1565 februárjában a kolozsvári városháza tanácstermében már előkészítették a kínpadot Kewmies (Kőműves) Priscának, aki a városban addig tisztes, elismert bába hírében állt, de a városi poroszló felesége, Dorottya azzal vádolta meg, hogy bűbájosságot űz. Dorottya feljelentése csak az ürügyet adta a vallatáshoz, a boszorkányperben meghozott halálos ítélethez szükség volt a súlyos bizonyítékokra. Több tucatnyi tanú vallomását vették jegyzőkönyvbe, magát a bábaasszonyt pedig tortúrának vetették alá, hogy a praktikáit beismerje és a többi kolozsvári boszorkánytársát is beárulja. Kolozsvár 16. századi városlakói szerint uganis hemzsegtek a várfalak között a boszorkányok. Gyógyítottak többnyire, de ronthattak is: férfiatlanná tették a családfőt, meddővé az asszonyt, elapasztották a tehenek tejét, csecsemőkre hoztak korai halált, elhajtották a harmatot a veteményesről, éjjel pedig a mellkasukra ülve fojtogatták az ágyban fekvőket.
Kewmies Prisca története az első abban a boszorkányperes sorban, ami Kolozsvárt kiemelte a kora újkori Magyarország térképén. Miközben a királyi Magyarországon vagy a fejedelemség falvaiban a perek bő egy évszázaddal később, a 17–18. században kezdtek csak tömegessé válni, itt, a Szamos partján már a 16. század közepén fellobbantak a máglyák: a korabeli 77 ismert boszorkányperből 21-et Kolozsváron folytattak le. Nyugat-Európában tízezrek égtek el a nagy boszorkányüldözési hullámokban, de a magyar területeken feljegyzett adatok alapján Kolozsvár a maga pereivel messze kimagasodott az átlagból.
Prisca perében a vallató szerepét a Magyar utcai fertályban lakó szabómester, Grúz Péter vállalta magára, aki a korszak legtöbbet pereskedő, összeférhetetlen kolozsvári polgára volt: folyamatosan rágalmazási és becsületsértési ügyekbe keveredett. Korábban a szász polgárokat szidalmazta, amiért a város elhagyására kényszerítették, saját feleségével, Júliával pedig kölcsönösen verték és perelték egymást. Az asszony nyíltan a fejére olvasta, hogy hazug és lator, míg Grúz Péter a feleségét és az anyósát parázna boszorkánynak nevezte a bíróság előtt.
Mivel nem tartozott a módos polgárok közé, Grúz nem kerülhetett be a százférfiak tanácsába, ezt próbálta kompenzálni azzal, hogy önjelölt erkölcscsőszként minden közügybe beavatkozott. Ő volt Prisca perének is az értelmi szerzője: a kínvallatás során személyesen faggatta az asszonyt, és addig kínozta, amíg kicsikarta a vallomást, amiben a bába megnevezte a város többi javasasszonyát is: Gedrudot, Rúsát, Zekeresnét, a rődi Futó Magdolnát, és legfőbbként Boczi Klárát. Priscát még abban a hónapban elítélték, kivitték az Óvár hóstátján túlra, a Nádas patak melletti vesztőhelyre, és máglyán megégették; a márciusi jegyzőkönyvben a bírák már szárazon csak úgy hivatkoztak rá: Prisca proxime combusta – a nemrégiben elégetett asszony.
Miután Priscából kicsikarták a neveket, a lavina tovább gördült és sorra vették a többi bábát, közöttük Boczi Klárát is. Klára ellen maga Grúz Péter lépett fel vádlóként, noha semmilyen közvetlen személyes kára nem származott tőle. A bíróság elé citált szomszédok vallomásaiból kirajzolódott, hogy Klára öntudatos asszony volt, aki tudott írni-olvasni, a szomszéd gyerekeket is tanította betűvetésre, és a gyógyításhoz füveskönyvet használt. Sokszor azzal kérkedett, hogy a rontáshoz éppúgy ért, mint a gyógyításhoz, és aki nem az ő szolgálatait kéri, az könnyen megjárhatja szüléskor vagy a betegágyon. Klára asszony ezzel próbált pácienseket szerezni, ám ebben a közegben, ahol a gyógyítás és a rontás határa egyébként is elmosódott, a korábban elhintett fenyegetőzéseit a város azonnal ellene fordította.
Az egyik tanú, Etwes Orbánné Magdolna a tanács előtt elpanaszolta, hogy Klára megfenyegette: ha élve akarja látni a magzatát, csakis őt hívja bábának. A család nem engedett a zsarolásnak, a csecsemő öt nappal a születése után meghalt, a szülők pedig azonnal bosszúért kiáltottak. Egy Kis György nevű polgár pedig azért perelte be, mert a javasasszony pénzért vállalta nyomorék lábának gyógyítását, de hiába kötözgette, a végtag elüszkösödött, Klára pedig nem akarta visszaadni a kialkudott pénzt, inkább azzal fenyegetőzött, hogy a rontáshoz éppúgy ért, mint a gyógyításhoz. A tanúk fantáziája hamar elszabadult: eskü alatt vallották, hogy Boczi Klára házában harminckét marhabőrbe öltözött boszorkány járt körtáncot, megette a káposztás húst a fazékból, majd a töltelékes káposztához a megszólalásig hasonló ürülékkel töltötte meg. Klára a kínpadon sorra vallott a társaira, köztük a szomszédja teheneit rontó hídelvi Gedrudra és Rúsára, a bírák pedig máglyahalálra ítélték őt is, akárcsak Priscát.
