Egykori szendvicsízek nyomában: uzsonnáink a találékonyság kézzelfogható bizonyítékai voltak

Bár kulcsos generációnak hívtak, az uzsonnás generáció legalább annyira passzolt ránk. Az iskolába mindenképpen vinni kellett, hogy kibírjuk a napot. Büfé akkoriban nem volt, és a közeli boltban – havolt egyáltalán iylen – sem biztos, hogy uzsonnaidőben volt még kifli. Ha éppen utaztunk, akkor sem volt olyan, hogy majd valahol megállunk, és veszünk valamit, mert leginkább nem volt semmi, de ha véletlenül igen, akkor is tudtuk, azt nem ajánlatos megkóstolni.

Az iskolai uzsonnáknak központi szerepe volt tehát. Jóformán be sem értünk, máris kikérdeztük a padtársunkat, barátnőnket, hogy mit vitt uzsonnára. Ha a miénk finom volt, akkor azért, hogy eldicsekedhessünk vele, ha nem volt annyira kedvünkre való, akkor azért, hogy megtudakoljuk, kivel lehet elcserélni. Szerencsére, az uzsonnákkal való cserekereskedelem nagyon jól működött, barátok között nem is volt kérdés, hogy megosztjuk egymással. Kivéve, ha éppen haragban voltunk, akkor nem a szeretetünket vontuk meg egymástól, hanem az uzsonnánkat.

Az uzsonnák általában két szelet kenyeret jelentettek, középen valamivel megkenve. Nálunk, otthon, bármennyire nem volt semmi, román margarint nem kentünk a kenyérre. Ha éppen valamelyik magyarországi ismerőstől, rokontól kaptunk Ramát, akkor azt persze, annak a kenyéren volt a helye. Ha éppen nem volt kéznél, akkor a vaj helyettesítője a zsír volt.

Az uzsonnák készülhettek vékony szelet kenyerekből, és vastagokból. Előbbiek többnyire egyenletesen vékonyak voltak, utóbbiak egyenlőtlenül vastagok. Ezeket átharapni sem volt egyszerű, olykor teljesen lehetetlen, ráadásul ezekből kifordult az uzsonna tartalma, ami csúnya volt.

A különböző évszakoknak megvolt a saját, legfinomabb uzsonnája. Ősszel a legízeltesebb, legkedvencebb uzsonna – legalábbis az emlékeim szerint – a gogosos vajas kenyér volt. Két szelet kenyér vékonyan megvajazva, és megpakolva vékony szeletekre vágott gogossal. Vajból nem kentünk rá túl sokat, de annyit mindenképpen, hogy a gogos pici nyomot tudott hagyni benne. Mert amúgy volt olyan, amikor a vajat úgy kenték a kenyérre, hogy tulajdonképpen lekaparták azt a keveset, amit éppen felvittek volna. Ennek a kenési módszernek volt egy hangja, most is hallom a fülemben, meg a kéztartás is speciális volt, amint éppen kaparva kenték a kenyeret. Vagy kenve kaparták, hogy az a kevés vaj, amit szereztek, minél tovább kitartson, minél több napig jusson uzsonnára.

A sorban közvetlenül ezután a gogosos zsíros kenyér következett. Mert ebben az uzsonnában a gogos volt a főszereplő, és az majdnem mindegy volt, hogy alatta zsír, vagy vaj van. Emlékszem ahogy barátnőmmel álltunk a 17-es iskola udvarán, és a gogos nagyszerűségéről értekeztünk, miközben uzsonnáztunk. Körülbelül 13 évesek lehettünk.

Az év maradék – gogosmentes – részének legkedvencebb uzsonnái közé tartozott a sült zsíros kenyér. Itt nem is a zsír volt a lényeg, hanem az a barna rész, a karamellizálódott szaft, amit a zsír alól kellett kihalászni: a lábosban volt a kifagyott zsír, közepén egy lékkel, bizonyítandó, hogy valaki már evett belőle.

A sült húsnak nálunk nagymama volt a mestere, minden alkalommal elmagyarázta, hogy akkor jó, amikor már majdnem odaégett, de még éppen nem. Akkor volt a legjobb a zsírja, meg a szaftja is, amiből kis szerencsével három-négy napig is jutott uzsonnára. A zsírban maradt pár húscafat is, meg volt benne hagyma és fokhagyma, ezek krémesre sültek, és különösen ízesek voltak, amikor voltunk olyan szerencsések, és ráharaptunk. A szerencse nem a ráharapásra kellett, hanem ahhoz, hogy az a darab sült hagyma pont a mi kenyerünkre kerüljön.

