakat. A forró tészta pedig annyira jófej, hogy hagyja magát alakítani, és begyógyul. Mire kihűl, nem is látszik, hogy repedt volt.