Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy nagyon nagy baj van a lábaimmal

„Öt év pszichoterápia alatt rájöttem, hogy részben bűntudatból csatlakoztam az egészségügyi zászlóaljhoz – mondja Alina a Kijev belvárosában lévő irodájában, több mint két és fél évvel azután, hogy Oroszország totális inváziót indított Ukrajna ellen. – Bűntudatom volt, amiért nem tudtam megmenteni a barátomat a Majdanon. Több mint tíz év telt el azóta, de még mindig dolgozom ezen a terápián.” Döntésében szerepet játszott az is, hogy a fronton lévő barátai sokszor beszéltek arról, hogy a katonaorvosok és -ápolók nem mernek evakuálni a fronton a bombázások alatt. „Arra jutottam, valakinek mégiscsak meg kell tennie.”

2015 elejétől összesen kilenc hónapig szolgált. Azt meséli, gyorsan alkalmazkodott, a háború megtanította értékelni az egyszerű dolgokat: a virágok illatát, az emberek kedvességét, vagy azt, amikor egyik társával viccelődik a walkie-talkie-n. A bűntudat viszont ide is elkísérte. Feltámadt az érzés, amikor egy katona belehalt sérüléseibe az evakuálás során, vagy ha nem volt lehetőség időben kimenekíteni mindenkit. Közben egyre romlott a fizikai egészsége – ma úgy fogalmaz, messze nem úgy működik a szervezete, mint más huszonnyolc évesnek. Az anyja előtt sokáig titkolózott, azt mondta neki, hogy az akkori kelet-ukrajnai hadieseményektől messze, egy Ivano-Frankivszk megyében lévő katonai bázison önkénteskedik, borscsot főz a katonáknak. Három–négy hónap múlva derült csak ki az igazság, miután Alina véletlenül elszólta magát. „A férjem katona, úgyhogy ma már én is pontosan tudom, milyen érzés várni valakire, hogy hazatérjen a frontról – mondja Alina. – Tudom azt is, hogy várakozni sokkal nehezebb, mint ténylegesen a fronton lenni, mert mások döntései végérvényesen befolyásolhatják annak az életét, akit szeretsz. És ezekre a döntésekre nem tudsz hatással lenni.”

Alina azóta pszichológusnak tanul, ma egy leszerelt katonákat és családtagjaikat segítő szervezet, a Vilnyi Vibir vezetője, azaz egyszerre veterán, katonafeleség és segítő szakember. Saját tapasztalata miatt jól tudja, milyen traumákon mennek keresztül a fronton szolgálók, és azt is, hogy mennyire megterhelő a Krím annektálásával és a kelet-ukrajnai szakadárállamok támogatásával több mint tíz éve tartó orosz invázió a fronton lévők családtagjainak. Szerepei külön-külön is küzdelmesek lennének, de az ukránok között ma már inkább az a ritka, ha valaki csak egyetlen oldalról érzékeli a háborút.

Október elején több mint harminc emberrel beszélgettünk Ukrajnában a háború mentális hatásairól, és egyértelmű volt, hogy a szerepek szinte mindenkinél keverednek. Találkoztunk keletről és délről Kárpátaljára menekült, ma már ott praktizáló pszichiáterekkel, volt olimpikonnal, aki máig hazajár a harcok tépázta Zaporizzsjába, hogy úszásterápiát tartson veteránoknak, és jártunk olyan rehabilitációs klinikán, ahol hirtelen össze sem tudták számolni, hány alkalmazott férje harcol a fronton.

A katonai, geopolitikai és gazdasági szempontok mellett, mint minden háborúban, ebben is létezik egy szinte láthatatlan, pszichés front. Ezen a fronton Oroszország mindent megtesz, hogy pszichológiai értelemben is megtörje az ukránokat, akiknek egyre nagyobb erő kell már ahhoz is, hogy ép ésszel átvészeljék a mindennapokat. Kétrészes cikksorozatunkban azt mutatjuk be, hogy milyen pszichológiai hatással van a háború az ukránokra: min mennek keresztül a legkiszolgáltatottabb csoportok (köztük a sebesült vagy leszerelt katonák és családtagjaik, a menekültek, az orosz fogságból szabadultak vagy az Oroszországba deportált ukrán gyerekek), hogyan igyekeznek segíteni a velük foglalkozó szervezetek és szakértők, és mit élnek át azok, akik első ránézésre kevésbé kitettek az eseményeknek. Beszéltünk veteránokkal, fogságot elszenvedett férfiakkal, sérüléseiket épphogy csak felfogó katonákkal, évek óta otthonuktól több száz kilométerre élő menekültekkel és hétköznapi emberekkel. Mindegyikük története felfedett egy részletet az ukrán nemzetet átható fájdalomból, abból a traumából, amit törvényszerűen hoz magával a háború.

