A magukat orosznak tartó ukránok és Hitlerrel összejátszó Lengyelország – leellenőriztük Putyin legerősebb állításait a Tucker Carlson-interjúból

Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrég hosszú interjút adott a Fox News korábbi műsorvezetőjének, Tucker Carlsonnak – interjúnak nevezni talán még túlzás is a két órás beszélgetést, amiben ugyan volt némi kérdezz-felelek, de sokkal inkább tűnt pár alákérdezéssel megszakított hosszú monológnak, amiben Putyin zavartalanul kifejthette saját propagandáját. Több állítás első hallásra is elég gyanús lehet akár egy laikus számára is – egy ilyen állításáról már írtunk is korábban tényellenőrzést. Vegyünk hát most sorra az interjúból még néhány igazán erős állítást.

Tucker Carlson: egy nyugati újságíró sem akarta meginterjúvolni Putyint

Az egyik egyértelmű fals állítás rögtön Tucker Carlsontól érkezett az interjú promóvideójában: azt állította, hogy egy nyugati újságíró sem kereste fel Putyint egy interjúért. Ezt maga a Kreml cáfolta rögtön. „Carlson úrnak nincs igaza. Ezt nem is tudhatja” – mondta Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője, és hozzátette: „számos interjúkérést” kapnak a nyugati médiától, amelyeket mind elutasítanak, mert a Kreml nem tartja pártatlannak a nyugati sajtót.

„Az ő álláspontja eltér a többiétől... Amerika-barát, de legalább ellentétben áll a hagyományos angolszász média álláspontjával” – tette hozzá Peszkov, megindokolva, miért tesznek most kivételt.

Carlsont egyébként több tucat újságíró is cáfolta, akik Oroszországról tudósítanak és akik ott is élnek, és hiába próbálkoznak az interjúkérelmeikkel.

Ukrajna egy mesterséges állam

Putyin régóta három kulcsnarratívával próbálja meg igazolni az Ukrajna elleni háborút:

• azzal, hogy Ukrajna tulajdonképpen nem is egy létező állam,
• azzal, hogy nácitlanítani kell az országot,
• azzal, hogy a NATO az Ukrajna felé való terjeszkedéssel Oroszország biztonságát veszélyezteti (erről később még szót ejtünk).

Gyakori érv a Magyarországra is átszivárgó orosz propagandában, hogy Ukrajna tulajdonképpen nem is független állam, Oroszországból vált ki, és főleg a Krím félsziget és a Donbasz az, ami jogosan az oroszokhoz tartozik. Putyin az interjúban egészen a 9. századi ruszokig visszavezeti Oroszország történelmét, ezzel szemben Ukrajnáról azt állítja, hogy csak az 1920-as években jött létre, méghozzá a szovjet vezetés által.

Kétségtelen, hogy az orosz és az ukrán nemzet máshogy viszonyul a közös történelmi háttérhez. Mindkettőjük közös őse a Kijevi Rusz. Az ukránok szerint a Kijevi Ruszhoz kizárólag az ukránok, és nem az oroszok ősei tartoztak, ezért 988, az ortodox kereszténység felvétele valójában az ukránság öröksége. A Kijevi Rusz azonban utoljára a 12. század első évtizedeiben Vlagyimir Monomah és fiai kezén maradt egyben, és addig is, megalapításától kezdve a mongolok 13. századi hódításáig a Rusz fejedelemségek egyre széttagoltabb szövetsége volt. A moszkvai uralkodók jellemzően kezdettől fogva orosz államként tekintettek a területre, és a Kijevi Rusz kizárólagos jogfolytonos utódjának nevezték Oroszországot. A különálló ukrán nyelv azonban már a Kijevi Rusz haldokló napjaiban elkezdett kialakulni. A nyugati területeiért magyar, lengyel és litván vetélkedés is zajlott. Ez a vita a litván–lengyel állam javára dőlt el, és nagyjából négyszáz évig ezek, a mai Ukrajna nagy részét felölelő területek formálisan Lengyelország-Litvánia uralma alatt álltak, ami mély kulturális nyomot hagyott a lakóiban.

