Az Apollo–8 űrhajósainak karácsonyi ajándéka volt a földkelte

„Siess!” „Gyorsan!” „Hol van már?” „Add ide nekem!” „Nyugodj már le!”

Ha tippelni kellene, hogy honnan származnak ezek a mondatok, valószínűleg kevesen említenék az űrhajósokat. Az asztronauták veszélyes helyzetekben is higgadtan kommunikálnak, még az Apollo–13 legénysége is csak „problémának” nevezte, amikor a küldetés során felrobbant egy oxigéntartály. Pedig a fenti mondatokat amerikai űrhajósok mondták – igaz, olyan helyzetben, amikor nem is akarták nagyon leplezni az izgatottságukat. Az Apollo–8 legénységének két tagja, James Lovell és William Anders reagált így arra, amikor megpillantották a Földet – a Hold mögül.

Rajtuk kívül a küldetés parancsnoka, Frank Borman volt még jelen az Apollo–8 parancsnoki moduljában. Egy rizikós misszió közepén voltak éppen, 1968. december 24-én, houstoni idő szerint délelőtt fél 11 körül. Már negyedszer kerülték meg a Holdat, amikor Anders észrevette, hogy a Föld éppen kibukkan a Hold mögött a horizonton. Azonnal lelkesedni kezdett: „Ó istenem, nézzétek azt ott! Kel fel a Föld. Hű, ez gyönyörű!” Aztán már nyúlt is a kamerájáért, amire Borman viccelődve csak ennyit mondott: „Hé, ne fotózd le, ez nincs benn a tervben.”

Ezután egy hosszú, izgatott hangulatú párbeszéd következett Anders és Lovell között, amiben az előbbi egyre türelmetlenebbül kért színes filmet az utóbbitól. Végül sikerült rögzíteni a nem mindennapi látványt színes és fekete-fehér filmre is. A NASA az esemény 45. évfordulójára készített egy animációt: a Lunar Reconnaissance Orbiter szonda felvételei és adatai alapján pontosan tudták rekonstruálni, hogy mikor milyen pozícióban volt a parancsnoki modul, és mit láthattak az űrhajósok, miközben a párbeszédük lezajlott. Akit érdekel, ide kattintva megnézheti.

De miért olyan fontos ez a felvétel?

Egy pocsék év vége

Például az elsősége miatt. Az Apollo–8 volt az első olyan űrrepülés, aminek során emberek által irányított jármű állt Hold körüli pályára. Borman, Anders és Lovell voltak az elsők, akik saját szemükkel láthatták a Hold sötét oldalát. Értékes felvételeket készítettek az égitestről, miközben azt is figyelték, hogy a későbbi Apollo-küldetéseknek hol lehetnének ideális leszállóhelyek. A fotó a felkelő Földről már csak váratlan karácsonyi bónusz volt.

A történelmi helyzet is érdekes, amiben az Apollo–8 elindult. 1968-at a legtöbb amerikai pocséknak élte meg: abban az évben gyilkolták meg Martin Luther Kinget és Robert F. Kennedyt, eszkalálódott a vietnámi háború, és a mindennapok része volt a hidegháborús szorongás. A NASA vezetője, James E. Webb eleinte nem is akarta engedélyezni, hogy az Apollo–8 év végén startoljon, mondván, ha valami félresikerül, még az amerikaiak karácsonyát is elrontják.

Márpedig az Apollo–8 kockázatos küldetés volt. Mivel az oroszok titkolták a kudarcaikat, a NASA nem tudta pontosan, hogyan állnak az űrversenyben. A szovjeteké volt az első műhold, és ők indítottak először embert az űrbe, és mivel látszólag a Hold-programjuk is jól haladt (valójában komoly gondokkal küzdött), az amerikai űrhivatal 1968-ban is tartott attól, hogy lemaradásban vannak. Ráadásul a holdkomp sem készült el időben, pedig az Apollo–8 fő feladata annak a tesztelése lett volna. Emiatt végül a NASA néhány aligazgatója merész tervvel állt elő: előrehoztak egy későbbi küldetést, és az Apollo–8-at rögtön a Holdhoz küldték, orbitális pályára. Ráadásul holdkomp nélkül, ami azért volt rizikós, mert komoly meghibásodás esetén a holdkomp szolgált volna mentőcsónakként (az Apollo–13 űrhajósai – köztük Lovell – is a holdkompjuk készleteit használták).