Judith Herman amerikai pszichiáter, a traumakutatás egyik úttörője a háborúk hatásával részletesen foglalkozó Trauma és gyógyulás című könyvében azt írja, amikor traumatikus események természeti katasztrófák miatt következnek be, a történteket csak kívülről, például más országból szemlélők azonnal készek együttérezni az áldozattal. De ha a trauma egyértelműen emberi kéz műve, a kívülállók az áldozat és az elkövető között feszülő ellentét csapdájába kerülnek. „Egy ilyen konfliktusban erkölcsi lehetetlenség semlegesnek maradni: a kívülállónak mindenképpen el kell köteleznie magát valamelyik fél mellett. Csábító lehetőség az elkövető oldalára állni, hiszen az elkövető mindössze annyit kér a kívülállótól, hogy ne tegyen semmit. Arra az egyetemes emberi vágyra apellál, hogy a rosszat senki sem akarja meglátni, meghallani vagy kimondani. Ezzel szemben az áldozat arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele fájdalma terhét. Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel.”

Dmitro 2019-ben, önként csatlakozott a hadsereghez. A Dnyipropetrovszk megyéből származó férfi focistának készült, tagja volt a Krivij Rih-i Krivbasz nevű klub U19-es csapatának. Később megfordult a logisztikában, és volt biztonsági őr is, mielőtt belépett a hadseregbe. Bár elvégezte a pilótaképzést, mindig félt a repüléstől, így a 2022. februári orosz invázió után egy szárazföldi egységhez került. Utána fél évig a légvédelemnél dolgozott, végül újra áthelyezték, ezúttal a tüzérséghez. Az első három hónapban minden rendben volt, nem sérült meg senki. Hazamehettek pihenni, majd az újabb három hónapos szolgálat alatt egy alkalommal tüzérségi találat érte az egységét, amit rögtön utána két dróntámadás követett.

„Épp visszafelé indultunk a bázisra az első találat után, amikor meghallottuk a drónokat. Az egyik az autónk hátuljába csapódott, a másik alattunk robbant fel. Elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy nagyon nagy baj van a lábaimmal és a törzsemmel. Láttam, hogy az egyik társam szintén megsérült. A többiek továbbra is próbáltak minket kimenekíteni, de rádión ránk szóltak, hogy közeledik egy harmadik drón. Úgyhogy bevittek minket az erdőbe, betakartak falevéllel, hogy rejtve legyünk, egy embert otthagytak velünk, hogy tudjunk kommunikálni, és visszamentek a bázisra segítségért. Hallottam, ahogy közeleg az újabb drón, lombkorona-magasságban lehetett, tőlünk nem messze. Rettegtem, hogy ez is ránk talál.”

A drón végül az üres autóba csapódott be, de Dmitrót ez nem nyugtatta meg. Érezte, hogy szörnyen szomjas, és biztos volt benne, hogy itt a vége. Váltott néhány csendes mondatot a társaival, végül húsz perc elteltével mégiscsak megérkezett az evakuáló csapat. Betették egy autóba, majd újra elájult. Emlékszik, hogy egyszer még magához tért egy épület pincéjében, halványan érzékelte, hogy levágták róla a ruháját. Legközelebb, amikor felébredt, egy Dnyipropetrovszk megyei kórházban volt, bal lábát addigra már amputálták. Az orvosok egy hétig próbálták megmenteni a jobbat, de térdtől lefelé annyira összetört és elfertőződött, hogy végül úgy döntöttek, ezt is levágják, mielőtt belehal a szövődményekbe. A támadásokban több szerve is megsérült, ezeket szintén műteni kellett. A következő hónapokban több rehabilitációs klinikán megfordult, ottjártunkkor egy hónapja volt a Recovery kijevi részlegén. Azt mondja, a fizikai rehabilitáció még most is nehéz, de úgy érzi, valamivel könnyebb, mint eddig: ma már tud ülni, térdelni, és nem érzi az eddigi pokoli fájdalmat, ha a bal oldalára fordul. És ami talán még fontosabb, fejben is jobban van.

