Nemcsak Románia hírhedt diktátorának, Nicolae Ceaușescunak, hanem az ország rendszerváltás óta megválasztott elnökei közül háromnak is -escuban végződött a neve (Ion Iliescu, Emil Constantinescu, Traian Băsescu), akárcsak a majdnem megválasztott Călin Georgescunak, akiről az ország egyik fele egyáltalán nem hallott, mielőtt 2024-ben váratlanul meg nem nyerte a romániai elnökválasztás később érvénytelenített első fordulóját. De akkor is rengeteg -escuban végződő családnevet találunk, ha körülnézünk a világhírű románok között, ott van például Elvira Popescu (Elvire Popesco) színésznő, akinek ma bukaresti mozi viseli a nevét, Elena Văcărescu (Hélène Vacaresco) írónő, a Román Akadémia első női tagja, Nicolae Grigorescu festőművész, George Enescu zeneszerző, Eugen Ionescu (Ionesco) drámaíró vagy a román nemzeti költő, Mihai Eminescu.
Mielőtt az -escu képző eredetére térnénk, maradjunk röviden Mihai Eminescunál, az ő példája jól mutatja ugyanis, hogy a 19. században mennyire szorosan kötődött a román kultúrához és nemzeti identitáshoz a családnevek -escu végződése: az észak-moldvai születésű költő családneve eredetileg Eminovici (Eminovics) volt, az első, folyóiratban közölt versét azonban Eminescu névvel írta alá. A De-aș avea című költemény 1865 júniusában jelent meg az akkor még Pesten kiadott, később Nagyváradra költöző és a román kultúra erdélyi közvetítésében fontos szerepet játszó Familia című lapban, a művésznevet pedig a szerkesztő, Iosif Vulcan sugallhatta a fiatal költőnek. Ismerős történet, két évtizeddel korábban hasonló okokból cserélte le a szláv -ovics képzőben végződő családnevét Petőfi Sándor is.
Ebből a példából is látszik már, hogy az -escu – akárcsak az -ovics vagy a -fi – az apai név, azaz a patronimikon képzését szolgálta. Ezzel a családnévképzéssel a román nyelv egy egész Európában és azon túl is elterjedt hagyományba illeszkedik, amely szerint a gyermek a szülő – jellemzően az apa – keresztnevéből képzett nevet viseli. A szláv nyelvekben külön képzőt kapnak a fiúk (-ovics/-evics) és a lányok (-ovna/-evna), az apai név pedig a gyerek keresztneve és családneve közé kerül. Az izlandi nyelvben az apanév a családnév, ami így minden generációval változik. Az angol -son, a skót Mac-/Mc-, az ír O’, a walesi ap, a lengyel -ski, a görög -poulosz elő- és utótagokkal képzett családnevek eredetileg szintén mind patronimikonok. A magyar nyelvben a -fi/-fia végződésű családnevek mellett vannak -i végződésű patronimikonok is, a Jánosi vagy a Ferenczi eredete is az apai név, jelentésük Jánosé, Ferenczé, de léteznek képző nélküli patronimikonok is, amikor egyszerűen az apa keresztneve alakult családnévvé.
De honnan jön az -escu? Az utótagot a latin -iscus melléknévképzőből származtatják, amely germán eredetű, rokon az angol -esque, -ish vagy a német -isch utótagokkal, jelentése pedig „valamilyen tulajdonságú”, „valamire jellemző”, „valahonnan/valakitől származó”. Már a 14. századból maradtak fenn példák a korábbi -escul forma használatára. Érdekesség, hogy Moldvában a szláv utótagokkal felváltva használták, így ugyanazt az embert kétféleképpen is nevezhették, például Brăescu(l)nak vagy Braevicinek, Dănescu(l)nak vagy Danovicinak – írta az -escu képzővel ellátott családnevek tipológiájáról szóló tanulmányában Viorica Răileanu, a chișinăui Bogdan Petriceicu-Hașdeu Filológiai Intézet kutatója. A 16–17. századra már elterjedtek az -escu végződésű személynevek, de ezek nem feltétlenül patronimikonok, inkább helységnévből származtak, például ha valaki a Ştefăneşti nevű birtok tulajdonosává vált, akkor Ştefănescunak nevezték. Az már csak tovább árnyalja a képet, hogy a birtokot nagy valószínűség szerint az alapítóról nevezték el eredetileg.
