Bár elsőre valószínűtlennek tűnik a kulturális különbségek miatt, az 1930-as és 1940-es években több mint húszezer európai zsidó életét mentették meg azzal, hogy befogadták őket Sanghajba, és ha sanyarú körülmények között is, de egy ottani gettóban vészelhették át a II. világháborút.
Adolf Hitler hatalomra jutásával az amúgy is felerősödött antiszemitizmus már hivatalos támogatást kapott, a zsidóellenes törvények és pogromok után pedig egyre többen érezték veszélyben az életüket, és sokan egyetlen lehetőségnek a kivándorlást látták. Németországból, Ausztriából ezerszámra indultak útnak zsidók, kezdetben a nácik ösztönzésére. A kivándorlás első üteme a 1935-ös nürnbergi törvények után történt, majd az 1938-as kristályéjszaka után még egy nagyobb hullám indult.
A menekültek elsősorban nyugati országokba próbáltak eljutni, de erre csak korlátozottan volt módjuk. A Nyugat meglehetősen passzívan szemlélte a németországi eseményeket, sőt több ország még szigorított is a bevándorlási szabályain. A közeget jól szemlélteti, hogy a 32 ország részvételével zajló 1938-as eviani konferencián csak a Dominikai Köztársaság ajánlotta fel, hogy hajlandó még több zsidó menekültet befogadni. Az olyan országok, mint az Egyesült Államok, Kanada vagy Kuba, csak limitált létszámú menekültet fogadtak, megesett, hogy nem is engedtek be kikötőikbe zsidó kivándorlókkal teli hajókat.
Ebben a reménytelen helyzetben került egyre jobban a figyelem középpontjába – afféle végső menedékként – Sanghaj, ahová 1939-ig még vízum és útlevél nélkül is be lehetett jutni és letelepedni. A világháború kitörése után pedig olyanokban lehetett bízni, mint a bécsi főkonzul. A kínai Feng San-ho az állását is kockáztatva több ezer vízumot állított ki osztrák zsidóknak.
Sanghaj Peking mellett ma is a legnagyobb kínai város, sokáig különleges státusza volt, a gyarmatosító nyugati országok (franciák, angolok, olaszok, portugálok, amerikaiak) itt építették ki kereskedelmi hídfőállásaikat, koncessziókat vásároltak, és saját felségterületükként tekintettek rá. Így már a 19. században erősen multikulturális jelleget öltött a Jangce tengeri torkolatánál fekvő település. Sanghajban már a 19. század közepétől volt zsidó közösség. Irakból, kereskedőként érkező szefárd zsidók telepedtek meg először, majd az 1917-es orosz forradalom elől menekülve askenázi zsidók is érkeztek a városba, ahol iparosként, kereskedőként dolgoztak.
A nürnbergi törvények 1935-ös kihirdetése után mintegy 17 ezer zsidó, főként vagyonuktól megfosztott családok vándoroltak ki Sanghajba. A német szabályok szerint fejenként csak 4 márkát, egy bútort és egy rend ruhát vihettek ki magukkal, így gyakorlatilag a nulláról kellett új életet kezdeniük Sanghajban. Sokan sikeresek is voltak, zsidó éttermek, sörözők, pékség nyíltak, de a szétlőtt város újjáépítése is adott munkát. Ekkor már javában zajlott a második japán–kínai háború, és Sanghaj nagy része is japán ellenőrzés alá került, miközben a város jó részét elpusztították. Az 1940-es évek elejére 20-23 ezresre nőtt a zsidó diaszpóra létszáma, és ezt a növekedést nem tudták gyorsan lekövetni a munkahelyek és a lakások. Zsúfolt szállások, gyorsan terjedő fertőző betegségek és éhezés jutott sokaknak osztályrészül, amit nemzetközi szervezetek próbáltak meg segélyekkel enyhíteni.
Bár volt rivalizálás is a korábban megtelepedő és a frissen érkező zsidó csoportok között, néhány év alatt felvirágoztatták a Hongkew (máshol Hongkou) nevű városrészt, amelyet a saját hagyományaik szerint formálták, így az egyik negyed például Kis Bécs néven futott. A vallásukat is gyakorolhatták, zsinagógákat is építhettek.
A Sanghajban élő kínaiak és zsidók jó szomszédnak mutatkoztak, de nagyon kevés példa volt arra, hogy keveredjenek, nemcsak hogy nem házasodtak össze, de még baráti viszonyt sem ápoltak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy behívjanak egy kínait a házukba.
Az antiszemita eszmék Japánban és Kínában sem voltak ismeretlenek, de ironikus módon ami miatt a zsidókat üldözték Európában, azt itt inkább erényként értelmezték, így a menekültek nem voltak kitéve erőszaknak. A kínaiakat lenyűgözte a zsidó kereskedők gazdagsága, és a cionizmust is követendő példaként látták egy egységes Kína létrehozásában. Számukra az okos, művelt és gazdag sztereotip kép nem fenyegetés volt, hanem utánozni való állapot. A japánok abban hittek, hogy a zsidók hatalmas befolyással bírnak, így segíthetnek nekik elérni birodalomépítő álmaikat. Azt remélték, hogy majd a zsidók közvetítenek az Egyesült Államok és közöttük kényes kérdésekben.
A zsidók szabad életének 1943 februárjában vetettek véget. A japán hatóságok ekkor kötelezték arra az 1937 után érkezetteket, hogy egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területű gettóba költözzenek be. Az eddig is nyomorúságos körülmények még nehezebbé váltak, körülbelül 8 ezer ember zsúfolódott össze, és mindennapossá vált az éhezés. Fallal vagy szögesdróttal nem kerítették le a gettót, de csak engedéllyel lehetett ki- és belépni. Ez volt a kisebbik rossz, hiszen a németek többször megkörnyékezték a japánokat azzal, hogy adják át nekik a Hongkew-ben élő zsidókat. Velük is végezni akartak, ahogy azzal a 6 millió emberrel, akik haláltáborokba kerültek. A japánok ellenálltak a kérésnek, és végül saját hatáskörben döntöttek a gettó felállításáról is, amelyet végül 1945. szeptember 3-ig tartottak fenn hivatalosan. Ezt a bő kétéves időszakot sem mindenki élte túl, egy amerikai bombázás is elérte a várost, de nagyjából 20 ezer, Sanghajba menekült zsidó így is elkerülte a szinte biztos halált.
A világháború után a legtöbben továbbálltak Sanghajból, de egy múzeum és egy emlékmű ott is megőrizte az enklávé történetét.
Felhasznált források: Holocaust Encyclopedia | Smitshonianmag | Wikipedia | Emory College | BBC
Nélküled nem tudunk működni
A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.
Támogató leszek!