A fehér csokoládé megszületése maradékmentés eredménye

2022. október 17. – 05:10

A fehér csokoládé megszületése maradékmentés eredménye
Fotó: Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

A fehér csoki a csokoládék szegény mostohagyereke: az igazi ínyencek nem is nevezik csokinak, mivel hiányzik belőle a kakaó, ráadásul jellemzően tele van hozzáadott pálmaolajjal és édesítőkkel, amelyekből a hagyományos csokiban sokkal kevesebb van. Hiába mondják, hogy kakaó nélkül a fehér csoki mindössze édes pálmazsír, ennek az édességnek is megvan a helye a piacon. A fehér csokit ért rágalmak hallatán viszont azért az ember elgondolkodik, hogy kinek jutott eszébe egyáltalán ilyen édességet gyártani – a válasz egész egyszerű: csak az ízéért senkinek, csak éppen túl sok volt a tejpor és a kakaóvaj, amit inkább felhasználtak, mint kidobtak.

A fehér csoki története nem teljesen tiszta, de az általánosan elfogadott verzió az, hogy a Nestlé fejlesztette ki először kereskedelmi forgalomban, méghozzá az 1930-as években Svájcban. A legenda szerint így lehetett felhasználni a felesleges tejport, amelyet az első világháborúban gyártottak, és már nem volt rá kereslet. Ezt a történetet azonban elég sok homály fedi, az első fehér csoki gyártásának időpontja sem tiszta, egyesek szerint már 1930-ban futószalagra került, mások szerint a Galak csoki 1936-os bevezetése volt az első ilyen komolyabb próbálkozás. Megint mások azt állítják, hogy a Galak nem volt igazán fehér csokoládé, és egészen az 1948-as Alpine White Barig kellett várni arra, hogy a ma ismert fehér csoki megszülessen. Hogy kontextusba tudjuk helyezni ezeket az évszámokat: a hagyományos csokoládé az 1890-es években kezdett igazán népszerűvé válni. Egyes források szerint egyébként a Nestlé akkor találta fel a fehér csokit, amikor gyermekvitamin-bevonatot próbált kifejleszteni.

Az is lehet, hogy a fehér csoki gyártásának valódi célja a kakaópor készítésekor a kakaóbabból kivont extra vaj felhasználása volt. A kakaóbab ugyanis nagyjából ugyanolyan mennyiségben tartalmaz kakaóforgácsot, mint kakaóvajat, és ez a zsír a csokoládégyártás legelismertebb mellékterméke, a kozmetikumokban és a gyógyszeriparban is nagyra értékelik. A fehér csokoládéban egyébként nincsenek antioxidánsok, mint az ét- vagy – bizonyos mértékig – a tejcsokiban, de a kakaóvajat kezelik, hogy eltávolítsák az erős ízét.

Kakaó vajat porcióznak egy csokoládé készítő műhelyben – Fotó: Oksana Kuznetsova / Getty Images
Kakaó vajat porcióznak egy csokoládé készítő műhelyben – Fotó: Oksana Kuznetsova / Getty Images

Bár valóban úgy tűnik, hogy a Nestlé volt az első cég, amely kereskedelmi célra gyártott igazi fehér csokit, recepteket már sokkal korábbról is találhatunk: akár már az 1870-es évekből is, erről egy amerikai recepteket listázó könyvből van forrás. A recept azonban kifejezetten fura, és nem is közelít ahhoz, amit mi ma fehér csokinak ismerünk: inkább cukrászoknak vagy gyógyszerészeknek, mint házi szakácsoknak készült, és „kényes személyek” számára volt ajánlott, tápióka, zabpehely és izlandi moha keverékeként, amelyet „kakaó- és vaníliatinktúrákkal” ízesíttek, és „kakaóhéjból desztillált vízzel” pépesítettek. 1869-ből fehér csokira csak messziről emlékeztető cukorkák receptje maradt fenn, 1865-ből pedig először van említés arra, hogy a kakaópor előállítása után fennmaradt kakaóvajat csokoládéban használták fel.

A furcsa csoki fogadtatása egyébként nem volt túl pozitív: az International Confectioner szaklap 1916-os kiadásában például egy bizonyos T. B. McRobert feltételezi, hogy a csokit klórgázzal, kéngőzzel vagy hidrogén-dioxiddal fehérítik, ami miatt nagyjából ehetetlen lenne. McRobert ahhoz sem fűzött túl sok reményt, hogy a fehér csokit a megalkotóinak sikerül majd átvinniük a tengeren túlra Európába, és engedélyeztetni a helyi hatóságokkal.

A kakaóvaj ára több mint kétszeresére nőtt 2005 és 2015 között, és ezért sok nagy gyártó a szagtalanított kakaóvajának egy részét egyéb töltőanyagokkal, például növényi olajjal helyettesíti, ami jelentősen csökkenti a költségeket – de egyben rontja is a végtermék minőségét.

(Források: Washington Post, The Food Historian)

Ez az anyag eredetileg a Telexen jelent meg. Itt érhető el.