Székely alpesi életérzés és jégzápor a Releu lábánál: hótalpas túránk Hargitafürdő fölött

Hargita megyére simán ráaggathatnánk a „Székelyföld Svájca” jelzőt. Ha a gazdasági mutatókban nem is, a domborzati viszonyokban bőven van alapja a párhuzamnak. Persze nincsenek háromezres, örökfagyos csúcsaink, de aki egyszer is bakancsot húzott itt, az tudja, hogy az 1500–2000 méteres tartományban is kijár a térdeknek a tisztelet, a szemnek pedig a katarzis. Hargita megye gerincét a Keleti-Kárpátok belső vulkáni íve adja, de a táj igazi karakterét a végtelen fenyvesek és a fehéren világító mészkőszirtek kettőssége teremti meg.

Ott van rögtön a névadó Hargita-hegység, a maga 1801 méteres „szent hegyével”, a Madarasi-Hargitával, ami mellé délről a Csomád-hegység (Nagy-Csomád, 1301 m) zárkózik fel a Szent Anna-tó ikonikus kráterével. Északon a Kelemen-havasok masszív vulkáni fala (Pietrosz-csúcs, 2100 m) és a Görgényi-havasok (Mező-havas, 1777 m) zárják a horizontot, míg a Gyergyói-medencét a Gyergyói-havasok (Hegyes-tető, 1502 m) szelídebb, de csalóka lánca öleli. A látványcsomag csúcsát pedig vitán felül a Hagymás-hegység jelenti: az olyan mészkőóriások, mint az Egyes-kő (1608 m) vagy a Nagy-Hagymás (1792 m), már-már az alpesi túrautakkal is felveszik a versenyt.

Ebben a monumentális díszletben, 1300 méteres magasságban bújik meg Hargitafürdő. A Csíkszeredához tartozó, alig 168 lelkes települést régen a kaolinkitermelés pörgette fel, de a helyi emlékezet már IV. Béla korától jegyzi a vidéket, igaz, akkoriban még Csicsói gödörként emlegették. Érdekes közigazgatási kuriózum, hogy mivel a település papíron a megyeszékhely része, az azokat összekötő Hargita utca büszkélkedhet Románia leghosszabb utcájának címével. Ma már igazi székely üdülőparadicsom, ahol a mofetták gyógyereje és a tiszta hegyi levegő mellett a bakancsos túrázó is megtalálja a számítását. Mi is innen indultunk, hogy megnézzük, mit tud a környék, ha kicsit végre elhagyjuk az aszfaltot.

Nem hagytuk, hogy csak a sízők nevessenek a végén

Több hétnyi tervezés és türelmetlen várakozás után végre összeállt a csillagállás: nemcsak méteres havat ígértek, hanem napsütéses panorámát is, így útnak indultunk hótalpazni. Korábban a köd és a saját ügyes-bajos dolgaink akadályoztak, most meg már attól tartottunk, hogy a február végi korai meleg elviszi a maradékot. Bár a magashegyekben júniusig is kitarthat a fehérség, a székelyföldi települések közötti siralmas hófoltok nem sok jót ígértek.

Csíkszereda felől kapaszkodtunk fel a Tolvajos-tetőre (985 m), ahol a három székelykapuszerűen faragott nagy fakereszt áll: a középső a honfoglalás 1100 éves emlékét őrzi, a jobb oldali Márton Áron püspök előtt tiszteleg, a bal oldali pedig a csíksomlyói ferences kolostor 1444-es alapítását jelzi.

Hargitafürdőre érve aztán ránk szakadt a valóság: itt bizony akár derékig is érhet a hó. Az utolsó szálláshely parkolójánál már látszott, hogy nem vicceltek a jelentések. Előkerültek a hótalpak, túratársam pedig, Szilágyi „Laza” Pista, a hódeszkáját is rákötötte a hátára, mondván, felcipeli a tetőre a lecsúszás kedvéért. Engem sem hagyott ki a buliból, kaptam egy mini-sílécet a táskámra, amit bakancsra lehet csatolni.

Fölöttünk ekkor már ott feszült a régi, kétszemélyes felvonó drótkötele, ami nyílegyenesen vág utat a sűrű fenyvesben. Magát a tornyot innen alulról még jótékonyan takarták a fák és a rátelepedő ködpára, de az irány egyértelmű volt: fent vár a Csicsói-Hargita adóállomás, vagy ahogy mindenki hívja, a Releu.

Muie PSD és hegyivadászok a mélyhóban

Felfelé indulva a kék túrajelzésnél válaszút elé kerültünk: a jobb ág a Madarasi-Hargita felé mutatott: a tábla szerint 11 kilométer és jó három és fél óra gyaloglás várt volna ránk. Úgy döntöttünk, teszünk egy kisebb kitérőt ebbe az irányba, hogy ne ugyanazon az úton jöjjünk-menjünk. Az ösvény szűkült, a fenyőágakról pedig már zúzmarás hó nehezedett ránk.