Az valóban igaz – ahogy Putyin is állította –, hogy Ukrajna neve eredetileg határvidéket jelent. A lengyel fennhatóság alá került halicsi és volhíniai részfejedelemségeket jelölő Russia Minor elnevezésből eredő kisorosz terminust használták az ukránokra a 14. században, és lényegében ez így maradt a 18–19. századig, amikor az ukrán már önálló etnikumot kezdett jelenteni, írja a Rubikon. A 13-15. században azonban már kezdett kialakulni a külön orosz, ukrán és belorusz nyelv és nép is.

A mai Ukrajna területének nagy részét a 18. század előtt formálisan a lengyel-litván nemesség irányította, de ezeken a területeken túlnyomórészt ortodox keleti szlávok laktak, akik kozákok félig autonóm seregeit alkották. Legtöbbjük kulturális kötődést érzett Oroszország iránt, de nem kívántak különösebben a moszkovita állam részei lenni. Saját államot akartak alapítani, és váltogatták, hogy éppen a nyugati vagy keleti szomszédaikkal kötöttek szövetséget. 1667-ben Lengyelország-Litvániának át kellett engednie Moszkvának a Kijevtől keletre fekvő területek ellenőrzését. A keleti területek kozák állama fokozatosan orosz vazallusállammá alakult, de Oroszországgal való kapcsolata tele volt konfliktusokkal. A szórványos kozák felkelések most a cárok ellen irányultak. Az 1790-es években az Orosz Birodalom elnyelte a mai Ukrajna többi részét, kivéve a nyugati területeket, amelyeket Ausztria szerzett meg magának.

Ha eltekintünk a közös őstörténettől, és attól, hogy nehéz meghatározni, hogy tulajdonképpen mikortól tekinthető egy nép különállónak (ilyen értelemben Magyarország történelme során is rengeteg hasonló kérdés merülhet fel), és csak arra koncentrálunk, hogy Ukrajna mikortól létezik, érdemes tudni, hogy 1917 és 1920 között létezett egy Ukrán Népköztársaság, és egy ennél is rövidebb életű Nyugat-Ukrán Népköztársaság, melyek 1918-ig az Oroszország részeként definiálták magukat, 1918-ban azonban, az Orosz Birodalom szétesése után kimondták függetlenségüket. 1922-ben aztán az oroszok létrehozták a Szovjetuniót, és beolvasztották az ukrán területeket.

A mai Ukrajna az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság utódja, amelyet már alapvetően olyan területeken alakítottak ki, ahol az ukránok többségben voltak. 1991-ig Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságként létezett a Szovjetunión belül, papíron független állam volt. Így 1945-ben az ENSZ egyik alapító tagjává vált. Ukrajnában 1991-ben zajlott egy népszavazás arról, hogy az itt élők szeretnének-e független állammá válni, vagy Oroszországhoz tartoznának. A Krím kivételével az elsöprő többség a függetlenségre szavazott, nagyon apró kisebbség volt az, amely nem értett egyet végül a döntéssel. Ez így volt az orosz többségű tartományokban is. Az ország megalakulása után két tömegmozgalmi eseményen is megmutatta, hogy nem kíván a kelethez tartozni, ezek a vasfüggöny leomlása után a legnagyobb politikai tömeges megmozdulások voltak Európában. A Krím pedig mindig is multietnikus közeg volt, egymás mellett laktak a görögök, tatárok, oroszok, ukránok, németek, örmények.

Oroszország hivatalosan is elismerte Ukrajna létezését egyébként: a Szovjetunió felbomlása után az oroszoknak és Ukrajnának volt közös megállapodása arra, hogy elismerik egymás határait.

