A világ legnagyobb kőolajkészletén ül Venezuela, de ezt nem lesz olyan könnyű megszerezni, ahogy Trump mondja

„A hatalmas amerikai olajcégek – amelyek a világon a legnagyobbak – oda fognak menni, több milliárd dollárt fognak ott elkölteni, és meg fogják javítani a súlyosan leromlott infrastruktúrát” – mondta Donald Trump amerikai elnök szombaton egy Mar-a-Lagóban tartott sajtótájékoztatón. Ha korábban nem lett volna egyértelmű, akkor az amerikai elnök ezen a ponton nyilvánvalóvá tette, hogy Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablása többek között a venezuelai olajkitermelés amerikai kézbe vételéről is szól.

Marco Rubio külügyminiszter vasárnap aztán az NBC-nek úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államoknak van elegendő saját olaja, nem ezért kell nekik a venezuelai olajipar, hanem azért hogy az ne kerüljön riválisaik, Irán, Kína és Oroszország kezébe.„Nem fogjuk megengedni, hogy a venezuelai olajipart az Egyesült Államok ellenségei irányítsák” – fejtette ki Rubio, aki szerint a riválisok még csak nem is ugyanazon a kontinensen vannak, mint ők, ezért ne is akarják Venezuela olaját.

Trump valójában már 2017 és 2021 közötti első elnöksége idején is szankciókat vetett ki Venezuelára, és egyértelművé tette, hogy Maduro rendszerének bukását szeretné elérni. 2019-ben egyenesen arra szólította fel a venezuelai hadsereget, hogy Maduro ellenében támogassák Juan Guaidó akkori ellenzéki vezetőt. 2025-ös visszatérése után Trump a korábbiaknál is erősebb szankciók bevezetéséről döntött Venezuelával szemben, december közepén pedig blokádot rendelt el az országból induló kőolajtankerekkel szemben, többet le is foglaltak.

Bár Trump nyilatkozataiban rendszeresen visszatérő elem, hogy Maduro rendszere szerinte illegitim és diktatórikus, illetve hogy a kábítószer-kereskedelmet, a terrorizmust és az emberkereskedelmet finanszírozza, ezek között a vádak között rendszeresen felmerül a „lopott olaj” visszaszerzésének ígérete. Abból ítélve pedig, hogy Trump a világ más részein milyen rezsimekkel barátkozik, könnyű levonni azt a következtetést, hogy Venezuelában sem feltétlenül a demokratikus átmenet, hanem sokkal inkább az olaj érdekli.

De miért beszél Trump lopott olajról, mi van egyáltalán Venezuelában, és mit tudnának kezdeni azzal az amerikaiak?

A világ legnagyobb készlete, amit nem olyan könnyű kitermelni

Az Amerikai Energia Információs Hivatal adatai szerint az egész világ ma nagyjából 1800 milliárd hordónyi még nem kitermelt nyers kőolajkészleten ül. Ennek körülbelül a fele 12 közel-keleti ország alatt van, külön-külön számolva azonban a legnagyobb tartalékokkal nem valamelyik ottani ország, hanem Venezuela rendelkezik. A dél-amerikai ország 303 milliárd hordós készlete nagyobb, mint amin az Egyesült Államok, Oroszország és Európa együttesen ül.

Igen ám, csakhogy a képlet nem ilyen egyszerű. Kőolajból ugyanis többféle van, Venezuelában pedig elsősorban az úgynevezett nehéz kőolajból van sok. Ezt jóval nehezebb kitermelni és szállítani, mint a könnyű kőolajat, a feldolgozása is bonyolultabb, az elégetésével pedig több káros anyag kerül a levegőbe, mint a könnyű verzió elégetésével. A venezuelai kőolaj kitermelése tehát eleve drágább, mint a legtöbb más országban található kőolajé, így az, hogy mennyire éri meg, nagyban függ a kőolaj világpiaci árától.

Venezuela az elmúlt tíz-tizenöt évben egy mind technológiai, mind szervezési szempontból viszonylag rosszul működő rendszerben termelte ki a kőolajat, amelyet külföldi kritikusok szerint a befektetések és a tudás hiánya, valamint a korrupció is hátráltatott. Ennek megfelelően – hiába birtokolja a globális készletek hatodát – Venezuela csak a világ kőolaj-kitermelésének körülbelül egy százalékát adja.

