Miért nem járt ember a Holdon 50 éve?

1972. december 14-én az Apollo–17 küldetés holdkompja, három asztronautával a fedélzetén, elhagyta a Hold felszínét, a legénység néhány nappal később szerencsésen landolt idelenn a Földön. Ez volt három és fél éven belül a NASA hatodik holdra szállása, és egyben máig az utolsó. Ha belegondolunk, hogy azóta mekkorát fejlődött a technológia (népszerű példa, hogy egy mai olcsó okostelefonnak nagyobb a számítási kapacitása, mint anno a NASA teljes irányítóközpontjának volt), logikusnak tűnik, hogy ma már úgy kellene visszajárnunk a Holdra, ahogy a turisták teszik a Mount Everestre. A valóságban viszont azóta sem járt ember a Holdon, az amerikaiak 2025-re tervezik a visszatérést, a többi ország pedig leginkább robotokban, önműködő holdjárókban gondolkodik.

Az ellentmondás magyarázata egészen lehangoló: pénz és politika.

Amikor Kennedy elnök 1962-es híres beszédében megígérte Amerikának, hogy még abban az évtizedben ember lép a Holdra, az nem egyszerűen egy tudományos és mérnöki kihívás kitűzéséről és teljesítéséről szólt. Javában dúlt a hidegháború és azzal párhuzamosan az űrverseny, amiben egy sor megalázó vereséget szenvedtek az amerikaiak: az első műhold, az első holdszonda, az első állat, majd az első ember az űrben mind szovjet volt. A holdra szállás maradt az utolsó olyan kunszt, amivel az Egyesült Államok meg tudta mutatni, hogy fejlettebb a kommunistáknál. Kennedy ígéretével mindent egy lapra tettek fel, a holdmisszió szimbolikus jelentősége messze túlszárnyalta a tudományosat. Ennek megfelelően nem is sajnálták rá a pénzt.

Az Apollo-program az inflációt is figyelembe véve nagyjából 140 milliárd mai dollárba került, a NASA finanszírozása ekkoriban az amerikai költségvetés 4,4 százalékát vitte el (ma ez az arány tizedszázalékokban mérhető csak), akkoriban több mint 400 ezren dolgoztak az űrhivatalnál (jelenleg 18 ezren). Bár utólag már mindenki csak a dicsőségre és a „kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek” örökzöldre emlékszik, a korabeli közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak többsége felesleges pazarlásnak tartotta az egészet, és egyetlen alkalommal ment csak átmenetileg 50 százalék fölé a program támogatottsága (közvetlenül Armstrongék történelmi holdra szállása után, és akkor is csak 53 százalékig).

Mivel iszonyú pénzbe került, és a funkcióját már betöltötte, azaz megmutatta a világnak, hogy az amerikaiak mennyivel a szovjetek előtt járnak, a politika hamar véget vetett az Apollo-programnak, amikor egy-egy új holdra szállás már nem volt akkora világszenzáció. A NASA költségvetését megvágták, az űrkutatás új irányokat vett: az állandó űrállomások, az űrsiklóflotta vagy a Hubble-höz hasonló űrtávcsövek is fontos tudományos lépések voltak, de közel sem olyan drágák, mint a holdra szállás. Évtizedeken keresztül nem is igazán gondolt senki a visszatérésre: egyszerűen nem volt épeszű indok, a hidegháborús helyzethez hasonló környezet ahhoz, hogy a hatalmas befektetés megérje.

A kétezres évek elején aztán elkezdett újra felmerülni, hogy a technológia fejlődésével már olcsóbban megúszható lenne a holdra szállás, a PR-értéke viszont továbbra is hatalmas lenne a Szovjetunió összeomlásával egypólusúvá váló, aztán Kína felemelkedésével lassan megváltozó világrendben. 2004-ben George W. Bush elnök kiadta az utasítást a NASA-nak, hogy a már kifutóban (és a Columbia katasztrófája miatt amúgy is mélyponton) lévő űrsiklóprogram folytatásaként fejlesszenek ki olyan űrhajót, amely képes eljutni a Holdra. A NASA bele is tett egy csomó pénzt és energiát ebbe, hogy aztán Barack Obama lelője a projektet, és áthangolja: az új álom a Mars meghódítása lett, az első állomás pedig leszállás egy aszteroidán. Donald Trump aztán ezt megint csak átírta, és újra a Holdat jelölte ki célpontként.

Ez a terv fut amúgy jelenleg is, Artemis a kódneve, 93 milliárd dollár a költségvetése (becslések szerint a különféle leállított űrkutatási projektekben két évtized alatt 20 milliárd dollár folyt el), és nemcsak a holdra szállás szerepel benne, de később egy állandó holdbázis kiépítése is. Az Artemis-programról itt írtunk részletesen, a program lelkét jelentő, minden korábbinál erősebb rakéta első sikeres tesztjéről – ami egyben az egész program beindulását is jelentette – pedig itt olvashat.

A többi ország közül mostanában Kína az, amelynél megvan a pénz és a motiváció is arra, hogy holdra szállásban gondolkodjanak. A helyzetük annyiban hasonlít a hidegháború Amerikájára, hogy nagyon szeretnék megmutatni a világnak, hogy mit tudnak, és ezért simán bevállalnak olyan látványprojekteket, amelyek amúgy nem túl racionálisak, és a céljuk legalább részben az, hogy demonstrálják, képesek rá. Gondoljunk csak a pekingi olimpiára, a sanghaji mágnesvasútra, a gombamód szaporodó extravagáns felhőkarcolókra. Kína holdprogramja már túl van az űrszondákon, a Holdat járó robotokon, és a terv 2028-ra egy állandó, önműködő holdbázis felépítése, ahová pár évvel később emberi legénység költözne. Merész vállalás, de hatalmas lépés lenne az űrkutatás történetében, akár Armstrongék holdra szállásához mérhető jelentőségű. Lehet, hogy ez indítja el az új űrversenyt az Egyesült Államok és Kína között, amikor megint nem számít majd a pénz, csak a győzelem?

Érdekes mellékszál amúgy, hogy a világ leggazdagabb emberei közül kettő, Elon Musk és Jeff Bezos is az űrutazás megszállottja, mindkettejüknek van is ilyesmivel foglalkozó cége (a SpaceX, illetve a Blue Origin) – viszont náluk nincs meg a politika kezét megkötő tényező, hogy mit fog szólni a közvélemény, hogy ilyesmire költik az adófizetők pénzét. Elvileg, ha nagyon akarnák, minden lehetőségük adott arra, hogy belátható időn belül megismételjék az emberiség egyik tudományos-mérnöki csúcsteljesítményét, amit 50 éve egyetlen ország sem próbált meg.

(Források: Royal Museums, Cbc.ca, Britannica.com)