II. Erzsébet 1993-as magyarországi látogatása mindennél jobban megmutatja, miért áll ő olyan közel a magyar szívekhez

Csaknem 250 újságíró, köztük 139 magyar, 50 angol és 46 egyéb külföldi munkatárs akkreditált 1993. májusában arra, hogy végigkövesse II. Erzsébet útját Budapesten és a magyar vidéken. A média érdeklődése önmagában megmutatta, milyen hatalmas dolognak számított, hogy az angol királynő az országunkba látogat. A Times ekkoriban ezt írta:

„Amióta Magyarország 1989-ben visszaszerezte a demokráciát, a királynő a pápa után a második legnépszerűbb külföldi meghívott. A látogatás aláhúzza Magyarország sürgős szándékát a Nyugathoz való csatlakozásra, és biztonságkeresését az EK-ban és a NATO-ban a törzsi háborúkkal terhes térségben.”

II. Erzsébet látogatása fontos politikai találkozás volt. Magyarország továbbra is a rendszerváltás hatása alatt állt, a kommunizmussal való leszámolás és az újonnan megválasztott parlament okozta itthon az örömöket, míg a szomszédos délszláv háború az aggodalmakat. Egy hivatalos látogatás Nagy-Britanniából ebben az időben borzasztó nagy politikai jelentőséggel bírt: a rendszerváltására büszke Magyarországra eljött az az angol királynő, aki híresen a demokrácia és a szabadság pártján állt.

Göncz Árpád, Magyarország ekkori köztársasági elnöke a királynő látogatásakor szinte folyamatosan hangsúlyozta a magyar–angol kapcsolatok fontosságát, történeteik összefonódását. Göncz úgy tartotta, Anglia a reformkorban is példakép volt Magyarország számára, a „magyar társadalom ráadásul rendkívüli vonzódást érzett az angol irodalom és kultúra iránt” is a világháborúban – emlegette sokat a politikus. A királynő látogatása a magyarokat is lázba hozta. A Daily Telegraph erről a rajongásról félig kedvesen, félig gúnyosan ezt írta:

„Magyarországon a királynőt sajátjuknak tekintik, mivel a sajtó részletesen taglalta, hogy Mária királyné nagyanyja, Rhédey Claudia grófnő magyar volt. Ettől azonban II. Erzsébet csak egytizenhatod részben magyar.”

„Mindig szerettem volna Magyarországra jönni, így hát különleges pillanat számomra, hogy itt lehetek Budapesten” – mondta II. Erzsébet, miután férjével, Fülöp herceggel Magyarországra érkeztek. A királynő látogatása előtti órákat rendesen végigizgulták a magyarok, gyülekeztek, várták Erzsébet érkezését.

Alig pár órával a brit magánrepülő landolása előtt Göncz Árpád összehívta az újságírókat, hogy elmondja, az angol nyelvnek köszönheti, hogy a rendszerváltásig túlélte. Mielőtt a köztársasági elnök a királyi házaspár elé indult volna Ferihegyre, hozzátette:

„Felejthetetlen emlékként tartja számon őfelségével való első, 1991-es találkozását, amikor is a királynő őszinte, belülről fakadó érdeklődést mutatott Magyarország iránt. A köztársasági elnök tréfásan megjegyezte: garantálhatja, hogy az utcán a királyi párt üdvözlő emberek nem azonosak a valaha kommunista módszerekkel kivezényelt tömegekkel.”

Göncz hangsúlyozta azt is az újságírók előtt, hogy „reméli, ez a látogatás hazánk eredményeinek és a meleg és felhőtlen magyar–angol kapcsolatoknak is szól”. A fontos politikai kapcsolat kiemelését azonban hiába lovagolták meg a politikusok, az újságírók, a művészek egészen mást láttak a királynőben: a magyarságát.