Az itt lévő katonák nem műtétre jönnek ide, hanem már a rehabilitációra, magyarázza Rosztyiszlav Andrusenko, a rehabilitációs központ kijevi egységének vezetője. Vannak, akiket rögtön az evakuáció után ideküldenek, mások katonai kórházakból érkeznek. A Recovery tizenhárom rehabilitációs központot tart fenn Ukrajna állami kórházaiban, eddig összesen tizenhatezer sérült katonát kezeltek – a cél, hogy 2025 elejére újabb öt központot hozzanak létre, így évente 25 ezer katona rehabilitációját tudnák elvégezni. A szervezetet 2022-ben alapította Viktor és Olena Pincsuk: a kezdőtőkét a műkedvelő oligarcha és felesége az ikonikus lufikutya-szobrokról elhíresült Jeff Koons egyik művének eladásából fedezte, ma is ők a projekt fontos finanszírozói. A sérültek többsége komoly agyrázkódás, fej-, hátsérülés vagy végtagvesztés miatt kerül be. Az ukrán Nemzeti Egészségügyi Szervezet fedezi a közegészségügyi intézményekben töltött rehabilitáció költségeit, így a Recoveryben töltött időt is. Egy rehabilitációs ciklus a szabályok alapján legalább két hét, egy páciens pedig évente kettő–nyolc ciklusra jogosult a sérülésétől függően. Andrusenko azt mondja, a náluk töltött idő átlagosan három–négy hét.

Ha érkezik egy sérült katona, először alaposan kivizsgálják, majd összeáll egy orvosokból, gyógytornászokból, pszichológusokból, pszichoterapeutákból, pszichiáterekből, logopédusokból álló multidiszciplináris csapat, ami előkészíti a rehabilitáció menetét. Az egyik legfontosabb lépés, hogy megkérdezik a pácienst, milyen célt szeretne kitűzni maga elé a felépülés során. Andrusenko szerint a legtöbbjüknek már van valamiféle elképzelése, például hogy szeretnének futni, vagy megtartani a gyereküket a karjukban. Ezután kialakítják a megfelelő kezelési menetrendet a különböző szakterületek között, illetve ha szükséges, további szakértőket is bevonnak, például ha valakinek művégtagra van szüksége. Az orvosoknak és a pszichológusoknak úgy kell támogatni a sérülteket a kitűzött cél elérésében, hogy közben ne hagyják őket elrugaszkodni, segítsék őket abban, hogy elfogadják az új realitásokat, például egy végtag elvesztése után. Andrusenko szerint egy másik nehézsége a munkájuknak, hogy a katonák többsége a gyógyulás után visszatér a hadseregbe, még ha nem is mindig közvetlenül a frontra.

Darina Csernyikova, a Recovery egyik pszichológusa szerint az itt lévők pszichológiai állapota nagyban függ attól, hogy a rehabilitáció melyik szakaszában vannak. A frissen sérülteknél a fő cél annak elfogadása, hogy mostantól mire képes a testük és mire nem. Azokkal, akik régebben sebesültek meg, inkább azon dolgoznak, hogy hogyan illeszkedjenek be újra a társadalomba, hogyan kommunikáljanak a családtagjaikkal, vagy hogyan térjenek vissza a munkába. A leszerelt katonák pszichológiai állapotával foglalkozó kutatások már rég kimutatták, hogy a háborút testközelből átélő emberek gyakran éreznek éles határvonalat maguk és a háborút nem megjárt civilek között. Ezt Csernyikova is így látja: „Sokakra jellemző, hogy problémát okoz nekik, hogy mit kezdjenek a civilekkel, ami gyakran okozhat nehézségeket a szocializációban és a reintegrációban. Az egyik páciensem ezt úgy fogalmazta meg, hogy neki két különböző világ létezik: az egyikben azok vannak, akik ott voltak a fronton, a másikban azok, akik nem.”

