A Mona Lisa nem volt különösebben híres festmény, egészen addig, míg el nem lopták a Louvre-ból

Ha száz embert megkérdeznének, hogy melyik a világ leghíresebb festménye, nagyjából 99 azt mondaná, a Mona Lisa. Teljesen jogosan egyébként: Leonardo da Vinci portréja a sejtelmes mosolyú hölgyről, meg a köré épülő legendák olyan jelenséget alkotnak, amit mindenki ismer. (Éppen ezért olyan fura érzés, amikor az ember először látja a saját szemével a Louvre-ban, és nem érti, hogy igazából mi a pláne benne.)

Ma már nehéz elképzelni, de ez nem mindig volt így: bár az igazi műértők mindig nagy becsben tartották, a nagyközönség évszázadokon át alig ismerte. Csak az 1860-as években kezdték el a művészettörténészek a reneszánsz festészet csodái között emlegetni, de a laikus közönséghez ez nemigen ért el. Karl Baedeker, a híres német útikönyvszerző Párizs nevezetességeit bemutató kötete 1907-ben konkrétan két mondatban emlékezett meg a festményről, csak mellékesen megemlítve a Louvre kiállításainak igazi sztárjai, a Milói Vénusz és Szamothrakéi Niké szobrai mellett.

1911-ben aztán a Mona Lisa eltűnt.

Jellemző az akkori biztonsági körülményekre, hogy másfél napig ez fel se tűnt senkinek. A Louvre-ban kiállított műtárgyakat ugyanis éppen akkoriban egy nagyszabású projekt keretében egyesével lefotózták, és a Mona Lisa hűlt helyét mindenki azzal magyarázta, hogy éppen elvitték fényképezni. A Louvre teljes biztonsági személyzete akkoriban 150 őrből állt, ez ezer helyiségre és 250 ezer műtárgyra nem tűnik éppen soknak. Nem sokkal a rablás előtt egy francia újságíró zárás után egyszerűen elbújt a múzeumban, és egész éjszaka szabadon mászkált az épületben, hogy aztán egy nagy botrányt keltő cikkben számoljon be arról, milyen csapnivaló a Louvre biztonsága. Ma egyébként 1200 biztonsági őrt alkalmaz a múzeum.

Az évszázad műkincsrablása

Bár a Mona Lisa akkoriban nemhogy az egész Louvre-ban, de még a saját kiállítótermében sem számított a leghíresebb festménynek, a rablásból gigantikus botrány kerekedett. A Louvre-t egy hétre bezárták a nyomozás miatt, de még Franciaország határait is lezárták egy időre, nehogy a tolvaj külföldre menekülhessen. A legvadabb pletykák és összeesküvés-elméletek kezdtek el keringeni, sokan a nagy művészetkedvelő amerikai milliárdos bankár JP Morgant (konteók szempontjából a kor Soros Györgye) vádolták, hogy az ő megbízásából lopták el a festményt. Ez beleillett volna abba a Franciaországban akkor népszerű narratívába, hogy az újgazdag amerikaiak felvásárolják a francia nép örökségét. De az akkoriban, az első világháború előtt éleződő francia–német viszony miatt II. Vilmos német császár is a közkeletű megfejtések között volt, a rablás megbízójaként. Ugyanilyen népszerű elmélet volt az is, hogy az egészet a francia kormány rendezte meg titokban, hogy a nyugat-afrikai gyarmatokon zajló lázadásokról elterelje a figyelmet, sőt az is felmerült, hogy restaurálás közben végzetesen megrongálódott a festmény, és maga a Louvre rendezte meg az álrablást, hogy arra hivatkozva eltüntethesse a képet.

És volt egy teória, ami még ezeknél is meredekebb volt: az, hogy a 20. század egyik legnagyobb festője, Pablo Picasso állt a rablás mögött.

Picasso akkoriban Párizsban élte a művészek bohém életét, országos cimborája volt többek között Guillaume Apollinaire, a híres francia költő. Apollinaire-nek volt egy rovott múltú ismerőse, bizonyos Honoré-Joseph Géry Pieret, aki néha intézett ezt-azt a költőnek és baráti társaságának. 1907-ben például szerzett két antik ibériai szobrot Picassónak, aki 50 frankot fizetett értük, és az Avignoni kisasszonyok című festményéhez használta őket modellnek és inspirációnak. Pieret nem kötötte Picasso orrára, de a szobrokat valójában a Louvre-ból lopta. Amikor négy évvel később kitört a Mona Lisa eltűnése körüli botrány, Pieret szaladt is a rendőrségre, hogy a nyomravezetőnek, vagy bármilyen értékes információ adójának járó pénzjutalom fejében feldobja a két híres művészt, mint akiknek a Louvre-ből lopott műtárgyak vannak a birtokában, és ez rögtön gyanússá teszi őket a mostani rablásban is.

