Halottak napja: a gyertyagyújtást és sírlátogatást hosszú előkészületek előzték meg

A halottak napja, ami a köztudatban mégiscsak november elsején van, korántsem jelenti azt, hogy az ember aznap kimegy a temetőbe, gyertyát gyújt, virágot helyez a sírra, és kész.

A halottak napját ugyanúgy hosszas készülődés előzi meg, mint minden ünnepünket. Tervezéssel kezdődik, majd takarítással folytatódik, mert – legalábbis Kolozsváron – az embereket a mai napig megenné a szégyen, ha halottak napjára a sír, és – amennyire lehet – a közvetlen környezete nem ragyogna.

Gyerekkoromban, amikor – legalábbis az emlékeim szerint – még szorosabb volt a kapocs az ember és a természet között, normális körülmények között szeptemberben és októberben nem nagyon jártak az emberek a temetőbe. Ebben a két hónapban a télre készültek fel: el kellett tenni a rengeteg mindent, fel kellett tölteni a pincét, a kamrát. A téli befőzések sok időt és energiát igényeltek, ráadásul a nappalok is rövidültek, munka után már nem szaladgált senki a halottjaihoz.

Amikor vége lett a nagy beszerzéseknek és eltevéseknek, október közepén–végén a piacon egyre kevesebb volt a zöldség, gyümölcs, cserébe eljött a virágárusok ideje. Megjelentek a krizantémok, a nagymamáim pedig ugyanolyan elánnal kezdték el tervezni a sír letakarítását és kidíszítését, mint nyáron a befőzést.

Nálunk ugyanis a virágok beszerzése és a sírok rendbe tétele ugyanúgy a nagymamák feladata volt, mint a szilvásgombóc, lekváros bukta vagy szilvaízes derelye elkészítése. A világítás másik fontos kelléke, a gyertya, ilyenkor már minden rendes háztartásban ott lapult a fiókban.

Több oka volt ennek: egyrészt soha nem lehetett tudni, hogy világítás előtt lehet-e majd gyertyát kapni. Másrészt, ha lehet is, milyen minőségű lesz majd. Lesz-e benne kanóc, meg lehet-e gyújtani? Ezért a gyertyát sokkal korábban megvásárolták. Ráadásul pontosan tudták, hogy melyik a jó minőségű – kiszagolták azt is –, és rengeteget szereztek abból is. Így aztán többévnyi gyertya volt mindig kéznél, ami soha nem fogyott el, mert minden évben újra feltöltötték a készleteket.

Amikor tehát a virágok ideje jött el, minden nap megnézték, mennyibe kerül. El kellett csípni azt az egy-két napot, amikor már és még nem volt felháborítóan drága. Mert attól ugyan nem kellett félni, hogy virág nélkül marad az ember, de egyáltalán nem volt mindegy, ki mennyiért vásárolta. Az utcasarkon, a templomban ugyanúgy megbeszélték, mint ahogy azt, hogy a sárgabarack, vinetta, gogos mennyi volt.

Ha valaki gyanúsan kicsi összeget mondott, magukban azt gondolták, hogy biztosan hazudik – ugyanakkor megszállottként keresték a még olcsóbbat. Fontos szempont volt az is, hogy milyen a virág, mert az olcsó legtöbbször csúnya is volt. „Nem szégyellik magukat az árusok olyan hitvány áruval megjelenni a piacon” – mondták az emberek egymásnak, miközben fogadkoztak, hogy bezzeg, ha ők volnának a helyükben, olyat soha nem kínálnának eladásra.

Nagyjából tíz napig tartotta izgalomban az asszonyokat a krizantém. Ezalatt mindenkinek, aki idejében be akarta szerezni a virágot, sikerült. Hatalmas csokor – mit csokor, halom – virágokat vittek haza, mindkét kezük kellett hozzá, hogy át tudják ölelni. Otthon hatalmas gonddal és szeretettel helyezték el egy olyan helyen, ahol nem érhette fagy. Elővették az erre szánt rongyokat, takarókat, azokkal betakargatták. Mintha gyermeküket védelmezték volna.

Átválogatták, szétosztották. Kiszámolták, hogy hány sírra kell vinni, szortírozták aszerint, hogy ki mennyire volt kedves rokon, ismerős, barát. A közelebbiek nagyobb, szebb virágot kaptak, a távolabbiak kisebbet. A maradék virágot azoknak a sírjára helyezték, akiknek legszívesebben nem is vittek volna, de a tisztesség megkívánta. Azokra a szomszéd sírokra is jutott ezekből az apróbbakból, amelyekről tudták, hogy oda évek óta nem jár senki. A temetőben sok ilyen halott ismerős is jutott az élőnek. Semmit nem tudtak róluk, de ha már sírszomszédok voltak, és róluk nem gondoskodott senki, hát persze, hogy nem hagyták seprés, virág, gyertya nélkül.