II. Erzsébet szépanyja, Rhédey Claudia erdélyi grófnő volt, akinek szülőföldje ma Románia része. Az Országos Széchényi Könyvtár a királynő magyar kötődéséről készített a királyi párnak kiállítást, bemutatták a Rhédey-család megmaradt írásos és tárgyi dokumentumait. Újságírók kérdésére az emberek az utcán úgy értékelték, hogy „II. Erzsébet királynőt – amint egy öreg néni megjegyezte Budapesten – a magyarok a magukénak érzik, szépanyja miatt.” Az újságok pedig néha már egyenesen úgy fogalmaztak:

„Csak a felületes szemlélő nem látta, mert vakon kacsázik a világban, hogy a brit királynő milyen játszi könnyedséggel, mindenféle göb és dudor, vetemedés nélküli eleganciával simult bele a magyar tájba, akárha annak szerves részét képezné.”

„A magyar már-már beteges tisztelettel van a brit lét iránt, mi amennyire különbözünk az angoloktól, annyira tudunk is azonosulni velük” – írta a királynő látogatása előtt az Élet és Irodalom. A brit látogatás tényleg nagy benyomást tett a magyarokra, hiszen, ahogy Göncz a királynőnek május 4-én, a képen látható parlamenti Vadász-teremben tartott díszvacsorán mondta:

„A magyar–brit kapcsolatok kiemelkedő eseménye ez a látogatás, mivel az Ön személyében első ízben üdvözölhetünk Magyarországon angol uralkodót.”

A királynő viszonozta Göncz baráti gesztusait, elmondta, hogy „csodálattal és örömmel figyelték mindazt, amivel a magyarok a tudomány, a zene, a művészetek és az irodalom világát gazdagították”. II. Erzsébet beszélt Kossuth 1851-es Londonba érkezéséről és az Anglia által bújtatott ‘56-os forradalmárokról is. Göncz pedig az egész diplomáciai kapcsolatot megkoronázandó hozzátette 1953-ra utalva:

„A királynő látogatása Anglia megbocsátását jelzi a futballvereségért.”

Az egyik leginkább szívhez szóló megemlékezés a korabeli sajtótól II. Erzsébet május 5-i látogatása a Nemzeti Múzeumban. Érkezése előtt tömegek gyűltek már össze a Múzeum körúton és a Múzeumkertben. A királyi házaspár érkezése után a királynő a múzeum lépcsőjének „tetejéről integetve üdvözölte a tiszteletére összegyűlt budapestiek tömegét”.

Mint a múzeum visszaemlékezése írja, az épületben a királyi párt a múzeum igazgatója, Fodor István kísérte körbe. II. Erzsébet megtekintette a Szent Koronát, a koronázási jelvényeket és a koronázási palástot:

„II. Erzsébet érdeklődött a korona két részének kora iránt, és megkérdezte azt is: mi az oka, hogy olyan ferde a koronán a kereszt. Majd a koronázási palásthoz lépve arra is kíváncsi volt, hogyan készült a rajta látható, 1031-ből származó felirat. Ezt követően a királynő kézjegyével látta el a múzeum vendégkönyvét.”

Magyarok ezrei gyűltek össze május 5-én a Parlament előtt. II. Erzsébet látogatásának hetén rendkívüli, háromnapos ülést tartott az Országgyűlés, a plenáris ülésen pedig beszédet mondott a királynő, miután nagyjából fél órát töltött a Parlamentben. A beszámolók szerint a politikusok részéről nagy volt az izgalom, „a beszéd előtt néhány képviselő feszengve csoszogott a lábával”.

„Végre a páholyba lép II. Erzsébet királynő. Dörgő taps, mindenki feláll. A protokollfőnök a szószékhez vezeti, ám a széksorok között felé nyúl egy parolázásra nyújtott kéz. Erzsébet egy pillanatra zavarba jön, ám kéretlenül is segítségére siet egy magyar honatya: erélyes mozdulattal rávág felelőtlen képviselőtársa kinyújtott karjára... Elhangzik a történelmi jelentőségű beszéd.”

A királynő ikonikus beszédét azzal kezdte, hogy „eltemette a kommunizmust a vasfüggöny mögül elsőnek előbukkant, szabadon választott parlamenthez intézett beszédében” – írta az Evening Standard című londoni nap. Beszélt a királynő ezután 1956-ról, „amikor Magyarország fényét brutálisan kioltották”. Hozzátette, „Magyarország most újra meggyújtotta a lángot, amely az érette hozott áldozatoktól még fényesebben él.”