Ezt súlyosbítja, hogy az Egyesült Államok hosszú ideje egyre szigorúbb szankciókkal igyekszik akadályozni a venezuelai exportot. Emiatt az ország ma már nagyjából harmadannyi kőolajat ad el, mint tette a 2010-es évek első felében, azt is jellemzően a világpiaci ár alatt. Így lehet, hogy a világ legnagyobb kőolajkészletén ülő Venezuela alig nyer valamit az ágazatból, és ma Latin-Amerika egyik legszegényebb országa.

A világ legnagyobb kőolajexportőre volt

Ahhoz, hogy Trump mostani lépéseit kontextusba tudjuk helyezni, érdemes megemlíteni, hogy az amerikaiak nem 2026. január 3-án kezdtek el érdeklődni a venezuelai olaj iránt. A latin-amerikai országban az 1910-es években találták meg az első nagyobb kőolajmezőket, amelyeket az 1920-as években amerikai és európai vállalatok kezdtek el kitermelni. A kőolaj nagy része innentől kezdve hajókon került az Egyesült Államokba.

Venezuela kőolajágazata rövidesen ugrásszerűen bővülni kezdett, és az 1930-as években az Egyesült Államok és a Szovjetunió után itt termelték ki a legtöbb kőolajat, és mivel abból viszonylag keveset használtak fel, Venezuela vált a világ első számú exportőrévé. A korábban viszonylag szegény, elsősorban agrárjellegű ország ebben az időszakban annak ellenére gyorsan fejlődni tudott, hogy a kitermelésből származó pénz nagy része profit formájában, a szektort irányító cégeken keresztül távozott az országból.

A második világháború után a közel-keleti országok is elkezdték felpörgetni a kőolaj-kitermelésüket, így Venezuela relatív pozíciója egy időre romlott, az 1973-as olajválság és a kőolaj árának felrobbanása után azonban fordult a kocka. Ebben az időszakban egy sor ország államosította a kőolajágazatot, és Venezuelában is egyre népszerűbbé vált ez az elképzelés.

Venezuela az 1970-as évek elejétől kezdve többször szigorította a kőolaj-kitermelésre vonatkozó szabályokat, és úgy alakította át őket, hogy a nyersanyag eladásából származó bevételek egyre nagyobb része maradjon helyben. 1976-ban aztán ennél is tovább mentek: Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA) néven létrehoztak egy állami kőolaj-kitermelő vállalatot, és ebbe államosították a korábban egymással versengő, jellemzően külföldi tulajdonú cégek eszközeinek nagy részét. A PDVSA-t a következő időszakban olyan menedzsment vezette, amely a nyereség tetemes részét fejlesztésekre költötte, és amely alatt a cég a világ egyik legmegbízhatóbb állami kőolajcégének számított.

Ez ugyanakkor egy nemzetközi összehasonlításban viszonylag visszafogott államosítás volt: a külföldi cégek ugyanis szolgáltatóként továbbra is dolgoztak a PDVSA-nak, vagyis saját irodákkal és alkalmazottakkal az országban maradtak, ahol a nyereség egy részét továbbra is megtartották. Az 1990-es években ráadásul a korábbi szabályokon is lazítottak, ami miatt a PDVSA mellett több külföldi cég, például az amerikai Chevron, ExxonMobil és a British Petrol is folytatni tudta a kitermelést.

Miért beszél Trump lopott olajról?

1999-ben aztán a szocialista Hugo Chávez került hatalomra, aki a kőolajszektor bevételeiből igyekezett emelni a venezuelaiak életszínvonalán. A reformjaival először csak korlátozták az országban működő külföldi olajcégek működését, 2006-ban azonban elkezdték teljesen kiszorítani őket: a cégek ekkor választhattak aközött, hogy az országban futó projektjeik többségi tulajdonrészét átadják a PDVSA-nak, vagy teljesen kivonulnak az országból.

Az amerikai cégek közül a Chevron belement a rendkívül előnytelen feltételekbe, a többi nagy cég – például az ExxonMobil és a ConocoPhillips – azonban nem, az ő eszközeiket és infrastruktúrájukat így kompenzáció nélkül államosították. Ezek a cégek aztán nemzetközi bíróságokon pereket indítottak Venezuela ellen, amelyeken jellemzően nyertek, és ahol hatalmas kártérítéseket ítéltek meg nekik – amit Venezuela persze nem ismert el, és soha nem fizetett ki.