A krizantémok beszerzésével párhuzamosan megtervezték a sírok és azok környezetének letakarítását. Előkerült a sírtakarító felszerelés: kis seprű, kis kapa, műanyag palack, amibe vizet lehetett tölteni a temetői csapokból, hogy a vázákat feltöltsék. Minden rendes családban volt ilyen. Ez az egységcsomag össze volt készítve egész évben, állandó helye volt, másra nem használták. Vészhelyzetben csak oda kellett nyúlni, és már lehetett is futni sírt takarítani.

Ha az embernek szerencséje volt, a szomszéd síroknak is gondos gazdája volt, aki azokban a napokban szintén ment, és serénykedett. Mások órákon át rendezgethették az elhagyatott szomszédos sírokat, öt-hatot is akár. Nyár óta megnőtt a gaz, sok levél lehullott, esetleg a föld is száraz vagy már fagyos volt – szóval volt munka elég, ebbe bele lehetett fáradni.

Halottak napja előtti héten a temető tele volt szorgos, többnyire asszonyokkal. Ahol férfi tevékenykedett a sír mellett, ott nyilvánvaló volt, hogy özvegyről volt szó. Pontosan tudták, hány éve jár ki, és viselte gondját a felesége sírjának – mint ahogy azt is, hogy nagyon rendes ember.

Halottak napján már minden sír gyönyörűen fel volt díszítve. Bár ez merész cselekedetnek számított, hiszen a temetői virágtolvajok sem voltak restek, és az őröket kijátszva lopták a virágokat, hogy aztán november elsején egy kis pénzt keressenek az eltulajdonított csokrokkal. Az emberek azonban számítottak erre, ezért a legtöbb virágnak levágták vagy rövidre törték a szárát, illetve a vázákba még nem a legszebbeket tették. A leggyönyörűbb krizantémokat halottak napján vitték magukkal.

Amikor szép ruhába öltözve, az egész család kivonult. A kis táskákban, retikülökben gyertya és gyufa lapult. Gyertyából mindig betettek pár darabot tartalékba. Számítottak rá, hogy esetleg nem gyulladnak meg, vagy útközben eszükbe juthatott valaki, esetleg ismerőssel találkoztak, és úgy hozta az élet, hogy olyan helyre is el kellett menniük, amit nem terveztek be. Vagy olyan is volt, hogy megtaláltak egy olyan sírt, amit évek óta kerestek – tudták, hogy merre van, csak éppen nem botlottak bele.

Halottak napján már elegánsan, gyönyörű, de kézben tartható virágcsokrokkal, nem túl lassan, de nem is rohanva zarándokoltak sírtól sírig. Ekkor már nem kellett aggódni semmiért. A halottak rendben voltak, a sírok ragyogtak. Ez a nap már a nyugalomról szólt, az elmúlt egy-két hét meghozta gyümölcsét. Ismét eltelt egy év, és ők megtették, amit a szívük és a tisztesség diktált.

Megemlékeztek szeretteikről, találkoztak sok, rég nem látott ismerőssel. A kolozsvári Házsongárdi temető sétányai tele voltak emberekkel. Mindenki lassan, méltósággal ballagott a sírok felé, de közben diszkréten jobbra-balra nézelődött. Figyelte, kivel találkozik, kinek az arca ismerős. Odaköszönt azoknak is, akikkel sokszor csak itt, a temetőben futott össze. A közelebbi ismerősökkel megálltak beszélgetni, néha csak néhány szót, néha hosszabban kérdezősködtek családtagokról, egészségről, fontos eseményekről. Megkérdezték egymástól, hány sírt kell ma végigjárniuk, szóba került, hogy az elmúlt év óta van-e új halottjuk, kit kellett még eltemetni. Azt is elmondták, kit láttak még a temetőben, vagy megosztották azt, hogy egyik-másik sírnál nem láttak mozgást – vajon mi történhetett?

Aztán, mikor kiértek a sírhoz, betették a kővázákba a csokrokat, meggyújtották a gyertyákat, ilyenkor a gyerekek kerültek főszerepbe, mert megengedték nekik, hogy a meggyújtott gyertyákat ők helyezzék el. Aztán csendesen elidőztek a sír körül, nézték a fényeket, és előkerült egy-egy családi történet az ott nyugvókról.

Lefelé jövet a megmaradt gyertyákat meggyújtották Brassai Sámuelnél, Dsida Jenőnél, Kós Károlynál. Megcsodálták a legszebben feldíszített sírokat, egy-egy különösen gondosan karbantartott emlékhelynél hosszabban is elálldogálltak, és halkan találgatták, vajon honnan szerezhettek még az övékénél is több virágot, tartósabb gyertyákat. Ilyenkor sem irigység volt bennük, inkább egy kis kíváncsiság, ami még ilyenkor, ebben a csendes menetben is élettel töltötte meg az embert.

A világítás végén, a temető előtt a gyerekek sült gesztenyét, tükrös mézeskalácsot kaptak. Mindenki szomorkásan volt elégedett. A temető szép volt, a sok lobogó láng azokban is felkeltette a reményt, hogy a halottjuk jó helyen lehet, akik egyébként nem hittek a túlvilágban.