Aztán közkedvelt uzsonna volt a vajas kenyér piros arannyal. A piros aranyat szintén magyarországi ismerősök, rokonok hozták, jó sós volt, ezért kevés kellett a kenyérre. Meg ha sokat kentünk volna, a két szelet elcsúszott volna, és akkor az egyrétegű szalvéta átázik. A szalvéta ugyanis mindig egyrétegű volt, kb 30-szor 30 centis, önmagában kicsit rücskös. Ebbe éppen csak belefért a kenyér, a nagyobb szeletek ki is lógtak. Amikor ehhez a szalvétához hozzátapadt az uzsonna széle, az ember elkezdte a lehetetlent, vagyis szétválasztani az ehetőt az ehetetlentől, ennek azonban úgyis az lett a vége, hogy kénytelene voltunk keveset megenni a celulüzból is. Ez számomra annyira visszataszító volt, hogy inkább lemondtam bizonyos fajta uzsonnákról. Például soha nem vittem zakuszkás szendvicset, mert a zakuszkán szétcsúszott a két kenyérszelet, a tartalma a szalvétán landolt, rátapadt, és attól kezdve kezelhetetlenné vált.

Később megjelent a gulyáspaszta, ahogy otthon mondtuk, azt sokkal ízesebbnek találtuk, mint a piros aranyat. A gulyáspasztás uzsonna verte a piros aranyasat. Ha volt olyan, akinek a piros aranyas kenyerét sikerült elcserélnie az gulyás krémesre, igazán szerencsésnek érezhette magát aznap.

A vajas kenyér közé hús ritkán került. Felvágott nem is nagyon volt, meg ami mégis, azt inkább nem vettük meg. A sonkaszalámi ért valamennyit az összes közül, de jobb fajtához nagyon ritkán lehetett hozzájutni. Kolbászt csak télen csináltunk, nagymamáék fehér kolbászt, fokhagymával ízesítve, mi paprikásat, nutriahúsból. Így utólag belegondolva, lehetett egy illat az osztályteremben, nagyszünetben, amikor mindenki elővette az uzsonnáját a táskájából, és kibontotta az akkor már minimum három órája összeérő szendvicset.

Telente, nagy ritkán májpástétomos kenyeret is vittünk. Nyáron nem, mert akkor megromolhatott volna. A pástétom is piros arannyal, vagy gulyáspasztával ízesítve volt az igazi. Kivéve, ha házi májast kaptunk Szárhegyről. Mert az olyan finom volt, hogy csak elrontotta volna bármi, amit pluszban ráteszünk.

Paradicsomot soha nem vittünk, az összenyomódhatott a táskában. Télen viszont a savanyú uborkából vékony karikákat vágtunk, azt tettük a kenyérre. Nagyon finom volt, ám a kis szeletek könnyen kipotyogtak a kenyérből – persze erre is volt technikánk, hogy milyen szögbe tartsuk a szendvicset, hogy ne veszítsük el az összes uborkát.

Gogoson kívül más friss zöldségre sem emlékszem, arra viszont igen, hogy egyik osztálytársnőnk egyszer februárban jelent meg zöldhagymával. Na, az tényleg csodának számított, nem is értettük, honnan szerezhették. Sokáig téma volt, aztán egyszer bevallotta, hogy kicsírázott hagyma közepe volt. Attól kezdve sok évig vágytam hagymacsírára februárban.

A főtt tojásos szendvicset csak sokkal később ismertem meg, középiskolás osztálytársnőm hozott, abból kaptam egy falatot. Mert ha az uzsonnánkat nem is akartunk megosztani a másikkal, egy harapásnyit nem sajnáltunk. „Adsz egy harapást?”- hangzott el a bűvös kérdés, és azt legtöbbször adtunk. Vagy kaptunk.

Lekváros kenyér, mint uzsonna nem rémlik, szerintem azt én nem vittem – az mégiscsak inkább desszert volt, mint rendes kaja. Ráadásul a szétcsúszós fajtából, ami önmagában is elég volt ahhoz, hogy uzsonnaként ne gondoljak rá.

Az uzsonnák annyira belém égtek, hogy hosszú ideig, ha utaztunk, hamarabb kezdtem el agyalni azon, hogy mit csomagoljak, mint azon, hogy útközben hol lehet majd enni.

Szendvicset a mai napig nagyon szeretek csinálni, mindenféle jóval szoktam megpakolni a vékony, kovászos kenyérszeleteket. Tavasszal sokféle zöld levéllel, nyáron kecsketúróval és barackkal, ősszel penészes sajttal, körtével, dióval. Imádom ezeket is, de ha az uzsonna szót meghallom, a mai napig a gogosos vajas kenyér ízét érzem a számban.