„Minden ország hamis ország, abban az értelemben, hogy az országok egy történelmi folyamat eredményeként jönnek létre” – mondta a BBC-nek Szergej Radcsenko, a Johns Hopkins Egyetem történelemprofesszora. „Oroszország az orosz cárok által hozott döntések eredményeként jött létre, például Szibéria gyarmatosítása is ilyen döntés volt, ami a helyi lakosság jelentős kárára zajlott. Ha Ukrajna mesterséges ország, akkor Oroszország is az.”

„Ukrajna nem kifejezetten új állam, vannak történelmi előzményei, több is, mint például Szlovákiának – mondta korábban Ungváry Krisztián történész. – Bár teljesen mindegy, hogy egy államnak mekkora történelme van abból a szempontból, hogy mennyire jogosult a léte, ha a szavazói úgy kívánják.”

Lengyelország összejátszott Hitlerrel

Putyin azt is állította az interjúban, hogy Lengyelország – amelyet 1939-ben megszállt a náci Németország és a Szovjetunió – „együttműködött Hitlerrel”. Az orosz elnök azzal érvelt, hogy Lengyelország okolható azért, hogy Hitler elfoglalta az országot, azt állítva: Varsó „túl messzire ment” azzal, hogy ellenkezett területe egy részének annektálásával. Putyin szerint Lengyelország kényszerítette Hitlert a megszállásra, és azzal a világháború kirobbantására, mivel nem működött együtt a náci követelésekkel.

Erre válaszul Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter az X-en közzétett pénteki bejegyzésében azt írta, hogy Putyin paranoiás diktátor, és megdöbbentőnek nevezte, hogy Carlson teret adott neki hamis állításainak és retorikájának terjesztésére. Sikorski azt mondta, hogy Putyin nem először tett ilyen állítást, és megjegyezte, hogy Hitlerhez csatlakozott a Szovjetunió is a náci Németország szövetségeseként a háború első két évében.

A Danzigi- vagy Lengyel-folyosó Lengyelország része, amely Németországot (Pomerániát és Kelet-Poroszországot) két részre vágta. Nyugat-Poroszország középső része a Hel-félszigettel és egy rövidke, dűnékkel tarkított tengerparttal Lengyelországé lett, ezt a területet szokás Danzigi- vagy Lengyel-korridornak nevezni. Amikor 1918. november 9-én a Lengyel Nemzeti Tanács kikiáltotta az új Lengyelország függetlenségét, lengyel csapatok szállták meg Posen (Posnan) vidékét és Pomeránia egy részét, amit a versailles-i békeszerződés szentesített. A szerződés Danzig Szabad Állam kikötőjén át biztosított szabad tengeri utat a lengyel kereskedelemnek. A gazdag kikötővárost teljes mértékben németek lakták, ezért Lengyelország nem kaphatta meg, de Németországnál sem maradhatott egy ilyen stratégiai fontosságú és gazdaságilag jelentős kikötő, így népszövetségi felügyelet alatt álló önálló városállammá vált. A város külügyeit, vasúthálózatát, hírközlését és kikötőjét Lengyelország ellenőrizte, sőt, a lengyel is hivatalos nyelv lett.

1939 nyarán aztán Hitler követelte, hogy az ország adja át neki a folyosót, a lengyelek azonban ezt megtagadták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Lengyelország kényszerítette volna Hitlert a megszállásra. A második világháború előtt a lengyelek valóban megpróbáltak jó viszonyt ápolni a németekkel, de nem léptek velük katonai megállapodásra. 1934-ben Berlinben aláírták a német–lengyel megnemtámadási nyilatkozatot, amely a viták békés úton történő rendezését kívánta garantálni. Még ezt megelőzően, 1932-ben, hasonló megnemtámadási egyezményt írtak alá a Szovjetunióval. A hitleri Németország és a szovjet hatóságok 1939. augusztus 23-án aláírtak egy megállapodást Lengyelország ellen (ez volt a hírhedt Molotov-Ribbentrop paktum), amely lehetővé tette Németországnak, hogy 1939. szeptember 1-jén megtámadja Lengyelországot. A Szovjetunió és a hitleri Németország 1941 júniusáig együttműködött egymással.