Az „ellopott olaj” alatt Trump tehát valószínűleg az országba beengedett, majd onnan kiszorított cégek veszteségeire utal,

illetve arra, hogy ezek a jellemzően amerikai cégek rengeteget kereshettek volna Chávez reformjai nélkül – ettől a pénztől azonban miatta elestek. Chávez és halála után 2013-tól utódja, Maduro ezt persze nem így látták: szerintük a külföldi olajcégek csak kizsákmányolták az ország nyersanyag-készleteit, és kivitték az országból a nyereséget – ezzel elszegényítve a venezuelai embereket.

A Politico amerikai kormányzati forrásai szerint Trump és kormánya Maduro elfogása után megüzente a nagy amerikai olajcégek vezetőinek, hogy kártérítést kaphatnak a 2000-es évek államosításai után – de csak akkor, ha most visszatérnek Venezuelába, és pénzt fektetnek az ország kőolaj-kitermelésébe. A lap forrásai szerint azonban az olajipari vállalatok vezetői egyelőre nagyon óvatosak, mert szerintük a venezuelai kőolaj-infrastruktúra állapota mára rendkívül leromlott, és alapos vizsgálatok nélkül nem tudják megállapítani, hogy mekkora befektetésre lenne szükség a hatékony kitermelés beindításához.

Trump szombaton maga is arról beszélt, hogy az amerikai olajcégek dollármilliárdokat költenek majd a venezuelai kőolaj-kitermelés újjáépítésére, a legnagyobb cégek azonban egyelőre inkább hallgatnak. Az országban maradt Chevron egy közleménye szerint most a cég alkalmazottainak és az eszközeinek a biztonságára koncentrálnak, a 2000-es években elüldözött ExxonMobil és ConocoPhillips pedig vagy nem válaszolt újságírói kérdésekre, vagy kitérő választ adott.

Rubio arról is beszélt az NBC-nek, hogy több együttműködésre és megfelelésre számítanak a venezuelai vezetéstől, miután a venezuelai legfelsőbb bíróság kinevezte ügyvivő elnöknek az eddigi alelnök Delcy Rodríguezt. Az alapján fogják értékelni a történteket, hogy az átmeneti vezetés mit tesz, nem az alapján, hogy mit mond. „Azt tudom, hogy ha nem hozzák meg a helyes döntést, az Egyesült Államok számos eszközzel fogja biztosítani érdekeink védelmét, beleértve többek között az érvényben lévő olajkarantént is” – fogalmazott a külügyminiszter.

Baráti milliárdokkal tört borsot Moszkva az amerikaiak orra alá

A Chávez, majd halála után utódja, Maduro által gazdag olajkészletei ellenére szinte csődbe vitt Venezuela azonban nemcsak üzleti szempontból fontos az Egyesült Államoknak, hanem azért is, mert az elmúlt 25 év geopolitikai játszmájában Venezuela a legnagyobb téteket az Oroszországgal és Kínával folytatott együttműködésre tette. A 200 évvel ezelőtti Monroe-doktrínát 21. századi tartalommal megtöltő és így az amerikai kontinensen az Egyesült Államok kizárólagos szerepét hirdető stratégiát saját maga nevével megtoldva, az amerikai lapok szóhasználatával Donroe-doktrínává átnevező Donald Trump Maduro kiiktatásával orosz és kínai érdekeket is sértett.

Nem véletlen, hogy ez a két ország határozottan elítélte a szombati katonai beavatkozást, miközben valójában saját térségükben hivatkozási alapnak még jól is jöhet a nemzetközi jogot relativizáló, erőre építő politika. Erről itt írtunk részletesebben.

A hidegháború idején a Szovjetunióval és a kommunista Kínával a hetvenes években indultak meg Venezuela kapcsolatai, de érdemben csak 1999 után, Chávez hatalomra kerülésével indultak be, legalábbis diplomáciai szinten. Oroszországban ötször is járt a baloldali fordulat ígéretével hatalomra került elnök, akivel Vlagyimir Putyin haditechnikai megállapodást kötött – orosz katonai eszközök vásárlására, egy Kalasnyikov-gyár felépítésére –, valamint megjelentek az orosz cégek a venezuelai földgázkutatásokban és az annál jóval nagyobb volumennel kecsegtető olajmezőkön.