A királynő beszédében a „szabadság ösvényéről” és „békés útról is” beszélt, amely „függetlenséghez és demokráciához” vezeti Magyarországot. Beszédében üdvözítette a szabad társadalmat, idézett Kossuthról, és kiemelte, „milyen nagylelkűen segíti a menekülteket” Magyarország a jugoszláv háború ügyében. Erre sorait úgy zárta:

„Közhely azt mondani, hogy nehéz időket élünk. De ez talán soha nem volt igazabb, mint ma.”

A Dankó utcai menhely környéke már jóval a királynő érkezése előtt teli volt rendőrökkel. Parlamenti beszéde után a királynő ellátogatott egy hajléktalanszállóra, ahol a helyi szeretetszolgálatok vezetőivel találkozott egy, „a tervezettnél hosszabb látogatáson”.

A menhely kapujában Iványi Tibor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke, Haraszti Miklós józsefvárosi országgyűlési képviselő, illetve Iványi Gábor fogadta az Oltalom Karitatív Egyesület elnökeként. Mint az akkori lapok írják, bár egyes politikusok „panaszkodtak, miért látogatja meg a királynő Budapest egyik legszegényebb körzetét, fölkeresvén egy hajléktalan otthont”, a politikusi panaszok ellenére a látogatás pozitívan sült el:

„Híres lesz a Dankó utca, kiabálja valaki a hátunk mögül, a tömegből. Erzsébet királynő Csikágóba is ellátogat. (...) A protokoll határait szigorúan betartó beszélgetések során nem ígért semmit és nem varázsolt senkit királyfivá, de látogatása talán mégiscsak erőt és hitet adhat az elesettek támogatóinak”

– írja az egyik lap. A királynő hírére összesereglett a környék lakossága, tapssal köszöntötték az autóból kiszálló Erzsébetet. A királynő „Samu István doktortól, az alkoholbetegek és hajléktalanok nagyszerű orvosától arról érdeklődött, miért lesz valaki hajléktalan.”

A hajléktalanszálló után Fülöp herceg egy külön program részeként üzleti vizekre evezett, a Coats Hungary brit–magyar vegyesvállalatnál tett látogatást, majd megtekintette az Európai életstílus című kiállítást a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Este újra találkoztak feleségével, elmentek az Operaházba, hogy megnézzék Csajkovszkij Csipkerózsika című balettjét.

Fülöp hercegre egyébként – hiába járt feleségétől külön utakon is néha – alig-alig figyelt feljegyzéseiben a sajtó. Szinte csak azt emelte ki, milyen ajándékokat kapott a magyaroktól. Ebből a legszebb talán az volt, amikor herendi dohányzókészletet adtak Fülöpnek, mire a herceg úgy felelt:

„Micsoda óriási hamutartó, ennyit nem tudok dohányozni, majd csokoládét tartok benne.”

A korabeli magyar sajtótól a Csipkerózsika-előadásról mindössze annyit tudott meg az akkori olvasó, hogy II. Erzsébet az estén „arany hímzéssel díszített ezüst színű estélyi ruhában, fején diadémmal olyan volt, mint a mesebeli királynők”. Érdekes, hogy az Operaház előadásával szinte alig foglalkoztak az újságírók, miközben a Jeszenszky Géza, Antall József, Mádl Ferenc és Kádár Béla társaságában elköltött királyi Gundel-vacsoráról például olyan részleteket írtak, minthogy:

„A patinás városligeti étterem társtulajdonosa, Láng György elmondta, hogy a négy korona nemcsak szójáték, hiszen minden egyes fogást koronaformában és díszítéssel szolgáltak fel. Elsőként lazac került az asztalra magyar spárgával, majd galambesszencia. A főétel borjú szűzpecsenyéből készült, ehhez papírvékony burgonyakoronácskát kínáltak, magyar vadrizzsel töltve, és libamájjal töltött kucsmagombát. Az édesség is vékony, ropogós tésztából sütött korona volt.”

