A nagy hanoi patkánymészárlás után csak még több lett a bubópestist terjesztő rágcsálóból a városban

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt írtunk az ausztrál hadsereg hírhedt emuháborújáról, most pedig ismét egy olyan „háborúról” lesz szó, aminek áldozatai olyan állatok, akik rosszkor voltak rossz helyen. A sacramentói Kaliforniai Állami Egyetem történészprofesszora által feltárt nagy hanoi patkánymészárlás groteszk módon mutatja be, hogy 1902-ben a III. Francia Köztársaság hogyan próbálta meg – sikertelenül – ráerőltetni a modernitásról alkotott elképzeléseit a mai Vietnám fővárosára, az épp akkoriban a délkelet-ázsiai francia gyarmatbirodalom központjává kinevezett Hanoi városára.

A kilencvenes évek közepén a Kaliforniai Egyetem egyik ösztöndíjas történelemszakos hallgatója, Michael G. Vann a festői Aix-en-Provence-ban tanulmányozhatta a francia történelmet. A fő kutatási területe az egykori francia gyarmatbirodalom volt, a doktori disszertációját pedig a francia uralom alatt álló Hanoi történetéről írta, amihez a helyi levéltárban gyűjtött anyagokat. Hogy az olykor unalmas kutatómunkát kicsit feldobja, szórakozásból furcsa és/vagy humoros hangzású aktákat is kikért magának. Egyik nap egy „Állatok pusztulása a városban” című dosszié akadt a kezébe, amit a morbid címe miatt választott ki.

Az már első látásra világos volt, hogy ez az anyag nagyon eltér az archívum többi iratától. Körülbelül száz egyforma nyomtatványt tartalmazott, amelyek a Hanoi első és második kerületében leölt patkányok számát sorolták fel 1902 áprilisa és júliusa között. Az első napokban az akták néhány száz elpusztított patkányról számoltak be, de a számok hamarosan több ezerre ugrottak.

Nem volt ritka, hogy egyetlen nap alatt 7–14 ezer patkányt öltek meg, a csúcsidőszakban pedig több mint 20 ezer patkány elpusztításáról számoltak be.

Több százezer patkány lemészárlása után csökkenni kezdett az áldozatok száma, egyik nap még néhány ezer, a következő napon már csak pár száz, azután pedig néhány tucat megölt patkányt jegyeztek föl. A dosszié utolsó oldalán már arról számoltak be, hogy egyetlen patkányt sem öltek meg aznap. Az aktában ezen kívül semmi más nem volt, ami megmagyarázta volna ezeket az információkat.

Vann 1995 tavaszán még nem tudta egészen pontosan, hogy mire is bukkant, de elhatározta, hogy megpróbálja felderíteni ezt a rejtélyt. Úgy érezte, a nagy patkánymészárlás mikrotörténete hasznos lehet Francia Indokína történelmének vizsgálatához. Így aztán végül több mint két évtizeden át kutatta a hanoi patkánymészárlást, teljesen átfésülte az aix-en-provence-i gyarmati archívumokat, felkeresett több párizsi gyűjteményt, majd 1997 és 2014 között egy sor kutatóutat tett Hanoiban, mire megtalálta a kirakós hiányzó darabkáit, és összeállt előtte a kép a történtekről.

A történet a 19. század végén kezdődik, a gyarmatosító franciák 1873-ban szállták meg Hanoit, és azonnal nekiláttak az újjáépítésnek. Pagodákat és viskókat romboltak le, hogy helyet csináljanak egy új francia városnegyednek, ahol széles, fákkal szegélyezett sugárutakat építettek, nagy közigazgatási épületeket emeltek, az újonnan érkezett telepeseket pedig tágas villákba költöztették. Hanoit 1902-ben tették meg Francia Indokína, azaz a mai Laosz, Kambodzsa és Vietnám területét magába foglaló gyarmat fővárosának. (Előtte Saigon, azaz a mai Ho Si Minh-város volt a központ.)

A francia negyed európai hangulata éles ellentétben állt az úgynevezett régi negyeddel, ahol a vietnámi és a kínai közösségek éltek. Az eredmény egy klasszikus kettős gyarmati város lett: Hanoi lakosságának nagyjából 90 százaléka zsúfolódott össze a város területének egyharmadán, míg a francia negyed és a nyugatra fekvő közigazgatási és katonai negyed a város másik kétharmadát tette ki, ahol a városlakók csupán 10 százaléka élt.

Az 1890-es években a franciák korszerű csatornarendszert építettek ki a városrészük alatt, a villáikba bevezetették a folyóvizet, és angolvécéket használtak. Míg az új csatornák segítettek a kolera elleni küzdelemben, eközben egy másik egészségügyi válságot is a városba hoztak: a patkányokat.

Ugyanebben az időben a kínai Jünnan tartományában kitört a bubópestisjárvány, ami rövid idő alatt elterjedt a Távol-Keleten, sőt még San Franciscóba is eljutott, ahol a városi hatóságok egy időre karantén alá vonták a kínai negyedet. Francia kutatók, például Alexandre Yersin Hongkongban és Paul-Louis Simond Bombayben kulcsfontosságú felfedezést tettek: rájöttek, hogy a patkányokon élő bolhák hozzájárulnak a pestisbaktérium terjedéséhez.