Az -escu végződésű családnevek elterjedése ugyanakkor a modernizációhoz és a lakosság nyilvántartásának fejlődéséhez kapcsolódik: a 18–19. században váltak igazán gyakorivá a Román Fejedelemségek területén. Ha megnézzük, hogy a Popescu vagy a Ionescu hol szerepel leggyakrabban a román családnevek aktuális térképén, akkor látni fogjuk, hogy ma is ezen a területen a legjellemzőbb. A családnév szabályozása a Moldvát és Havasalföldet egyesítő Alexandru Ioan Cuza uralkodása alatt kezdődött el, és később, már I. Károly király uralkodása idején, 1895 márciusában külön törvény nyilvánította elévülhetetlenné és elidegeníthetetlenné a családnevet. Ez a törvény előírta, hogy akinek nincs családneve, annak fel kell vennie az apja keresztnevét a hagyományos utótagok valamelyikével – például az -escu utótaggal – ellátva. De az iskolának és a hadseregnek már korábban is volt szerepe a nevek -escusításában Teodor Oancă kutatásai szerint.
Ha megnézzük a jelenlegi leggyakoribb román családnevek listáját, feltűnhet, hogy a második legelterjedtebb családnév a Popa után a Popescu, amely -escura végződik ugyan, mégsem klasszikus értelemben vett patronimikon, hiszen nem keresztnévből alakult ki. Viorica Răileanu tipológiája szerint az -escu végződésű családneveket nemcsak férfi- és női keresztnevekből és nemcsak helységnevekből képezték, hanem becenevekből is. Utóbbi kategóriába tartozik például a különböző társadalmi-gazdasági státuszt vagy funkciót jelző megnevezések átalakítása, így a popă (pap) szóból képzett Popescu is, amelynek az elterjedtségét magyarázhatja a papi foglalkozás gyakorisága és tiszteletre méltó státusza is. Ebbe a kategóriába tartozik egyébként a Ceaușescu is, a név a Román Fejedelemségekben udvari tisztségviselőt jelölő ceauș származéka.
Az -escu végződésű családnév birtoklásához már önmagában társadalmi státusz és kulturális identitás társult, ezt nemcsak a román nemzeti költő már említett példája mutatja, hanem az is, hogy amikor erre már megvolt a jogi keret, ki miért vett fel -escu végződésű családnevet. Ioana Gafton a családnév megváltoztatásának gyakori okait vizsgálta az 1895 és 1945 közötti időszakban, és a tanulmányából az derül ki, hogy az -escu végződésű családnév felvételének hátterében gyakran a társadalmi integráció és a társadalmi megítélés javítása állt, vagyis a romános hangzású névtől könnyebb beilleszkedést, magasabb társadalmi státuszt reméltek. A kérelmezők magas hányada, 56 százaléka zsidó származású volt, de olyan példák is vannak, hogy magyarosított nevet akart valaki visszarománosítani (Mereszkóból Mirescuvá), hogy a nemkívánatos családnevet szerették volna „rendesebbre” váltani (Caraghiosból, azaz „nevetségesből” Vasilescuvá; Castravetéből, azaz „uborkából” Constantinescuvá).
Ugyanakkor a román nyelvben sem az -escu az egyetlen patronimikonképző. Főként Moldvában elterjedt az A- előtag használata: az Apopi ugyanazt jelenti, mint a Popescu, a pap gyermekét vagy hozzátartozóját. Az A- előtag eredetileg birtokos névmásként működött, tehát a nyelvtani szabályok szerint követte a név viselőjének nemét (Al-, A-), de egy idő után a nyelvtani szabályok kikoptak a használatából, és már nemtől függetlenül csak az A- maradt. Ez az előtag ugyanakkor nemcsak férfi-, hanem női nevekhez is kapcsolódhat, tehát matronimikonképző is lehet, mint az Amariei, Acatrinei, Aelenei esetében, vagy foglalkozásokhoz, becenevekhez is társulhat, mint az Agrecii, Acălugăriţei, Aciobăniţei, Adăscăliţei esetében. Vannak olyan feltételezések is, hogy a gyerek akkor kapta inkább az anya nevét, ha az apa nem ismerte el sajátjaként, azaz házasságon kívül született, bár Viorica Răileanu a matronimikonokról szóló tanulmányában ezt nem említi a lehetséges okok között, inkább azt tartja valószínűnek, hogy bizonyos helyzetekben a nő fontosabbnak minősülhetett, vagy a neve karakteresebb volt, emiatt jelölték azzal a gyereket.
Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!
Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.
Támogatom