A társadalomba való visszailleszkedés elsősorban azok esetében kérdés, akik már nem térnek vissza harcolni. Azoknál, akik a rehabilitáció után folytatják a szolgálatot, a legfontosabb cél a fizikai állapot stabilizálása és az esetleges poszttraumás stressz zavar (PTSD) kezelése. A terápián ilyenkor nem érintenek mély témákat, „az élet nagy kérdéseit”, mondja Csernyikova. Van egy harmadik, speciális csoport is: azok a katonák, akiket a sérüléseik miatt a hadsereg már nem vesz vissza, de ők mégis visszatérnének. „Ilyenkor fontos, hogy megértsük, miből ered a motiváció: tényleg vissza akar menni, vagy ez csak a trauma következménye?” Csernyikova szerint általános tévhit, hogy a rehabilitáció nagy része a PTSD kezeléséről szól, a poszttraumás stressz zavar nem érint mindenkit (az ő intézetükben részben azért van kevés eset, mert a katonák hamar idekerülnek, a PTSD pedig sokszor csak késve alakul ki). Rengetegen küzdenek szorongással, depresszióval, agresszióval, gyakoriak a jövővel kapcsolatos frusztrációk, a gyász és a bűntudat. Utóbbi háttere is szerteágazó lehet: van, aki azért érez bűntudatot, mert ő lábadozik, amíg a többiek a fronton vannak, sokan küzdenek azzal a gondolattal, hogy nem tudták megmenteni egy társukat, hogy nem vigyáztak eléggé saját magukra, hogy sérülésük terhet jelent a családjuknak, és olyan is előfordul, hogy valaki úgy érzi, nem tett meg mindent a hazájáért.

A veszteségérzés is komplex érzelmekkel jár, részben azért, mert sokan egyszerre több területen is gyászolnak: gyászolják a fronton elesett társaikat, saját testi veszteségeiket, odaveszett házukat, városukat, vagy épp széttöredezett családjukat. Az agresszió kezelése szintén összetett, mert az agresszív viselkedés lehet a PTSD egyik tünete, de Csernyikova szerint arra is van példa, hogy valakit nem diagnosztizálnak PTSD-vel, mégsem tudja kontrollálni magát, például a fejét ért sérülés miatt. A sérülések sokszor okoznak szexuális zavarokat, így tabunak számító, de fontos téma a szexuális rehabilitáció is. A pszichológus azt mondja, nála eddig mindössze ketten merték ezt a témát behozni a terápiájukra – az a néhány hét, amit a többség itt tölt, nem is alkalmas az átfogó feltárásra –, de a kórház közös tereiben sok szakkönyv van a témában, a szakemberek időnként észreveszik, hogy a páciensek lapozgatják ezeket.

A Recovery pszichológusai dolgoznak a családtagokkal is (közülük sokan bent alhatnak a férjeikkel vagy fiaikkal, ha komoly fizikai sérülésük van), mert az ő mentális állapotuk nagyban befolyásolhatja a rehabilitáció menetét. Csernyikova szerint a családtagoknál az a tévhit okozza a legnagyobb nehézséget, hogy a rehabilitációhoz mindössze egy–két hét kell. „Azt gondolják, hogy utána visszatér hozzájuk a férjük vagy a fiuk, abban reménykednek, hogy újra »normálisak lesznek«, ez pedig sokszor vezet csalódottsághoz, félreértésekhez, konfliktusokhoz.” A türelemre már csak azért is szükség van, mert az agyat érintő sérülések tényleges változást okozhatnak a személyiségben, mint ahogy önmagában a fronton átélt traumák is megváltoztathatják a katonák karakterét, érzelmi állapotát. Viszont a túlzó támogatás is visszaüthet. „Sokszor alakul ki, főleg anya–fiú kapcsolatban, hogy a családtag elkezdi túlfélteni a pácienst, és minden egyes lépéséről beszámol az orvosoknak: most felkeltünk, most átmentünk a másik szobába, most pisiltünk… A szülő részéről túl nagy kontrollt, az ápolt részéről fullasztó kényelmet alakít ki, ami megnehezíti, hogy idővel le tudjanak válni a családtagról.”

Volodimir Herszon és Dnyipropetrovszk megye határán élt 2022 februárjáig. Biológusként és geográfusként végzett a kilencvenes években, de az alacsony kutatói fizetés miatt hamar karriert váltott, egy acélgyártó cégnél helyezkedett el, és később is ebben a szektorban maradt. Miután Oroszország 2022-ben lerohanta Ukrajnát, önkéntes alapon elkezdte segíteni a hadsereget az orosz csapatok bemérésében: ebben földrajztudása mellett az is hasznos volt, hogy hobbija, a vadászat miatt nagyon jól ismerte a környéket. Gyakran szinte karnyújtásnyira volt az ellenségtől, de utólag azt meséli, az első hetekben annyira hajtotta az adrenalin, hogy még kereste is a veszélyes helyzeteket. Másfél hónap után úgy döntött, csatlakozik a hadsereghez, hivatásosként is az ukrán hírszerzés felderítője lett.