A sors úgy hozta, hogy Paul Doumer, Francia Indokína akkori főkormányzója (korábbi pénzügyminiszter, majd 1931 és 1932 között Franciaország elnöke) 1902-ben Hanoiba rendelte Yersint, hogy alapítson ott orvosi iskolát. Yersin és más orvos szakértők aggodalmukat fejezték ki a Dél-Kínából érkező gőzhajók, valamint a Hanoit Jünnan tartománnyal összekötő vasútvonal építése miatt, mert tudták, hogy így a pestis is könnyen elérheti a várost.

A helyzet akkor vált igazán súlyossá, amikor a francia negyed lakói tömegesen jelentettek a patkányokról. Észszerű magyarázatnak tűnik, hogy a hajókon és vonatokon érkező, invazív faj felfedezte Hanoi hűvös és biztonságos csatornáit, ahol kedvükre szaporodhattak, miközben a felettük élő gyarmatosítók biztosították a bőséges táplálékukat. A helyzet olyannyira elfajult, hogy a beszámolók szerint a patkányok még a lefolyókon is felmásztak, és a wc-kből bukkantak elő, nem kis riadalmat okozva ezzel. A felismerés, hogy ezek a patkányok akár pestist is hordozhatnak, pánikba ejtette a közegészségügyi tisztviselőket, akik azonnali patkányirtást rendeltek el.

A piszkos munkát „természetesen” a helyiekkel akarták ingyen elvégeztetni, de ez nem ment egykönnyen. A vietnámiak visszautasították a patkányvadászat kellemetlen feladatát, és sztrájkolni kezdtek. A helyzet akkor változott meg, amikor a városi hatóságok vérdíjat tűztek ki a rágcsálókra, egy centet fizettek minden egyes elejtett patkány után. Az ösztönző hatására a vérontás csakhamar beindult, és villámgyorsan ipari méreteket is öltött. A francia leleményesség ismét győzedelmeskedett – gondolhatnánk a statisztikára pillantva.

1902 áprilisának utolsó hetében például 7985 patkányt öltek meg, és ez még csak a kezdet volt. Májusban fokozták a tempót, és négyezer fölé emelték a napi átlagot. A hónap végére a számok még elképesztőbbek lettek, csak május 30-án 15 041 patkányt mészároltak le. De még ezt is lehetett fokozni: június 21-én, egyetlen nap alatt 20 112 patkánnyal végeztek.

Arról sajnos nem maradt fenn forrás, hogy pontosan hogyan zajlott a nagy hanoi patkánymészárlás, az viszont biztos, hogy nem lehetett egy szívderítő munka. Vann a tanulmányában azt írta, hogy a patkányvadászoknak egy szűk és sötét csatornarendszerbe kellett leereszkedniük, ahol az emberi ürülék között utat törve gyilkolták halomra a meglehetősen vad, potenciálisan bubópestist terjesztő rágcsálókat. És ha mindez nem volna elég, a csatornában akár még kígyókkal vagy mérges pókokkal is összeakadhattak.

Teltek-múltak a hetek, de a hanoi patkánypopuláció csak nem akart csökkenni. Ráadásul egy egészen furcsa mutáció is megjelent az utcákon: a farok nélküli patkányok.

Az élelmes vietnámiak rájöttek, hogy a franciák nem akarnak vesződni a patkánytetemek eltüntetésével, és már a patkányfarok bemutatása esetén is elvégzettnek tekintik a munkát. Így hát nem vesződtek a piszkos és véres munkával, amikor elég volt csak a patkányok farkát levágni. Arra is fény derült, hogy Hanoi külvárosában komplett farmokon kezdték el tenyészteni a patkányokat az 1 centet érő farkukért, sőt, bűnszervezetek alakultak arra, hogy a patkányokat Hanoiba csempésszék.

A gyarmattartó franciák három hónap után felismerték, hogy nem várt hatást értek el az ösztönzőjükkel, ezért a vérdíjat visszavonták, és a patkányirtási kampányt leállították. A városi hatóságok ezután más módszerekkel próbálták elejét venni a bubópestis felbukkanásának és terjedésének. Rájöttek, hogy az olyan közegészségügyi intézkedések, mint például a betegek karanténba zárása, valamint a holttestek lefoglalása, hatékonyabb eszközök. Ám a járványt így sem sikerült megúszni a városban, 1906-ban legalább 263, többségében vietnámi áldozat halt meg bubópestisben.

A nagy hanoi patkánymészárlást manapság a kobrahatás, vagyis a perverz ösztönzők nem kívánt következményeinek egyik legszebb példájaként szokták emlegetni. Az elnevezés onnan ered, hogy a britek ugyanúgy jártak az elszaporodott kobrákkal az indiai gyarmatukon, mint a franciák a patkányokkal Hanoiban.