A békepárti magyar kormány egyik fő eszköze a háborús pszichózis volt a választási kampányban. A rendszerváltás utáni Magyarországon talán sosem olvashattuk, hallhattuk annyiszor a „béke” és a „háború” szavakat, mint az elmúlt hetekben. A két fogalom elvileg kizárja egymást, de a gyakorlatban nem mindig: a történelem során több békés háború is lezajlott már.
Ott van például az angol–svéd háború, ami 1810 és 1812 között bő másfél évig tartott. Ezt a háborút valójában egyik fél sem akarta, a két nemzet sokat üzletelt egymással, a svédeknek konkrétan az angolok voltak a fő kereskedelmi partnereik. A napóleoni háborúkban azonban a két ország szemben álló érdekszférákba került, aminek következményeként Svédország 1810-ben rákényszerült arra, hogy csatlakozzon egy Nagy-Britanniát sújtó kontinentális blokádhoz és kereskedelmi embargóhoz, majd ugyanabban az évben francia nyomásra hadat üzent az angoloknak.
A háború csak papíron létezett, hadmozdulat nem történt, és senkinek nem esett baja. Sőt, a svédek még azt is megengedték, hogy az angolok „megszállják” Hanö szigetét és ott állomásoztassanak hajókat. Így, bár az angolok a fő svéd kikötőket már nem használhatták, a két ország közti kereskedelem fű alatt folytatódhatott. 1812-re aztán egy uralkodóváltás után Svédország és Franciaország viszonya megromlott, és amikor a franciák megszállták Svéd-Pomerániát, a svédek békét kértek az angoloktól. Ezt az 1812-es örebrói békeszerződésben szentesítették, lezárva ezzel a békés háborút.
Még furcsább eset a világtörténelem leghosszabb háborúja, ami szintén vértelen volt. Az ember azt hinné, hogy egy 335 évig húzódó konfliktusban meghalnak néhányan, de az Angliához tartozó Scilly-szigetek és Hollandia ellentéte valójában csak formálisan volt a legtovább tartó háború. Az Angliától délnyugatra, az Atlanti-óceánban található Scilly-szigetek eseményteli helyszín volt az angol polgárháborúban: előbb a parlament erői foglalták el, majd a royalisták vették vissza, hogy bázisul használják. Utóbbiak előszeretettel fosztogatták az ellenség hajóit és ha úgy jött ki, akár holland kereskedőhajókat is, mert a hollandok a parlamentaristák szövetségesei voltak.
Ezt elégelte meg Maarten Tromp holland admirális, és 1651-ben hadat üzent az akkortájt sajátos status quóval bíró szigetcsoportnak. Harcra nem került sor, a royalisták pár hónap után megadták magukat. Anglia és Hollandia viszonya közben egyre csak romlott, mivel egymás konkurenciájának számítottak a gyarmatosítási versenyben. Egy év múlva kitört az első angol–holland háború, és mindenki elfelejtette, hogy érvényben van egy hadüzenet a Scilly-szigetek ellen. A sztorira 1986-ban bukkant rá Roy Duncan helytörténész, és a két ország még abban az évben – 335 évvel a hadüzenet után – hivatalosan befejezte a háborút.
Hasonló lefolyású volt a háború Huéscar spanyol város és Dánia között. Ez a viszály egy évekig tartó, véres konfliktus, az Ibériai-félszigeten a 19. század elején zajló háború mellékága volt. A félszigeti háború a napóleoni háborúk egyik hadszíntere volt, amiben Spanyolország, Portugália és Nagy-Britannia szövetkezett Franciaország ellen. A brutális harcok közben valamikor Huéscar városvezetésének volt ideje felháborodnia, amikor Dánia Napóleon mellé állt. Bár a városnak nem volt erre felhatalmazása, 1809-ben hadat üzent a skandináv országnak.
Aztán ugyanaz történt, mint a Scilly-szigetek háborújával: az inkább szimbolikus gesztusnak tekinthető hadüzenetet nem követték harcok, a valódi háborúk pedig hamar elfeledtették az emberekkel, hogy amúgy a huéscariak mérgesek a dánokra. A háború papíron csak 171 év múlva, 1981-ben ért véget Huéscar polgármestere és a dán nagykövet kézfogásával.
A közelmúltban is találunk vértelen háborút, a „whiskyháború” néven ismert konfliktust – bár ebben még a fentiekhez képest is túlzás háborúnak nevezni a történteket, hiszen hadüzenet sem történt. Két NATO-tag, Kanada és Dánia veszett össze kicsit a Hans-szigeten, aminél jelentéktelenebb földdarabot nehéz elképzelni: egy 1,3 négyzetkilométeres, teljesen kopár sziklatömb lakott területektől távol, az Északi-sarkvidék közelében, aminek még természeti kincsei sincsenek. Mégis közel ötven évig vita tárgya volt a két ország között pusztán azért, mert éppen Kanada és Dánia felségvizeinek határán található.
A nemzetközi jog szerint mindkét fél igényt tarthatott a szigetre, viszont ha valamelyik megkapta volna, akkor a saját vizeinek hivatalos határát is kiterjeszthette volna, ezért nem akart engedni egyik ország sem. Az 1973-ban indult konfliktus diplomáciai tárgyalásokkal kezdődött, amik évek múltán megrekedtek. Ezután jött egy vicces időszak, amikor Kanada és Dánia felváltva foglalta el szimbolikusan a szigetet, olyankor felhúzták a saját zászlójukat, levonták az „ellenségét”, és búcsúzóul a szigeten hagytak egy üveg alkoholos italt (a kanadaiak whiskyt, a dánok konyakot).
Nem tudni, pontosan hányszor váltott italt a két nemzet, de a kétezres évek elejére a vicc komollyá vált. A dánok kétszer is küldtek katonákat a szigethez, Kanada pedig 2004-ben az ország addigi legnagyobb hadgyakorlatát tartotta az Északi-sarkvidéken. Egy évvel később a kanadai védelmi miniszter, Bill Graham, szimbolikus sétát tett a szigeten, erre válaszul a dánok bekérették a kanadai nagykövetet. A diplomáciai izmozásnak deeszkaláció lett a vége: a két ország külügyminisztere lehiggadva megbeszélte, hogy véget vet a whiskyháborúnak. Mivel azonban egyik ország külkapcsolataiban sem ez a fagyos senkiföldje volt a legfontosabb probléma, hosszú évekig kellett még várni az ügy rendezésére.
A folyamatot végül az orosz–ukrán háború gyorsította fel, amikor a felfokozott nemzetközi helyzetben különösen fontossá vált, hogy a NATO-országok még szimbolikus ügyekben is egységet képviseljenek. 2022 nyarán Jeppe Kofod dán és Mélanie Joly kanadai külügyminiszter aláírta a Hans-sziget határairól szóló megállapodást, átadták egymásnak az utolsó szeszesüvegeket, és ezzel lezárták a 49 évig tartó vitát. A megegyezés értelmében egyszerűen felosztották egymás között a szigetet, létrehozva így az első szárazföldi határt a két ország között.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