Kétszer sérült meg súlyosan, mindkettőre napra pontosan emlékszik. 2022. december 19-én Bahmut mellett tűzharcba keveredtek a Wagner-zsoldoscsoport néhány tagjával, amikor felrobbant a közelében egy akna, megsebesítve a bal karját – mesélés közben feltűri pólója ujját, hogy lássuk a jó másfél arasznyi heget. Másodszor Harkiv megyében robbant fel mellette egy akna, 2023. augusztus 30-án, ekkor szerezte az összes többi sérülést, mutat végig magán. Három kitüntetést kapott utána, szól közbe édesanyja. Sokáig úgy tűnt, hogy a jobb lábát meg lehet menteni. Volodimir rámutat a téglalap alakú hegre a bal vádliján, innen vettek át bőrt az orvosok a jobb lába műtétjéhez, végül az idelátogató amerikai specialisták mondták ki, hogy amputálni kell.

Tavaly ősz elején néhány hetet töltött egy katonai kórházban, nagyjából egy éve van az Unbrokennél. Amikor arról kérdezzük, hogy érzi magát mostanában, sokat vár a válasszal. Fizikailag teljesen normálisan, mondja végül. Az viszont nagy kihívás, hogy kitalálja, hogyan éljen láb és kar nélkül, és nehezen tudja elképzelni azt is, milyen lesz az élete úgy, hogy vadászni és búvárkodni már sosem fog tudni.

A Recoveryvel ellentétben az Unbrokennél végeznek műtéteket is. Oleh Biljanszki, az Unbroken orvosigazgatója szerint a harctéren szerzett sérülések a legbonyolultabb esetek, amikkel a náluk dolgozó orvosoknak valaha dolguk volt. „Arra soha nincs példa, hogy valaki csak egy sima töréssel vagy agyrázkódással érkezik. Folyton azt hiszem, hogy már mindent láttunk, de aztán mindig jön valami új, amivel addig sosem találkoztunk. Nemrég bekerült hozzánk egy férfi, aki elvesztette a látását, eltört a gerince, amputálni kellett az egyik végtagját, és több csonttörése is volt. Mindez egyetlen ember testén.”

Az Unbrokennél a Recoveryhez hasonlóan multidiszciplináris szakértői csapat dolgozik, öt–tíz orvos, logopédus, gyógytornász és pszichológus foglalkozik egy emberrel. A szervezet 2022 tavaszán jött létre a helyi kórház vezetőinek és Lviv polgármesterének kezdeményezésére, miután rájöttek, hogy az új háborúhoz nem lesz elég a már meglévő katonai kórházak és rehabilitációs intézetek kapacitása. Összesen 200–250 férőhely van náluk, eddig kétezer ember rehabilitációját látták el. 2022 júniusa óta már saját gyártású művégtagokkal is tudják segíteni az itt lévők gyógyulását. Az egyénre szabott protéziseket 3D-nyomtatóval készítik, de egyelőre csak az egyszerűbb eszközöket tudják házon belül legyártani: csuklótól lefelé már tudnak művégtagot készíteni, a bonyolultabbakat az Ottobock német gyártótól szerzik be. Kezdetben civilek is jöttek a támadások által leginkább érintett keleti és déli területekről, de ma már leginkább csak katonák vannak náluk. „Az elején sok olyan civil sebesültünk volt, aki azért sérült meg, mert nem vonult fedezékbe a rakétatámadás elől, hanem kint maradt nézelődni. Ilyen az emberi természet, akkor ez még érdekesnek számított. Ma már nem az” – mondja Biljanszki.

Az orvosigazgató azt mondja, rengeteg mindenben támaszkodnak külföldi, főleg amerikai, kanadai, izraeli és brit specialistákra. Közülük sokan személyesen is eljönnek, hamarosan például ausztrál és amerikai orvosokból álló csapat érkezik néhány hétre, hogy segítsék az Unbroken új gerincsebészetét a megnyitása utáni első hetekben. Sokat segít nekik egy kanadai orvoscsapat is, akikkel minden pénteken megosztják a hét legnehezebb eseteit.

Biljanszki szerint az elmúlt két és fél évben azonban az ő orvosaik is annyi mindent megtapasztaltak, hogy ma már inkább oda-vissza zajlik a tudásmegosztás. „Nagy szerencse, hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy kommunikálhassunk más országok szakértőivel, hogy bármikor felhívhassuk őket. Van, hogy felügyelik a munkánkat, van, hogy tanácsot adnak, és olyan is, hogy csak elbeszélgetünk, mert már ezáltal is csökken a rajtunk lévő nyomás és stressz. Néha fontos, hogy valaki kimondja: megtettél minden tőled telhetőt.”