Picasso és Apollinaire bepánikoltak, először megpróbáltak megszabadulni a lopott szajrétól, de végül nem vitte rá őket a lélek, hogy a felbecsülhetetlen értékű, kétezer éves szobrokat a Szajnába dobják. Végül Apollinaire feladta magát, Picassót pedig a rendőrök vitték be kihallgatni. A kihallgatáson Picasso megpróbálta letagadni, hogy ismeri Apollinaire-t, összevissza beszélt, és a végén zokogásban tört ki. A nyomozók végül elvetették azt a lehetőséget, hogy a két művésznek köze lehet a Mona Lisa eltűnéséhez.

A festmény azonban ettől még nem került meg, viszont rövid úton ikonikus remekmű lett belőle a nagyközönség szemében, és tízezrével tódultak a múzeumba megnézni, honnan lopták el a „világ leghíresebb festményét”.

A patrióta tolvaj, aki rosszul emlékezett Napóleonra

A valódi tolvaj, egy Vicenzo Peruggia nevű olasz fickó, mindeközben a lakása álmennyezete mögé rejtett műremekkel azt várta, hogy kicsit elüljön a botrány, és megpróbálhassa eladni a festményt. Peruggia a múzeumban dolgozott karbantartóként, és egy este egyszerűen leemelte a Mona Lisát a falról, a kabátja alá rejtette, és hazament vele. Később azt mondta, olasz hazafiként a patriotizmus vezette, és vissza akarta juttatni Itáliába a Mona Lisát, ahonnan Napóleon jogtalanul eltulajdonította.

Peruggia nem lehetett túl jó művészettörténetből, a festményt ugyanis maga Da Vinci vitte Franciaországba 1516-ban, ahová a frissen megkoronázott francia király, I. Ferenc invitálta, sőt egy kastélyt is adott neki ajándékba. Az idős mester itt, a Château du Clos Lucé kastélyban fejezte be a festményt, majd itt is halt meg 1519-ben. Hogy a Mona Lisát viszontajándékként adta a királynak a kastélyért, vagy a király egyfajta örökségként tette rá a kezét Da Vinci halála után, máig nem tisztázott, mindenesetre azóta Franciaországban van, és a francia állam a tulajdonosa. Amúgy Napóleon egy rövid időre tényleg lenyúlta a Louvre-ból, hogy a saját hálószobájában akassza ki a falra.

Több mint két évvel a rablás után Peruggia elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbáljon túladni a festményen, és rögtön le is bukott. Egy firenzei műkereskedőt szemelt ki vevőként, aki azonnal kihívta a rendőrséget, miután meggyőződött róla, hogy eredeti a festmény. Ekkorra egy argentin szélhámos, bizonyos Eduardo de Valfierno amúgy már hat Mona Lisa-másolatot adott el eredetiként műgyűjtőknek – vagy nem, a művészettörténészeket és kriminológusokat máig megosztja, hogy Valfierno vajon egy zseniális bűnözőfejedelem volt, aki Peruggiát is átverte, és végül nála kötött ki az eredeti, vagy valójában soha nem is létezett; esetleg valahol a kettő között.

Peruggiát mindenesetre Firenzében bíróság elé állították, ott előadta a már említett hazafias indítékait, olyan nagy sikerrel, hogy végül csak pár hónapra zárták börtönbe. Az elítélése után pár nappal kitört az első világháború, ami ki is söpörte a sajtóból az ítélet hírét. Miután kiszabadult, festőként dolgozott; 1925-ben halt meg, a 44. születésnapján. Ironikus módon a halálhíréről nem számolt be a sajtó, mert a szabadulása után új nevet vett fel. Végül 22 évvel később, tévedésből, egy névrokona halálakor jelent meg Európa-szerte a lapokban a nekrológja.

A Mona Lisa visszakerült a Louvre-ba, és ez újra csak a sokszorosára növelte az érdeklődést iránta – most már tényleg a világ leghíresebb festménye volt. Azóta jobban is vigyáznak rá.

(Mental Floss, Smithsonian, New Yorker, NPR)