Drótanyákkal ámította a majomkölyköket, szörnyű kísérletein át fedezte fel az igazi anyai szeretetet

Harlow volt az egyik első pszichológus, aki tudományosan vizsgálni akarta az emberi vonzalom és szeretet mikéntjét. Az 1950–1960-as években volt igazán aktív, pont akkor, amikor az Egyesült Államokban a pszichológiai kutatások területét a behavioristák és a pszichoanalitikusok uralták – ezek a nézetek azt vallották, hogy a csecsemők csak azért kötődnek az anyjukhoz, mert az táplálékot ad nekik. A szociális-kognitív vonalon mozgó pszichológusok, mint Harlow, velük ellentétben azzal érveltek, hogy a behaviorista narratíva figyelmen kívül hagy olyan aspektusokat, mint

• a szociális kapcsolatok;
• a szeretet fontossága; vagy
• a kényelem,

amely összetevők a kognitív nézet alapján elengedhetetlenek, a behavioristák szerint viszont szükségtelenek voltak az egészséges fejlődéshez. Még a New York Times is úgy írt akkoriban, hogy „a legtöbb tudós egyetért abban, hogy a babák anyjukkal való kapcsolata csak az étkezésen alapul”. Sok nagyobb nevű pszichológus ekkor azt tanácsolta a szülőknek, hogy ne öleljék meg a gyerekeket, ne reagáljanak a sírásra, hiszen, mint ahogy a behaviorizmus megalapítója, John B. Watson viselkedéskutató fogalmazott:

„Amikor megpróbálja megsimogatni a gyermekét, ne feledje, hogy az anyai szeretet veszélyes eszköz.”

Szó, mi szó, a 20. század elején számos pszichológus gondolta úgy, hogy a gyerek iránti érzelemkifejezés igazából csak szentimentális gesztus, valódi fejlődési célt azonban nem szolgál: a gyereket csak szeretetfüggővé, betegessé teszi, felnőttkori pszichés problémákat okoz neki. A behaviorista szemlélet arra ösztönözte a kutatókat, hogy csak megfigyelhető és mérhető viselkedéseket tanulmányozzanak – és itt jött képbe Harry Harlow az ő híres-hírhedt majmaival, hogy megkérdőjelezze ezt a logikát. A kérdés további vizsgálata céljából wisconsini laborjában Harlow kölyökrézuszmajmokkal kezdett kísérletsorozatba.

De ki az a Harry Harlow?

Harry Harlow 1905-ben született Harry Israelként az iowai Fairfieldben. Életrajzírója, Deborah Blum könyve szerint gyerekkora nagy részét testvérének, Delmernek a betegsége határozta meg, amiről később Harlow azt mondta:

„Nincsenek emlékeim a részleges anyai elválásról. Ez a nélkülözés könnyen vezet a serdülők és a felnőttek emésztő magányához.”

Saját gyerekkori magányából kiszakadva Harlow 1924-ben a kaliforniai Stanfordra ment pszichológia szakra, és a 20. századi oktatáspszichológia úttörőjénél, Lewis M. Termannál tanult. Terman volt egyébként az is, aki Harlow-ra módosította Harry Israel nevét: az érvelés szerint azért, hogy „véletlenül se tűnjön zsidónak”.

Harlow ezután több mint 20 éven át dolgozott a Wisconsini Egyetemen, mire 1957-ben kísérletbe kezdett a bébirézuszmajmokkal. Mint a későbbi feljegyzések tartják róla, ironikus módon bár a szeretet kutatása volt a célja, valójában ő maga sosem találta meg azokat a stabil kapcsolatokat, amelyeket kutatott. Kifejezetten szarkasztikus, soviniszta és kegyetlen ember hírében állt, aki első feleségének halála után újraházasodott, de el is vált végül, majd az alkohol felé fordult.

A vonzalom alapvető természete

Harlow kutatásainak alaptétele az volt, hogy a pszichológia kevés figyelmet szentel „a szerelem, szeretet kísérleti kutatásának”. Ebben az időben a megfigyelések nagyrészt anekdotikus jellegűek voltak, mint Harlow fogalmazott:

„A kísérletezés hiánya miatt a vonzalom alapvető természetére vonatkozó elméletek a megfigyelés, az intuíció és a találgatás szintjén ragadtak. Mind a pszichológusok, mind a szociológusok, antropológusok, orvosok és pszichoanalitikusok körében.”