A borzalmakat átélő emberek tehát előre kiszámítható pszichés sérüléseket szenvednek. A háborúra ez különösen igaz, sőt, a traumakutató azt írja, a pszichés trauma valóságát az első világháború katasztrófája kényszerítette újra köztudatba a 19. század kutatásai – többek között Sigmund Freud hisztériás nőkön végzett terápiás munkája – után. Az első világháború után az orvosok világszerte azzal szembesültek, hogy az állóháború borzalmait átélő férfiak megdöbbentő arányban kezdtek összeomlani. Az orvosok a tüneteket (sikoltozás, zokogás, mozgásképtelenség, némaság, eszméletvesztés, érzelemmentesség) eleinte fizikai okoknak tudták be – a jelenségre egy angol pszichológus a „gránátsokk” kifejezést használta, azt gondolván, hogy a katonák a robbanások következtében agyrázkódást szenvedtek. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a tünetek olyanoknál is jelentkeznek, akiket nem ért semmilyen külső, fizikai trauma, a katonai pszichiáterek szép lassan belátták, hogy a gránátsokk tüneteit pszichés trauma okozza. A harctéri neurózis iránt a második világháború után újra feltámadt az orvosi érdeklődés: 1946-ban két amerikai pszichiáter, J. W. Appel és G. W. Beebe arra jutott, hogy 200–240 bevetésben töltött nap elég ahhoz, hogy a legerősebb katonát is megtörje. „Nincs olyan, hogy valaki »hozzászokik a harchoz«. A harc minden pillanata hatalmas megterhelést jelent, s az emberek a harc hevességétől és hosszúságától függően összeomlanak. Ezért a háborúban a pszichiátriai sérülések éppúgy elkerülhetetlenek, mint a lőfegyver vagy repesz okozta sebesülések”, írták.

Nem csoda, hogy a komplex rehabilitációs központok mellett az ukrán kórházak pszichiátriái is rendkívül leterheltek. Így van ezzel az ungvári kórház három pszichiátriai osztálya is: a kórházhoz a beregszászi, a csikósgorondi és az ungvári egység tartozik. Ottjártunkkor utóbbit épp újabb épülettel bővítették, hogy több katonát tudjanak fogadni, de tervezik a csikósgorondi részleg felújítását is.

Az általános rehabilitációs központokhoz képest a pszichiátriákon érthető módon jóval magasabb a PTSD-sek aránya: Kovács Elvira pszichiáter, a csikósgorondi pszichiátria vezetője 80 százalékra teszi a PTSD-vel diagnosztizált katonák arányát az intézményükben, az esetek harmadában ez agresszióval is jár. Az ő munkájukat is megnehezíti, hogy az itt lévő katonák döntő többsége vissza fog térni a frontra, kivéve, ha a pszichiáterek azt állapítják meg, hogy túlságosan betegek a további szolgálathoz. Kovács Elvira szerint 2022-ben még rengetegen voltak, akik a felépülésük után kifejezetten vissza akartak menni harcolni, ma már jóval kevesebben. Sőt, sokaknak már a puszta gondolat is nehezen elviselhető. „Elfáradtunk. A betegek is, és az orvosok is” – mondja. Az orvosok helyzetét nehezíti, hogy alig találnak munkaerőt (például ápolót, takarítót), a környékbeli településekről a nők külföldre mentek, a férfiakat besorozták, nekik is volt kollégájuk, akit behívtak. „Egy ember ma annyit dolgozik, mint régebben kettő” – teszi hozzá Ilja Perszany, a csikósgorondi pszichiátria katonai részlegének vezetője, aki 2022-ben mindenét hátrahagyva menekült el családjával Mariupolból, miután közel egy hónapig bújkáltak egy pincében az oroszok elől.