A királynő ezután vidékre is ellátogatott, a Magyarország-járás első részeként Fülöppel elmentek a kecskeméti Kodály Gimnáziumba. Itt „a királyi vendéget az intézmény leánykarának éneke és többezres tömeg éljenzése köszöntötte”. II. Erzsébet ezután sétált egy nagyot a főtéren, majd „felkereste a Városházát, az épület előtt ünnepélyesen átvette a város kulcsát”.

A kecskeméti látogatás fontos volt azért is, mert a brit cégek egyre jobban helyezkedtek a magyar vidékeken. Erzsébet királynő csodálatosnak nevezte „a Nagyalföldet”, és nagyon örült,

„hogy lehetőségem volt látni valamelyest a vidékből, egy olyan tájból, amely nem idegen a kelet-angliai tájtól, az én otthonomtól.”

„A királynő tiszteletére Kecskemét városa ünnepi díszbe öltözött, angol és magyar lobogókkal díszítették fel a város centrumát, és többezres tömeg köszöntötte a királyi párt.”

Erzsébet kecskeméti látogatása több szempontból is fontos volt, a magyar díszviselet mellett a vidéki város volt a vallás színhelye is. A királynő közösen imádkozott Kecskeméten a Nagytemplomban különböző felekezetek, a római katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok, az ortodox és a zsidó egyházak vezetőivel.

„A brit uralkodót Bugacon, a csárda bejáratánál tekerőlantos muzsikaszóval, túrós és tepertős pogácsával és egyebek között barackpálinkával várták.”

A királyi pár Kecskemét után a bugaci csárdához indult, itt pedig igazán magyaros, pálinkás fogadtatásban volt részük. Később „táncbemutatót tekinthettek meg”, ezután pedig lovasbemutatót néztek végig Bugacpusztán, ahol a királynő „maga személyesen először járt, de fia, Károly már járt itt korábban”.

A csárdázás után II. Erzsébet lovaskocsin egy tanyára is ellátogatott, „a fogatot Juhász László, az 1982. év négyesfogat-világbajnoka hajtotta”. A tanyán a királynő gasztronómiai szempontból a Gundelnél egyszerűbb, de annál szívmelengetőbb dolgokkal találkozott: a vidéki „csikósok, juhászok” elé pakolták a brit királynőnek a kolbászt, a paraszttálat, a hagymás májat, és régi magyar hagyomány szerint még kappant is sütöttek neki. Rétes, bukta, fánk is került a citeraszó mellé az asztalra. Ráadásul mindezt nem is akármilyen ruházatban ette végig a királynő. A Daily Telegraph azt írta:

„A királynő a történelemből merített divatötletet, amely elbűvölte a Nagyalföld jókedvelő magyarjait (...) Vidékre utazott, és kalapja azokat a napokat idézte, amikor a hun Attila és hordái lovagoltak a síkságon – habár ez a kalapdivat mostanáig ritkán volt látható kék színben.”

Az angol királynő látogatása utolsó napján koszorút helyezett el a Hősök terén, „színes szegélyű zöld kosztümöt, és a szegéllyel azonos mintájú, lilásan tarka kalapot” viselve. A királyi pár az őt ünneplő emberek mellett gyalog ment át ezután a Szépművészeti Múzeumhoz, végül pedig a Dunán hajókázott egyet.

A magyarok hatalmas tapssal búcsúztatták a királynőt, Demszky Gábor, Budapest akkori főpolgármestere pedig arról beszélt, hogy „a királynő budapesti látogatását a magyar történelemkönyvek történelmünk új fejezetének rangos eseményeként rögzítik majd”. A királyi pár ezután Ferihegyre indult, a magyar újságokban pedig csak olyan véleménycikket maradtak, minthogy

„II. Erzsébetnek – puha foszlányokban felszakadozó kijelentéseiből ítélve – tetszett a magyar nép, s – minden jel szerint – a magyar népnek is tetszett II. Erzsébet. A magyar népet nem zavarta, hogy nincs összehasonlítási alapja, mivel nem ismeri I. Erzsébetet. A nép a szívébe zárta a másodikat, s ment tovább.”

Források:

• Arcanum – Új Magyarország; Pesti Hírlap; Erdélyi Napló; Élet és Irodalom; Magyar Nemzet; Magyar Hírlap; Mai Nap; Beszélő (1993)
• Nemzeti Múzeum