A világháború miatt lett tele a Dolomitok vidéke csodás gesztenyeligetekkel

A Dolomitok peremehegyeinek ösvényeit járva szinte biztos, hogy áthaladunk egy szép szelídgesztenyésen, október végén, november elején pedig a hajtűkanyarok öbleiben megbújó falvakban szinte minden hétvégén fesztivál van. A hegyek között a gesztenye körülbelül akkor érik be, amikor az év újbora is éppen fogyasztható lesz. Tökéletes az időzítés.

A szelídgesztenye Európa-szerte őshonos faj, hegyvidékeken viszont ritkán alkot összefüggő erdőket. A Dolomitok aljában sincs ez másképp: a nagyobb kiterjedésű ligetek általában ember által telepített ültetvények. Sőt, már maga a fák sem az eredeti szelídgesztenyék, hanem nemesített, nagyszemű fajták, amelyek termései nagyobbak, illetve koncentráltabban tartalmazzák a tápanyagokat, vitaminokat, minden földi jót, amit a gesztenye adhat.

De miért foglalkoztak ennyit a nemesítésével és telepítettek ekkora ültetvényeket pont a zord völgyekbe? A válasz ugyanaz, mint a hegyeket, fennsíkokat behálózó kavicsos utak száz meg száz kilométerei, amik látszólag nem futnak sehová: a hadseregnek volt szüksége rá.

A katonák élelmezésében már a rómaiak is erősen támaszkodtak a szelídgesztenyére. Roppant praktikus dolog: a termését tisztán és szárazon jól lehet tárolni, elkészítése relatíve egyszerű, a termést magát is el lehet fogyasztani, illetve porrá őrölve kenyeret is lehet belőle sütni. (Trentinoban, a helyiek közül az öregebbek, kenyérfa, azaz albero di pane néven ismerik a fát.) Centa San Nicolóban úgy tartják, hogy Mária Terézia rendelkezett az első ültetvények telepítéséről, hogy népét és azok állatait, a hosszú teleken óhatatlanul bekövetkező éhínségtől megóvja.

Aztán, az első világháború idején, amikor a vidék frontvonallá vált, a szelídgesztenye ismét felértékelődött. Az erődrendszerek közelében a fennsíkokon nem nagyon volt víz, a lakosság leginkább állattenyésztéssel, favágással és bányászattal foglalkozott, a mindennapi betevőt tőlük nem lehetett se megvásárolni, se lefoglalni. Az 1916-os osztrák-magyar offenzíva, illetve az 1918 évi nyári támadás hatalmas embertömeget vitt olyan helyekre, ahol szinte egyáltalán nem volt mit enni. A hegyek között leginkább a levegőben, kötélpályákon mozgó csillékben szállították a hadianyagot és az élelmiszert is. A gesztenye fajlagos tápanyagtartama verhetetlen, ráadásul, ha helyben termesztették, a logisztika is leegyszerűsödött. Ellentétben a búzaliszttel, a gesztenyének nem kellett ezer kilométereket utaznia vasúton. Ezért az erődrendszer kiépítésétől kezdődően az osztrák-magyar hatóságok többféleképpen tovább ösztönözték a helyieket a gesztenyefák ültetésére. A háború aztán véget ért, a monarchia sincs már sehol, a gesztenyeligetek viszont megmaradtak. Illetve csak majdnem.

Eddig csak a gesztenye termésével foglalkoztunk, pedig maga a fa is megér egy misét. A fa anyaga könnyű, de szívós, ráadásul tele van olyan vegyületekkel (csersav), amitől a kártevők nem nagyon szeretik, és kevésbé rothad. Amerikában a szélesnél is szélesebb körben használták fel, vasúti talpfák tömegei, távíró póznák, kültéri padok, asztalok készültek belőle, de még templomi bútorzat és zongoraalkatrész is. Az Appalache-hegységben óriási erdőket alkotott, gyakoriak voltak 30 méter magas, 11 méter törzskerületű gigászok is. A gesztenyefát egyszerű volt beszerezni, megmunkálni és nem volt drága. Aztán még olcsóbb lett, mert a tengerentúli gesztenyeerdőket megtámadta egy kártevő, a gesztenyepenész. (Cryphonectria parasitica), és óriási tömegekben kellett kivágni, hogy mentsék, ami menthető. Az addig sem drága gesztenyefa még olcsóbb lett a hirtelen piacra került sok millió köbméter miatt. 1904 és 1944 között 12 millió hektár gesztenyeerdő pusztult ki Amerikában. Ez valószínűleg a kontinens legnagyobb természeti katasztrófája volt, ráadásul egybeesett a nagy gazdasági válsággal is.

A fából aztán, többek között, rengeteg ládát is készítettek, amik hajók gyomrában minden földrészre eljutottak. A kártevővel együtt. A gesztenyepenész alapvetően nem is amerikai eredetű, Ázsiából indult pusztító útjára, Amerikába is Japánból került át, és Olaszországban sem volt ismeretlen, hiszen 1938-ban már Genovában észlelték. A második világháború idején, amikor az amerikai csapatok megérkeztek Olaszországba, és hoztak magukkal rengeteg gesztenyepenészes faládát, addig soha nem tapasztalt mennyiségben került a kártevő a Dolomitokba is. Kevésen múlt, hogy az egy világégést már túlélt ligetek kipusztuljanak.

Ha már a világégésnél tartunk, érdekes, hogy a szelídgesztenye, ami hajdanán szegényeket mentett az éhínségben és bakák menázsija volt, a két világháború között közkedvelt desszert-alapanyaggá avanzsált. Olyannyira közkedveltté, hogy élelmes háziasszonyok a háború ínséges ideje alatt nagyszemű főtt babbal helyettesítették, amikor egy kis gesztenyepürére vágytak. Többek meggyőződése, hogy ez a gyakorlat a ma kapható gesztenyepüréknél a mai napig bevett rutin.

Ma már nem a kórokozók jelentik a legnagyobb veszélyt a fákra, hanem az, hogy az európai népesség nagyon nehezen jön le a krumpliról és egyéb, könnyen, olcsón beszerezhető alapanyagokról. Egyre kevesebb időt szánunk főzésre és inkább vitaminokat szedünk ahelyett, hogy a változatos és egészséges étrendet választanánk. Ön például mikor evett utoljára szelídgesztenyét? A szelídgesztenyében rogyásig vannak jobbféle szénhidrátok, parádés minőségű fehérje, A, C, E, és az összes B-vitamin, ásványi anyagok, nyomelemek, zsír viszont alig. Mégis, gasztrofesztiválokkal és egyéb promóciókkal, például szedd magad akciókkal kell valahogy a köztudatban tartani ezt az értékes termést.

Az egyre szárazabbá váló nyarak, illetve a teljesen hektikusan megjelenő, őszi fagyok, havazások sem kedveznek a festői völgyekben élő gesztenyéseknek. Nem biztos, hogy unokáink is látni fogják ezeket. Ha lehetőségünk van rá késő ősszel, mert éppen a Dolomitokban túrázunk, látogassunk el egy helyi gesztenyefesztiválra. Megkóstolhatjuk mellé a helyiek újborát is. A gesztenye finom, a bor meg… érdekes, de mindenképpen lehet majd mesélni róla.