„Ez a háború nagyon más, mint azok, amiket eddig a szakirodalomból megismertünk. Az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak vannak kezelési útmutatásai a vietnámi és az afganisztáni háború tapasztalatai alapján, de ez a háború más tüneteket hoz elő a katonákból, ezért a terápiás megközelítést is igazítani kell a mostani tapasztalatokhoz” – mondja Vladiszlav Pljekov pszichiáter, pszichoterapeuta, az ungvári klinika – egyébként zaporizzsjai – orvosigazgatója. Pljekov szerint például jóval magasabb az úgynevezett komplex PTSD-vel diagnosztizáltak aránya az amerikai pszichiáterek tapasztalataihoz képest. A komplex PTSD esetén nagyobb az érzelmi kiegyensúlyozatlanság aránya, az ilyen betegek gyakran veszélyesek lehetnek másokra. Gyakoribb az is, hogy a PTSD depresszióval társul, és az addikcióval kezelt betegek aránya is jóval magasabb, mint az amerikaiaknál.

A PTSD tünetei változatosak: sokan panaszkodnak alvászavarra, gyakoriak a traumatikus pillanatokat felidéző rémálmok, az emlékbetörések (a traumatikus pillanat kitörölhetetlen bevésődése), a traumára emlékeztető interakciók kerülése, a fronton odaveszett társaik miatti gyötrő bűntudat, a fokozott, szorongásos készenlét, például a zajokra adott túlzott reakció. „Itt, 1300 kilométerre a fronttól is előfordult, hogy egy beteg meghallotta egy helikopter hangját, amitől a padlóra vetette magát, és eltakarta a fejét a kezével. Ilyenkor egy percre elveszítik a tájékozódást térben és időben” – mondja. A pszichiátriára sokan kerülnek be fejsérülés miatt kialakult mentális betegség miatt is, ami gyakran társul PTSD-vel – a kettő kombinációja Pljekov szerint jelentősen megnehezíti az ilyen betegek kezelését.

„A traumát úgy kell elképzelni, mint egy téglát vagy legókockát, minden trauma egy újabb elem az épületen – mondja. – Ebben a háborúban a katonáink épületein nagyon sok a tégla, és ezek nagyon intenzíven, nagyon nagy sebességgel rakódnak rájuk. Rengeteg páciensünk van, aki nagyon gyors lefolyás után kerül hozzánk.” Pljekov szakmai álláspontja az, hogy a PTSD-ből nem lehet teljesen kigyógyulni. „Még ha a kezelés után a betegünk állapota jelentősen javul, a rendellenesség egyes tünetei örökre megmaradnak, még ha nem is érik el a PTSD hivatalos, kórházban mért diagnosztikai szintjét.”

Szilantyiev nincs ott minden egyes zaporizzsjai terápián, ezeket egykori edzője vezeti más úszóedzők segítségével. „Nem az a cél, hogy ússzanak, hanem az, hogy javuljon a lelki és fizikai állapotuk azáltal, hogy a vízben vannak. Sokan depressziósak, vagy úgy érzik, magukra hagyták őket. Ezek a foglalkozások kicsit mintha felemelnék őket” – mondja. Mivel mindenkinek mások a testi adottságai, a résztvevők egyéni feladatokat kapnak, bár maga a terápia csoportban zajlik – a terápia fontos része, hogy az itt lévő veteránok számukra ismerős és komfortos közegben lehetnek. Az edzők megvizsgálják, kinek milyen problémái, sérülései, betegségei vannak, utána orvosokkal konzultálva állítják össze az egyéni gyakorlatsort. Az első néhány alkalom szinte mindig kimerítő, akár fájdalmas is, de Szilantyiev szerint az úszásterápia megmutatja a résztvevőknek, hogyan fektessenek munkát a céljaik elérésébe, és utána hogyan alkalmazzák ugyanezt az erőt az életük más területein.

Az exúszó kezdeményezése nem egyedi, Ukrajnában 2014 óta számtalan civil szervezet jött létre leszerelt katonák segítésére. A rehabilitációs központokkal ellentétben ezek nem a fizikai-lelki rehabilitációt célozzák, hanem abban segítik a sokszor akár évekig katonai szolgálatban lévő férfiakat és nőket, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba és újra hétköznapi életet tudjanak élni. Az igyekezet érthető, becslések alapján a veteránok és családtagjaik ma több mint ötmillióan vannak a 44 millió fős Ukrajnában.