A gyakorlatban azonban az ügyek lassabban haladtak: a javarészt Rosznyefty–Gazpormnyefty–Lukoil triójából álló orosz konzorcium által az olajkitermelés 2012-ben indult meg – összesen bőven 4 milliárd dollár feletti orosz beruházással –, az AK-103-as gépfegyvereket előállító Kalasnyikov-gyár és a 7,62 milliméteres töltényeket előállító üzem csak a megállapodás után 19 évvel, tavaly kezdte meg működését. Azaz az együttműködés nagyobb része már Chávez utódjára,

Maduróra esett, aki legutóbb tavaly májusban járt Moszkvában, ahol stratégiai partnerségi és együttműködési megállapodást írt alá, amit az orosz parlament októberben ratifikált is.

Közben az elmúlt 20 évben Venezuela fontos felvásárlójává vált az orosz haditechnikának, igaz, a 2017-ig elköltött 11 milliárd dollárt a többször megnyitott orosz hitelkeretből állta Venezuela, amely nem tudott törleszteni sem, 2027-ig szóló adósságátütemezésről is megállapodtak. Az ország az adósság fejében többször olajjal fizetett – amit a Rosznyefty adott el a világpiacon 2020 előtt –, vagy kitermelési joggal. Eközben az egyéb áruforgalom egészében elenyésző, százmillió dollár alatti tartományban maradt.

A költséges, lassan vagy közvetlen anyagi értelemben sehogyan sem megtérülő kapcsolatok közvetlenebb hozadéka inkább diplomáciai, részben szimbolikus jelentőségű volt: Venezuela elismerte például az Oroszország által támogatott, a nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó szakadárállamok, Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, valamint 2014 után a Krím annexióját.

Az orosz érdekeltségek megjelenése a stratégiai olajiparban és a hadiiparban leginkább azt akarta jelezni, hogy Oroszország globális játékos, amely még az Egyesült Államoknak érzékeny térséget jelentő Dél-Amerikában is talál partnert. Alig két hete 2041-ig tartó energetikai együttműködési szándékot jelentettek be Putyin és Maduro néhány nappal korábbi telefonos megbeszélése nyomán.

Mindezek sorsa kérdésessé válik azok után, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiai doktrínájában megerősített Monroe-elvnek Trump érvényt szerzett a venezuelai beavatkozással – és végrehajtotta azt, amit Oroszország is szeretett volna Ukrajnában, de kudarcot vallott: elfogni a célország elnökét.

A több milliárd dolláros beruházások, a hitelért cserébe kapott termelési jogok érvényesítése most Washingtonon múlhat, ami ütőkártyát ad Trump kezébe Putyinnal szemben akár az ukrajnai háború rendezésének ügyében is – és egyúttal egy kiszámíthatatlanabb világrendet vetít előre, ahol a nemzetközi jogot nyíltabban írhatja felül az, akinek ehhez elég ereje van.

Kína is tart attól, hogy futhat a pénze után

Kínával is Chávez idején lendültek fel a kapcsolatok, de az egészen Mao Ce-tungig visszanyúló ideológiai hivatkozásnál fontosabbak voltak a hitelek. Venezuela tartozása Kína felé 2025-re összességében már 60 milliárd dollárra hízott.

Kínai forrásból valósult meg sok infrastrukturális beruházás, vasúttól a lakásépítésig, emellett Venezuela, ahogy Oroszországból, úgy Kínából is importált haditechnikai eszközöket – jellemzően olajért cserébe. Az egykor napi négymillió, mostanra 0,9 millió hordó napi termelés kétharmada a nyersolajból a kínai finomítókba jut – ami önmagában csak négy százaléka a kínai kőolaj-importnak, de Venezuela tartalékainak ismeretében növelhető lett volna.

Az amerikai beavatkozással és az olajkitermelés amerikai kézbe vételének igényével Trump hatással lehet ennek a nyersolajnak az irányára is, így egy kényelmes, Venezuela hitelei miatt olcsón megszerezhető forrástól foszthatja meg Kínát. Csak a Kínai Fejlesztési Bank „olajat kölcsönért” program keretében 12 milliárd dolláros fennálló tartozása van Venezuelának Kínával szemben, aminek sorsáról Pekingnek minden bizonnyal Trumppal kell egyezkednie.