A hóban aztán felbukkant a román politika: valaki egy meglehetősen direkt véleményt rajzolt a hóba a kormánypártnak címezve (Muie PSD). Úgy tűnik, a friss levegő sem tompítja a közéleti indulatokat, sőt, a sűrű erdőben még hangsúlyosabbnak tűnik a véleménynyilvánítás. Nem sokkal később a román hadsereg is megérkezett a képbe, pontosabban a hegyivadászok (Vânători de Munte). Ők Hargitafürdőre járnak edzeni; nyáron állítólag 60 kilós málhával izzadnak felfelé, most viszont könnyű felszereléssel a sízést gyakorolták. Elég szórakoztató volt nézni az eltérő tudással lavírozó katonákat a szűk terepen, amíg félreálltunk az útjukból.

Ahogy feljebb értünk, a tér kinyílt, a hó mélyült, és a combizmom is elkezdett jelezni. 1300-ról indultunk, és jó 300-400 méternyi szintet kellett leküzdeni. Volt, ahol térdig, volt, ahol derékig süllyedtünk a hótalpakkal is. Ilyenkor a legjobb, amit tehetsz, hogy a havat víznek képzeled, és „felfekszel” rá, amíg stabil pontot nem találsz a következő lépéshez. De a küzdelem megérte.

Amikor megálltam és hátranéztem a zúzmarás fenyők fölött, a Csíki-medence hatalmas fehér lepénye nyúlt el alattunk, a téli pára és a füstköd tejszerű tengerében. A horizontot a Csíki-havasok és a Gyimesek kékes-szürke hullámai zárták le. Balfelől a völgy mélyén Csíkszereda házai látszottak apró foltokként. Itt nyer értelmet a „Székelyföld Svájca” párhuzam: a magasság és a végtelen térélmény végre elnémítja az emberben a hétköznapi zajt.

Jégzápor a Releu lábánál

1700 méteren fordultunk rá nyugat felé a Releura. Itt már a hegymentők lánctalpasa által hagyott, kényelmes nyomvonalon haladtunk. Bár innen egy északi kitérővel elérhettük volna a Csicsói-Hargita csúcsát (1759 m) is, ami egy egykori rétegvulkáni kráter peremének maradványa. Ide tartozik egyébként a Madarasi-Hargita mellett az Oltárkő (1358 m), a Rákosi-Hargita (1755 m) és a Madéfalvi-Hargita (1709 m) csúcs is. Ezek alkotják ugyanis a Keleti-Kárpátok egyik legnagyobb vulkáni maradványát, még ha a kráterperem itt valóban nehezen felismerhető is.

De mi maradtunk az eredeti tervnél, és a Releu mellett, a Csicsói-Hargita a délnyugati nyúlványát, a Bagolykőt állt szándékunkban „meghódítani”.

A 80 méter magas adótornyok lábánál jöttünk rá, hogy a lent hallott gyanús morajlás nem egy távoli lavina volt, hanem a fémszerkezetekről alázúduló jégzápor és a lábunk alatt meg-megrepedő, gyanúsan mozgó hóréteg közös játéka.

A fák itt már absztrakt formákat öltöttek: zúzmarától elhízott háziállatokra, UFO-kra vagy felhőkre emlékeztettek. A hófúvások a törzsek körül mély menedékeket alakítottak ki, néhol a két métert is elérte a hó vastagsága. Az állomásnál összefutottunk a Salvamont egyik tagjával és néhány udvarhelyi turistával, akiket a lánctalpas hozott fel. Kiderült egy fontos dolog is: a régi kabinos felvonó nem múzeumi tárgy, hanem ma is működik, ha van rá igény, de szinte csak az állomásnál dolgozók használják.

Bagolykő és a 44-es bakancs átka

Miután kibeszéltük a hegyet, átugrottunk a Bagolykőre (1679 m). Ez az adótoronytól egy enyhe ereszkedés, majd egy rövid kapaszkodó – mindössze tízperces út, de a panoráma miatt kötelező darab. Ismét megcsodálhattuk Hargitafürdőt madártávlatból, a Kossuth, Miklós és Csipike sípályákkal együtt, illetve a település kaolin zagytározóját is.

Itt már nem sokat időztünk, mert két órája voltunk úton, és vártuk a lecsúszást. Vagyis csak vártuk volna. A 44-es túrabakancsom ugyanis – ami a zoknik miatt inkább egy 45-ös monstrum – túl szélesnek bizonyult a kölcsönkapott mini-sílécnek. Fél órát küzdöttünk vele a hóban, de egyszerűen nem ment bele. Hogy mentsük az idegeinket, elengedtük az együtt csúszást: Pista snowboardra pattant, én meg hótalp nélkül, vágtázva rohantam utána a hegyimentők nyomvonalán, közben próbálva fotózni és nem kitörni a bokám.

Megérte?

Meglepően gyorsan leértünk az erdei szerpentines úton. Az egész kör 5 kilométert és körülbelül 3-4 órát vett igénybe, és nehézségét tekintve bárkinek ajánlható, aki bírja a szuflával. A Hargita ilyenkor mutatja az igazi arcát: zord, fehér, és pont annyira nehéz rajta járni, hogy a végén tényleg katarzisnak érezd a megérkezést. Aki pedig nem hiszi, hogy nálunk is van alpesi hangulat, annak elég csak egyszer visszanéznie a Bagolykőről a ködbe burkolózó medencére.