Az 1580-as évekre a gépezet még pusztítóbb fokozatba kapcsolt, amikor a magánvádlók helyét a városi prokurátor, Igyártó György vette át. Az unitárius vallásalapító Dávid Ferenc erkölcsreform-javaslatait követve a városban 1573-tól szigorúan tilos volt a farsangolás és a maszkos mulatozás. Amikor ezt a tilalmat 1582-ben néhányan megszegték, a férfiruhában táncoló Rengő Anna és köre ellen Igyártó hivatalból eljárást indított. A szigorú erkölcsbíró szerepében tetszelgő jogászról azonban a vádlott védőtanúi hamar leszedték a keresztvizet: az esküdtek előtt a fejére olvasták, hogy megölette a feleségét, lopott, kenőpénzt fogadott el, ráadásul tiltott viszonyt folytat. A sarokba szorított, bosszúszomjas prokurátor válaszul a tanúkra zúdította a haragját, és a védőket – köztük egy Erzsébet nevű asszonyt és a királyokat, ördögöket, szerencsekereket ábrázoló „ördöngös könyvet” forgató Kassai Borbálát – boszorkánysággal vádolta be. Igyártó hivatali hadjárata 1584-ben érte el a tetőpontját: hat gyógyító asszonyt – Szabó Katót, Sós Jánosné Ursulát, Lakatosnét, Szeles Miklósnét, Zöld Ambrusnét és Vargáné anyját – állított egyszerre bíróság elé, és fellebbezéseivel mind a hat asszonyt a máglyára juttatta.
A bírósági eljárások során a tanúkat tömegével hallgatták meg; Szabó Kató perében például ötvenöt vallomást vettek fel. A tanúk állították, hogy az boszorkányok „fias disznó képében kiszopják a tejet a gyermekágyas nők emlőjéből”, lepedővel harmatot hajtanak, megbénítják a lovakat, vagy álmukban a mellkasukra ülve fojtogatják őket. Az egyik anya megesküdött a bírák előtt, hogy az éjjel beosonó boszorkányok egyszerűen kivették az bölcsőbe fektetett négyhetes csecsemője lábából a forgócsontot és kitekerték a vállát, amitől a gyerek egy hét múlva megfeketedett és elpusztult. Egy másik perben arról panaszkodott a tanú, hogy az ablakon bemászó asszonyok azzal fenyegették meg: legközelebb az oldalbordáit fogják egyesével kihúzni. Megint mások komoly arccal állították, hogy a boszorkányok éjjel kézen fogva táncoló macskákká változnak az istállóban, ami után menthetetlenül megvakulnak a lovak.
Ha a vádlottak tagadtak, a bíróság tortúrát vagy vízpróbát rendelt el – utóbbinak legelső dokumentált hazai alkalmazása épp Kolozsváron történt 1569-ben. A kivégzések a Nádas patak melletti vesztőhelyen zajlottak. A helyi szokásjog szerint a máglyahalál előtt a nőket többnyire lefejezték vagy vízbe fojtották, és csak az élettelen tetemet vetették a lángok közé. A munkát a városi cigánysorból felfogadott hóhérra, Bódira bízták, akit a városi kassza pénzén alaposan leitattak, hogy legyen mersze lecsapni a fejszével. Az ítélet végrehajtása után pedig a bírák vonultak testületileg a legközelebbi kocsmába levezetni a feszültséget.
A boszorkányosdi pedig olyannyira kitörölhetetlenül beivódott a város mindennapjaiba és kollektív emlékezetébe, hogy a keleti városfal tövében húzódó sikátort – ahol a társadalom szélére szorult, gyanakvással övezett egyedülálló asszonyok viskói álltak – a helybéliek még évszázadokon át egyszerűen csak Boszorkány sornak nevezték.
A kolozsvári persorozat kivételes arányait a huszadik századi levéltári feltárások mutatták ki. Komáromy Andor 1910-es gyűjteménye után évtizedekkel a kolozsvári levéltáros, Kiss András bukkant rá az addig hiányzó legkorábbi iratokra, köztük Kewmies Prisca 1565-ös perére és Grúz Péter szerepére. A nyolcvanas évektől Pócs Éva és Klaniczay Gábor vezetésével indult számítógépes kataszter pedig statisztikailag is bebizonyította a város különleges helyét: a városi iratokban nyilvántartott összesen 89 boszorkányperből húsz végződött kivégzéssel. Az 1565 és 1593 közötti időszakban a megvádolt 26 asszony közül legkevesebb 13 nőt küldtek a Nádas patak partján fellobbanó máglyára.
A cikkben felhasználtuk a Korunk folyóirat Boszorkányok, ördögök – bűvölés-bájolás című tematikus lapszámában közölt tanulmányokat.
Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!
Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.
Támogatom