Németország egyébként provokációra hivatkozva támadta meg Lengyelországot: a náci különleges alakulatok emberei lengyel szabotőröknek öltözve megtámadták az éj leple alatt a gleiwitzi adótornyot. A német rádióállomás színlelt elfoglalását Hitler lengyel agresszióként állította be, megteremtve a casus bellit Lengyelország lerohanására és a második világháború kirobbantására.

Az ukránok orosznak tartják magukat

Putyinnak ezt az állítását elég nehéz lenne igazolni: ahogy korábban is említettük, Ukrajnában 1991-ben zajlott egy népszavazás arról, hogy az ott élők szeretnének-e független állammá válni, vagy inkább Oroszországhoz tartoznának. A Krím kivételével az elsöprő többség a függetlenségre szavazott.

Azt is nehéz meghatározni, hogy hányan vallják magukat orosz anyanyelvűnek az országban. 2001 óta nincsenek túlságosan megbízható adatok arra, hogy az Ukrajnában élőknek mi az anyanyelvük. A 2011-es, majd a 2021-es népszámlálást sem sikerült megtartani, de történelmileg jellemző, hogy az ukrán nyelvűek száma emelkedik, az oroszajkúaké csökken az országban. A háborúig azonban nem volt drámai mértékű sem a növekedés, sem a csökkenés. 2020-ra az ukrán nyelv elsöprő többségben volt az alsó- és középfokú oktatásban, a tanítás több mint 80 százaléka kizárólag ukrán nyelven zajlott.

Az ukrán nemzetiségű és nyelvű lakosság aránya a Dnyepertől nyugatra meghatározó, egyedül a ma már annektált területek, Donyeck, Luhanszk és a Krím az, ahol az ukránok vannak kisebbségben vagy csak relatív többségben. Erre azonban aligha lehet azt mondani, hogy az ukránok orosznak tartják magukat. Ráadásul az orosz anyanyelvű lakosság fele nemzetiség alapján ukránnak vallja magát, így megint csak felmerül a kérdés, hogy kit sorolunk pontosan az Ukrajnában élő oroszok közé.

2012-ig tudtak erősen jelen lenni oroszbarát pártok az ukrán politikában, a Majdan-tüntetések után azonban 2014-ben egyértelművé vált: az ukránok Európa felé szeretnének mozogni.

Az amerikai külügyminiszter azt ígérte, hogy „a NATO egy hüvelyknyire sem terjeszkedik Németországtól keletre”

Putyin szerint az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker 1990-ben azt ígérte Mihail Gorbacsovnak a német egyesülésről szóló tárgyalások során, hogy a NATO „egy hüvelyknyire sem terjeszkedik Németországtól keletre”, és nem vesznek fel új tagállamokat a szövetségbe. Az ezen a találkozón aláírt megállapodás végleges szövege azonban nem zárta ki a NATO-bővítést.

A George Washington Egyetem Nemzetbiztonsági Archívuma által közzétett, titkosított amerikai, szovjet, német, brit és francia dokumentumok szerint egyébként Baker valóban ígért ilyesmit Gorbacsovnak. 1990 elejétől 1991-ig több ország vezetője fontolgatta Közép- és Kelet-Európa NATO-tagságának elutasítását, pedig a NATO-ról folytatott megbeszélések a német egyesülési tárgyalások összefüggésében egyáltalán nem korlátozódtak Németország keleti területére. A korabeli írásos feljegyzések szerint az oroszok úgy érezték, hogy félrevezették őket.

George H.W. elnök Bush biztosította Gorbacsovot az 1989. decemberi máltai csúcstalálkozón, hogy az Egyesült Államok nem fogja kihasználni a kelet-európai forradalmakat a szovjet érdekek sértésére, de akkor sem Bush, sem Gorbacsov nem számított Kelet-Németország ilyen gyors összeomlására.

Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter 1990 végén azt mondta, hogy „a kelet-európai változások és a német egyesülési folyamat nem vezethet a szovjet biztonsági érdekek csorbításához”. Ezért a NATO-nak ki kell zárnia a keleti terjeszkedést, azaz a közeledést a szovjet határokhoz. A „közelebb a szovjet határokhoz” kifejezést nem a szerződések, hanem a szovjetek és a legmagasabb szintű nyugati tárgyalópartnerek beszélgetéseinek memorandumai írják le.

Helmut Kohl is azt mondta a szovjeteknek, hogy a NATO nem terjeszkedik majd kelet felé. Ezek a tárgyalások leginkább azért zajlottak így, hogy az oroszokat meggyőzzék a szerződés aláírásáról. Miután Baker találkozott Genscherrel, ugyanazt mondta Gorbacsovnak, mint ő. Baker biztosította Gorbacsovot, hogy „sem az elnök, sem ő nem kívánnak egyoldalú előnyöket kihozni az éppen zajló folyamatokból”, és arról is, hogy az amerikaiak megértették: „nem csak a Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontos, hogy garantálják: ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egy hüvelyknyire sem terjed ki keleti irányba”.

De az Egyesült Államok kormányán belül folyt egy másik vita is a NATO és Kelet-Európa közötti kapcsolatokról. A vélemények eltérőek voltak, de a Védelmi Minisztérium javaslata 1990. október 25-én az volt, hogy hagyják nyitva az ajtót a kelet-európai NATO-tagság előtt.

Érdekes, hogy Gorbacsov később már teljesen másképp nyilatkozott: azt mondta, hogy a NATO-bővítés témája egyáltalán nem került szóba a tárgyalások során. „Egyetlen kelet-európai ország sem vetette fel a kérdést, még a Varsói Szerződés 1991-es megszűnése után sem. A nyugati vezetők sem hozták szóba. Szóba került egy másik, általunk felvetett kérdés is: annak biztosítása, hogy a NATO katonai struktúrái ne haladjanak előre, és a szövetség további fegyveres erői ne kerüljenek bevetésre az akkori NDK területén a német újraegyesítés után. Baker kérdésében említett nyilatkozata ebben az összefüggésben hangzott el” – válaszolta újságírói kérdésre. „A Németországgal kötött végső megállapodás azt mondta ki, hogy az ország keleti részén nem hoznak létre új katonai struktúrákat; nem telepítenek további csapatokat; nem helyeznének el tömegpusztító fegyvereket. Ezt az évek során betartották” – mondta. A volt szovjet vezető azonban bírálta is a NATO-bővítést, és azt a Moszkvának 1990-ben adott biztosítékok szellemiségének megsértésének nevezte, de világossá tette, hogy a szélesebb körű bővítésre nem történt ígéret.

Néhány évvel a német újraegyesítés után, 1997-ben a NATO azt mondta, hogy a „jelenlegi és előrelátható biztonsági környezetben” nem állomásoznak állandóan jelentős harci erők az új NATO-tagok területén. A Krím-félsziget orosz katonai megszállásáig gyakorlatilag ez igaz is maradt. Ezután viszont a NATO növelte katonai erőinek jelenlétét a balti térségben és Közép-Európában.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az, hogy egy ország belép a NATO-ba, és a határaira garanciát kap, még nem jelenti azt, hogy NATO-támaszpontok tucatjai jönnek létre a határokon belül. 2022-ig kevesebb mint 8 ezer katona állomásozott például az Oroszországgal szomszédos országokban, ennyi ma átlagosan 10 nap alatt esik el a háborúban. A NATO-doktrína alapján a Baltikumban egyébként is csupán minimális csapatok vannak. A politikai és katonai bővítés között tehát vannak erős különbségek – arról nem is beszélve, hogy ha Oroszország fenyegetve érezte magát a NATO által, akkor annak Magyarország is a részese volt, hiszen mi is NATO-tagok vagyunk.