Egy pletyka miatt 40 holokauszttúlélő zsidót vertek halálra egy lengyel kisvárosban a világháború után

Néha egy ártalmatlannak gondolt pletyka akár életeket is követelhet – ilyen volt az igazán megrendítő kielcei pogrom is, nyolcvan éve, 1946. július 4-én, amikor Lengyelországban 42 emberéletet (ez a leginkább elfogadott adat) követelt egy félreértés. Az indulatok végletes elszabadulásában a hatóságok is jócskán benne voltak, az egyenruhások is a pszichózis alá kerültek.

Kielce ma átlagos lengyel város, körülbelül 200 ezres lakossággal. Valaha a mészkőbányászat központja volt, manapság inkább az itt gyártott majonézről és a férfi-kézilabdacsapatáról ismert. Varsó és Krakkó között helyezkedik el, nagyjából félúton, utóbbihoz kicsit közelebb. Nyolcvan éve egy szörnyű, az egész világot megbotránkoztató pogrom miatt került be a hírekbe.

Az eseményláncolat a nyolcéves Henryk Błaszczyk eltűnésével kezdődött. Apja, Walenty jelentette a rendőrségen, hogy nem találja a fiát, de azt nem tudta, hogy a gyerek biztonságban van, és csak elcsavargott, és a távol töltött két napban egy szomszédos faluban egy ismeretlen családnál tartózkodott, ahol jól bántak vele. A július harmadikán este a szülői házba visszatérő Henryk félve az atyai szigortól és pofonoktól, nem merte elmondani az igazságot, ezért azt mondta, hogy az ominózus három napban zsidók fogságában volt, de egy pincéből sikerült megszöknie.

A fiú egyértelműen utalt az apjának arra az akkor széles körben elterjedt középkori legendára, hogy a zsidók keresztény gyerekek vérét használják fel az általuk készített maceszhoz.

Az apa, a fia és egy szomszéd másnap elmentek a rendőrségre, és ezt a történetet előadták – a vallomást a vérváddal együtt jegyzőkönyvezték. Útközben Henryk rámutatott egy házra, ahol állítólag fogva tartották.

A Planty utca 7–9. szám alatti bérházban közel kétszáz zsidó holokauszttúlélő lakott, átmeneti szálláshelyként is működött, ide volt bejegyezve a Zsidó Bizottság, de pincéi nem voltak. Kielce lakosságának 30 százalékát tették ki zsidók 1940-ben, a város infrastruktúrájának kialakításában jelentős szerepet vállaltak, üzemeket, bankokat alapítottak és működtettek.

Már a háború idején, 1941. áprilisban egy nagy, 25-27 ezres gettót emeltek a nácik a városban, ami 1942. augusztusig működött, a környékről, de még Bécsből is hurcoltak ide embereket. A gettó lakosságát előbb a tífusz tizedelte meg, aztán Treblinkába vitték a nagy többséget, a hírhedt koncentrációs táborba.

A becslések szerint csak pár százan élték túl a náci pusztítást, és a háború borzalmait. Közülük 150-en tértek vissza a városba 1946 nyaráig, jó néhányan abban a városi tanács által kijelölt házban találtak menedéket, amire a kisfiú rámutatott.

Az első intézkedéssel a házhoz egy csapatnyi rendőrt rendeltek ki, akik viszont elkövették azt a hibát, hogy útközben kikotyogták: halott gyerekek tetemeit keresik. A rituális gyilkosság híre futótűzként terjedt a városban, és ahogy lenni szokott, a történetet egymásnak elmesélve az emberek kiszínezték, dramatizálták, és a végén már úgy szólt a sztori, hogy tíznél is több megkínzott és meggyilkolt lengyel gyerek holttestét találták meg.

Az indokolatlan rendőri fellépés, hogy nem a megnyugtatásra törekedtek, hanem teátrálisan elkezdték átvizsgálni az épületet, az események katalizátorává vált.

A folyamatosan összegyűlő, egyre nagyobb tömeg hiszterizálódott, és elkezdték kiabálni: halál a zsidókra! Elégtételt akartak a meggyilkoltakért, holott egy gyereket sem öltek meg. Eleinte csak kövekkel dobálták a házat. Az események azután fajultak el, amikor a katonaság is a helyszínre érkezett, és elkezdtek elrejtett fegyverek után kutatni. A korabeli beszámolók alapján több zsidó családnál is legálisan lehetett fegyver, volt rá engedélyük.