Bár sok szeretetelmélet létezett, ezek mind úgy vélték a már említett behavioristákkal együtt, hogy az anya és gyermeke közötti legkorábbi kötődés csupán egy eszköz a gyermek számára a táplálékszerzés érdekében. Harlow ezt ellenezte, mondván, ez nem lehet a jó álláspont az anya-gyerek kötődés megmagyarázására.

Harlow első kísérleteiben néhány kölyökmajmot nevelt fel teljes elszigeteltségben. A kísérlet eredményei szerint az elszigetelt majmok megsebezték magukat, idegesen járkáltak a ketrecükben, nem értették, mi történik körülöttük. Amikor más majmokkal zárták össze őket, nem tudták, hogyan viselkedjenek egymással, néhányan pedig egyszerűen abbahagyták az evést, majd elpusztultak.

Drótpótmajom

Harlow azonban azt figyelte meg, hogy a majmok minden helyzetben ragaszkodtak a mellettük vagy rajtuk lévő textilekhez. A pszichológus ezért kidolgozta a tanulmány következő szakaszát, egy olyan kísérletet, amelyben a kismajmokat „helyettesítő anyák” mellé rakta. Az egyik pótanya egyszerű drótból készült, a másikra ruhadarabokat rakott. Aztán a kísérletet megcsavarta azzal, hogy

néha a drótanyára, néha a ruhásra rakott tejesüveget, hogy megnézze: valóban az étel számít-e a kölyökmajmoknál.

Mint a kísérletben Harlow megfigyelte, amikor a drótanyának volt teje, a majmok odamentek hozzá enni, majd visszatértek a textilt viselő pótanyához. Ha pedig a szövetpótanyánál volt a tej, a majmok teljesen figyelmen kívül hagyták a drótból készültet.

A kísérletben azt is megfigyelték, hogy a pótanyák jelenléte a majmok önbizalmát is befolyásolta. Ha az állatoknak úgy kellett felfedezniük egy új szobát, hogy az álanyjuk benne volt, akkor örömmel néztek körbe az új helyen: ha viszont nem volt ott, a kölykök pánikolni kezdtek, féltek és sírtak.

Harlow számára pedig ezzel beigazolódott, hogy a természetes anyjuktól leválasztott majomkölykök jobb híján a puha, nyugtató anyagból készült pótanyával töltötték ki az igazi anyjuk hiányának helyét. A pszichológus arra a következtetésre jutott, hogy a szeretet az elsődleges erő a közelség iránti igény után. Megállapította azt is, hogy

• azok a majmok, amelyek társaikkal és anyával nőttek fel, könnyen érintkeztek másokkal;
• a ruhás pótanyák melletti majmok is érintkeztek, de ennek megszokása több időbe telt náluk;
• a pótanyával igen, de társakkal nem bíró majmok agresszívak és félősek voltak;
• a sem anyával, sem társakkal nem rendelkező majmoknak pedig egyáltalán nem voltak szociális készségeik.

Mire jutott akkor Harlow?

Harlow kísérletei azt bizonyították, hogy elegendő érintkezés esetén az emberi csecsemők a társadalom jól alkalmazkodó tagjaivá válhatnak. Enélkül viszont fennállhat a szociális alkalmatlanság, az agresszió és a félelem veszélye. Harlow ezzel megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a szeretet létfontosságú a normális gyerekkori fejlődéshez.

Harlow további kísérletei feltárták a nélkülözés hosszú távú hatását, amely mély pszichológiai és érzelmi szorongáshoz, olykor halálhoz is vezethetett. A kísérleteket utólag természetesen sok kritika éri: sokan erősen ellentmondásosnak és etikátlannak tartják a majomkölykök korai leválasztását, majd elszigetelésüket az anyjuktól. Harlow az általa végzett kutatásról azt tartotta:

„Intim és személyes jellege miatt egyesek nem megfelelő témának tartják a szeretetet a kísérleti kutatásokhoz. De bármilyenek is a személyes érzéseink, pszichológusként az a dolgunk, hogy az emberi és az állati viselkedés minden aspektusát elemezzük.”

Harry Harlow munkássága, valamint John Bowlby és Mary Ainsworth pszichológusok fontos kutatásai hozzájárultak annak felismeréséhez, hogy mennyire fontos az árvaházak, örökbeadással foglalkozók, szociális munkások és gyermekgondozók viszonyulása a gyerekek életében bekövetkező kulcsfontosságú változásokhoz. Harlow munkája végső soron elismerést váltott ki, rengeteg kutatást generálva a szerelemről, szeretetről, vonzalomról, illetve az interperszonális kapcsolatokról.