Miután 2015 végén úgy döntött, nem tér vissza az egykori keleti frontra, Alina Vjatkina, a fiatal veterán, akinek történetével ez a cikk kezdődött, folytatta az egyetemet Lvivben. „Nálam kimaradt az a felhőtlen egyetemista időszak, amikor csak bulizol, és mindennel elégedett vagy az életben. A kollégiumban rengeteg volt a buli, de én csak arra emlékszem, hogy mennyire zavart a zaj, és az, hogy nem tudok aludni – az alvás a fronton mindennél fontosabb volt. Problémát okozott a tömegközlekedés használata is, pánikrohamhoz hasonló tüneteim alakultak ki.” Az egyetemi orvos PTSD-t diagnosztizált nála, felírt néhány gyógyszert, amitől javultak a tünetek. Alina viszont továbbra is úgy érezte, valami elválasztja az emberektől. Ebből az állapotból végül egy Facebookon meghirdetett, harctéri traumákról szóló előadás húzta ki, nem sokkal utána elkezdett önsegítő csoportokba járni más veteránokkal. Közben pszichoterápiába is belevágott. Ez sokat segített gyerekkori élményei feldolgozásában, és ez azért volt fontos, mert ezek az élmények vezettek ahhoz, hogy önként jelentkezett katonaápolónak.Végül ő maga is veteránokat segítő szervezeteknél helyezkedett el.

Az általa vezetett szervezet, a Vilnyi Vibir ma csoportos és egyéni terápiával (traumafókuszú terápiával és kognitív viselkedésterápiával), támogatói csoporttal és különféle tréningekkel segíti a veteránokat és családtagjaikat. Tavaly fejlesztettek egy applikációt is, ami többek között a depresszió, a szorongás és a pánikroham tüneteinek enyhítésében segít, és abban is orientálja a felhasználókat, mikor érdemes pszichológushoz fordulni. Alina azt mondja, sokaknak tényleg az applikáció jelenti az első lépést, utána már bátrabban merik szakember segítségét kérni.

„Ha az embert trauma éri, az agy nem tudja elhelyezni az eseményt a múltban, emiatt a test folyamatosan reagálni akar, mert a trauma »befagyasztott« állapotban marad. A terápia célja, hogy az agy elhelyezze az emléket, hogy integrálja az eseményt az élettörténetünkbe, de dolgozunk azokon a triggereken is, amik kiválthatják a PTSD-s tüneteket” – mondja. Más pszichológusokhoz hasonlóan Alina is kiemeli, hogy a PTSD nem érint mindenkit – ukrán statisztika nincs, az amerikai statisztikák alapján 20 százalék az arány a veteránok körében –, őket elsősorban szorongás, depresszió, kimerültség miatt keresik fel. Mellette sokaknak vannak párkapcsolati problémáik: nehéz három éven keresztül úgy kapcsolatot fenntartani, hogy az egyik fél egy teljesen párhuzamos életet él a fronton. A feldolgozás során persze nem csak a harctéri emlékekről esik szó: „Egy nagyon komoly döntés az, ha az ember arra jut, hogy csatlakozik a hadsereghez, egy ilyen kérdésben nem lehet felszínes indíttatásból döntést hozni. Ennek általában korábbról gyökerező okai vannak, így a terápia alatt fontos feltárni ezeket is.”

Az ukránok általános pszichés állapotáról azt mondja, az első év a szorongás éve volt, a második pedig a depresszióé és az apátiáé. „Először mindenki sokkban volt, borzasztó dolgoknak voltunk szemtanúi, és senki sem tudta, mit kell tennie, ami óriási szorongással járt. Utána az emberek rájöttek, hogy a háború el fog húzódni, rengeteg történetet hallottunk arról, hogy milyen tragédiákon megy keresztül a nemzet, elkezdte átitatni az országot a gyász, a szomorúság és a depresszió.” Alina szerint sok pszichológus azt várta, hogy a harmadik év még súlyosabb lesz, hiszen látványos, hogy mennyire kimerültek az emberek a háborúban. A szakemberek azt feltételezték, sokaknak már nincs erőforrása arra, hogy megküzdjenek a hétköznapokkal. „Talán még korai konklúziót levonni, de a legnagyobb meglepetésünkre egyelőre mégsem látjuk, hogy romlott volna a helyzet, bár sokan kérnek segítséget krónikus stressz, általános kimerültség miatt, vagy azért, mert lehetetlen tervezni, annyira függ az emberek élete a háború alakulásától. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan képesek az emberek továbbra is megbirkózni a helyzettel. De valahogy mégis képesek rá.”

A cikksorozat következő részében azzal foglalkozunk, milyen hatással van a háború általánosságban a civilekre, és néhány kiszolgáltatott helyzetben lévő csoportra: gyerekekre, akiket orosz nevelőszülőkhöz deportáltak az elfoglalt területekről, belső menekültekre és orosz fogságból szabadult emberekre.