Aztán a házban tisztázatlan körülmények közt lövések dördültek el, szárnyra kapott a hír, hogy lelőttek egy katonát, ami csak fokozta a ház előtt összesereglő nép vérszomját. A katonák és a rendőrök kivonszoltak a házból néhány zsidót, érthetetlen, milyen céllal. A feldühödött tömegnek több se kellett, ütni-verni kezdték őket. Be is jutottak a házba, volt, akit a második emeletről dobtak ki, aztán karókkal, vasrudakkal ütlegelték őket.

Eközben a közeli gyárba, a Ludwików Acélüzembe is eljutottak a hírek, mi történik a városban, és valaki elkiáltotta magát, hogy „ti itt dolgoztok, miközben a gyerekeiteket amott meggyilkolták!”. Erre a felkiáltásra több száz, fémszerszámokkal felfegyverzett, feldühödött munkás rohant a Planty utcába, és a pogrom második, az elsőnél lényegesen véresebb, délutáni szakaszát már ők robbantották ki. Az őrjöngő munkások nagy pusztítást végeztek, volt, akit a felismerhetetlenségig összevertek, napokkal később sem tudták azonosítani az áldozatokat.

Ekkor a katonaság egy páncélozott járművekkel megerősített, és az elsőnél felkészültebb egységet vezényelt a helyszínre, ennek tagjai evakuálni tudták a még ottlévő zsidókat, és ha nem is könnyen, figyelmeztető lövésekkel megfékezték a további indulatokat.

A feszültséget ettől még nem sikerült lokalizálni, továbbterjedt a város egyéb pontjaira, a városban indíték nélkül támadtak meg zsidókat, a kórház előtt összegyűlő felajzott tömeg a sebesülteken szerette volna kitölteni a bosszúvágyát. Olyan esetről is tudomása lett a helyi emlékközpontnak, hogy a városon áthaladó vonatokat is megtámadták, állítólag ekkor is történtek gyilkosságok, de ezekre nincs meggyőző bizonyíték.

A mintegy tíz órán tartó kielcei pogrom legalább negyven halálos zsidó áldozattal (két katona is életét vesztette), még több súlyos sérülttel, és hatalmas nemzetközi felháborodással járt.

A New York Herald Tribune a következőket írta: „A nürnbergi törvényeket mindenütt eltörölték, de a nemzetiszocialista méreg még ma is butítja, szennyezi a lelkeket. A kielcei tömeggyilkosság felbujtás következménye volt. Ilyen esetek nemcsak Lengyelországban fordulnak elő, hanem másutt is akadnak, akik felhasználják a középkori sötétségből itt maradt ostobaságokat. Nem elszigetelt esettel állunk szemben. Az antiszemitizmust sürgősen kiirtandó gaznak tekintjük. Itt az ideje, hogy egész Európában azonnali lépések történjenek a zsidók sorsának megjavítására.”

Azt, hogy a kielcei nem elszigetelt eset volt, alátámasztotta, hogy a háború alatt szintén sokat szenvedett Krakkóban a béke harmadik hónapjában, 1945 augusztusában támadtak meg zsidókat. Karácsonykor, alig pár hónappal később pedig gránátot dobtak egy zsinagógára.

A kielcei áldozatokat július nyolcadikán temették el, a hatóságok a felderítésben gyorsan dolgoztak, a felelősöket július 9-én állították bíróság elé, és már 14-én végre is hajtottak kilenc halálos ítéletet. Később még perek sokasága indult, de halálbüntetést már nem szabtak ki. Már jócskán a szocializmus bukása után, a kétezres évek elején egy újabb, alapos bűnügyi nyomozást indítottak, amiben vizsgálták az egyház halogatását, és a szovjetek szerepét is. Ezt 2004-ben zárták le, és megállapították:

„a kielcei események spontán módon történtek, és számos történelmi és kortárs körülmény szerencsétlen összejátszásának következményei voltak”.

Az eset hatására az egész lengyelországi zsidóságon eluralkodott a félelem, és a kimutatások szerint még nagyobb számban kezdték el szervezni a távozásukat Jeruzsálem környékére, a születendő Izrael felé. Mintegy százezren hagyták el az országot néhány hónap alatt.

Henryk Blaszczyk sokáig nem beszélt a történtekről, terrorizálták, az apja is megtiltotta neki, hogy megszólaljon. Végül sokévi próbálkozás után végül interjút adott, és egy Henio című, 1999-ben forgatott dokumentumfilmben ismerte el, hogy az emberrablás soha nem történt meg.