Webb tehát nehéz szívvel bólintott rá az átalakított küldetéstervre, és valóban adódtak meleg helyzetek a misszió során. Borman például megbetegedett, hányt és hasmenése volt, ami mikrogravitációban különösen nagy kihívást jelentett. Még nagyobb gond volt, hogy hazatéréskor Lovell véletlenül törölte a navigációs adatokat, és újra kellett kalibrálni a fedélzeti számítógépet. De végül december 27-én sikeresen – és a parancsnok betegsége miatt nagyon büdösen – landoltak a Csendes-óceánban. Az eredményes küldetés kicsit javított az év megítélésén is, Borman később kapott olyan táviratot, amiben csak ennyi állt: „Köszönöm, hogy megmentettétek 1968-at.”

Ébresztő, földlakók!

A küldetés nagyon fontos ismeretekkel gazdagította a NASA-t, de a közvéleménynek az Apollo–8 legfontosabb eredménye Anders egyik fotója volt, ami az Earthrise, azaz földkelte nevet kapta. A színes fotó akkoriban még nem volt magától értetődő, pláne ha űrfotóról volt szó. Ugyan készültek már korábban színes fényképek a Földről, és 1966-ban az amerikai Lunar Orbiter–1 űrszonda fekete-fehérben lekapta a Hold mögött felemelkedő Földet is, de az Earthrise hatása sokkal nagyobb volt.

Miután a parancsnoki modul szárazföldre került, a NASA technikusai autóba vágták magukat, és négy órát autóztak Houstonból Corpus Christibe. Anders a kor fotós csúcstechnológiájának számító, módosított Hasselblad 500 EL-lel készítette a fényképeket, a földkeltét 250 milliméteres lencsével, a Kodak által kifejlesztett Ektachrome filmre – de a színes képeket elő is kellett hívni. A houstoni központnak pedig nem volt megfelelő fotólaborja, sőt 1968 végén egész Dél-Texasban csak egy Corpus Christiben működő családi vállalkozás vállalt színeskép-előhívást. A több mint 800 ezer kilométert megtett filmtekercseket maga a vállalkozás vezetője, Raul Rodriguez vette kezelésbe. Bő négy óra alatt előhívta a történelmi képeket, a NASA technikusai még aznap visszaindultak Houstonba.

A földkelte így éppen befért a Life magazin újévi számába, ahol két teljes oldalon jelent meg. A parancsnoki modul helyzete miatt Anders eredeti fotóján a Hold horizontja szinte függőlegesen húzódik, ezért a képet 95 fokkal elfordították, hogy tényleg úgy tűnjön, mintha éppen felkelne a Föld. Kevés megkapóbb fénykép készült az űrkutatás történetében: a Hold kopár felszíne mögött valahol az elérhetetlennek tűnő távolban ott ragyog az a kék-fehér üveggolyó, amit az emberiség az otthonának nevezhet. A fotó gondolatokat keltett arról, hogy milyen kicsik vagyunk az univerzumban, hogy mennyire törékeny a Föld, és hogy pár százezer kilométerről mennyire jelentéktelennek tűnik minden konfliktus, ami ezt a csodás bolygót tépázza nap mint nap.

Nem csoda, hogy a földkeltét a következő években több környezetvédelmi szervezet és civil mozgalom is előszeretettel használta, sőt a fénykép plusz lendületet adott ezeknek a kezdeményezéseknek. Talán még ahhoz is hozzájárult, hogy 1969-ben alakult meg a Friends of Earth, 1971-ben a Greenpeace, amikor pedig 1970-ben először rendezték meg a Föld Napja akciót, Anders fotója volt a központi motívuma.

A fénykép Andersre is nagy hatással volt. „Olyan volt, mintha egy sötét szobában ülnél, és csak egyetlen tárgyat látnál, egy kicsi, karácsonyfadísz-méretű, kék-zöld gömböt” – fogalmazott később. 2018-ban, a kép készülésének 50. évfordulóján még mélyebb témát érintett: „A fotó eléggé aláásta a vallási meggyőződésemet. Semmi értelme nem volt már annak az elképzelésnek, hogy a dolgok a pápa körül forognak, és valahol odafent van egy nagy szuperszámítógép, aki azon töpreng, hogy Billy jó fiú volt-e tegnap. Így Richard Dawkins nagy barátja lettem.”

Az 50. évfordulón a nemzetközi csillagászati szövetség, az IAU is megemlékezett az 1968 karácsonyán történtekről. Nevet adtak két Hold-kráternek, az egyiknek Anders földkeltéje lett a neve, a másiknak Hazatérő Nyolcas. Mindkettő látható a földkeltét megörökítő fotón.