Miért problémás az, ha a kalotaszegi minta a Mango dzsekijére kerül?

Most a Mangó használt fel egy kalotaszegi párnamintát a legújabb kollekciójához, a tavasszal a Louis Vuitton nyúlta le a Szeben-Hegyalja régióra jellemző női inget, de évekkel ezelőtt is volt egy eset, akkor a Belényes környéki román népviselet egyik látványos darabját másolta le a Dior divatház anélkül, hogy bármilyen hivatkozást tett volna a motívumok eredetére. Mindhárom eset kulturális kisajátítás, vagyis – ahogy Keszeg Anna divatkutató megfogalmazta –

„egy kultúra vagy identitás valamely elemének vagy elemeinek egy másik kultúra vagy identitás tagjai általi átvétele nem megfelelő vagy le nem hivatkozott módon”.

A kutatót azután kerestük meg, hogy a kalotaszegi minta kisajátítása utána több olyan reakciót is kaptunk, amiből egyértelmű volt, olvasóink ezt egyáltalán nem tartják problémásnak, sőt, szinte azt kérték számon, hogy miért nem vagyunk büszkék arra, hogy a Mango érdemesnek tartotta a kalotaszegi mintát arra, hogy átemelje saját kollekciójába. Az is felmerült, hogy ez akár a kalotaszegiek hasznára is válhat, bár ahhoz szerintem érdemes lett volna legalább az apróbetűs részben megemlíteni, hogy honnan inspirálódtak.

Persze, a kulturális kisajátítás nem egyszerű kérdés, én is minimum egy témába vágó cikk elolvasása után döntök úgy, hogy csak bele lehet írni a címbe ezt, ami egyébként első pillantásra is annak tűnt. Keszeg Anna pedig már az első levélváltásunkban említi, hogy ez mára már külön tudományterület, majd magyarázatot is fűz hozzá.

„A kulturális kisajátítás mindig azért nehéz kérdés, mert logikájukban elvileg összeférhetetlen rendszerek találkoznak egymással. Van egy olyan helyzeti sajátosságom, hogy ezeknek a rendszereknek a belső logikáihoz tudományosan is kötődöm. Egy néprajzkutató mellett nőttem fel: ő komolyan vette a kulturális relativizmus antropológiai alapelvét és ugyanolyan komolyan vette a népi kultúra autentikusságának, hitelességének kérdését is. Én a divat mint modernista öltözködési rendszer kutatására szakosodtam, amelyben az autentikusság kérdése jogi probléma és piaci érdekek, piaci elsőbbség kérdése. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt mennyire felháborított, amikor arról hallottam, hogy egy településen népi divatbemutatót szerveznek. Annyira egyértelműnek éreztem, hogy ezt a két rendszert nem lehet összekeverni, nincs olyan, hogy népi is meg divatbemutató is. Az egyik ruhakultúra státuszról, öröklött formakincsről, csoporton belüli identitásról szól, a másik trendekről, versenyről, szuverén, kreativitás és innováció irányította identitásról. Azóta egyre többször kellett megengedőbbnek lennem: ma a kulturális problémamegoldási rendszereink közötti folyamatos konfliktusok korában élünk. A kulturális kisajátítás ilyen konfliktus. Ezért nehéz igazságot tenni benne” – írta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense.

Keszeg Anna ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy a kisajátítás sosem egyenlő felek között történik, mindig a centrális és gazdasági-társadalmi-médiahatalommal rendelkező felől indul és tart a peremre szorult, gazdaságilag-társadalmilag hátrányos helyzetű, láthatatlan irányába, sosincs fordítva. A kutató szerint ennek függvényében kérdések merülnek fel, hogy a centrumba emelés, a láthatóvá tétel kreditált-e, tehát kiderül-e, hogy kitől emelték át és milyen formában; a reprezentáció mennyire korrekt (sztereotipizál, tárgyiasít, esetleg éppenséggel torzít); a hatalmi erőviszonyokat mennyire mélyíti tovább; kommodifikálja-e (árucikké teszi-e – szerk.) a szakrális szimbólumokat; megfoszt-e az eredeti kontextustól; sérti-e a kulturális tulajdonlást.

Keszeg Anna szerint a probléma éppen abból adódik, hogy alapvetően kettős mérce működteti a világszintű geopolitikát, melyben a globális észak hegemón pozícióban van a globális déllel szemben.

„A mai kultúránk algoritmikus kultúra: az etnikai, kisközösségi kulturális szimbólumok használata trendi, mert az algoritmus ritkaként, váratlanként, eredetiként azonosítja őket és így alkalmassá válnak arra, hogy egy olyan trendorientált kulturális ágazatban, mint amilyen a divatipar, újdonságértékkel bírjanak”

– teszi hozzá még magyarázatként a kutató, hogy miért fordul előszeretettel a divatipar a népi motívumok felé. A mostani helyzet tisztázására több kérdést is küldtünk a kutatónak, az ezekre küldött válaszait közöljük.

Szerinted a Mango esete kulturális kisajátítás-e vagy sem? Mennyire bonyolítja a helyzetet, hogy ebben az esetben egy párnamintát használtak fel, értelmeztek újra egy korábbitól teljesen eltérő környezetben?

Mindenképpen kulturális kisajátítás, és ezen semmit sem változtat, hogy más a felhasználási kontextus. Be kell látnunk, hogy a divatiparban nem nagyon egyszerű a másolás/kisajátítás/plágium vádja ellen tiltakozni, mert az inspiráció nagyon sokféle vizuális paraméter közé épülhet be: ha változik a terméktípus, az anyagtípus, a szín, a formahasználat alapanyaga, esetleg a vizuális stílus, akkor már az eredetihez képest van annyi eltérés, ami jogilag az újszerűséget védhetővé teszi. Attól még az utánzás – utánzás marad.

Éppen ezért az átvétel elleni tiltakozás megmarad a közösségi média és a közbeszéd szürke zónájában (felvállalják olyan aktivista fórumok, mint a @lablouseroumaine, a @1granary vagy a @diet_prada stb.). A kulturális kisajátítás elleni tiltakozás célja nem mindig a konkrét plágiumvád leleplezése vagy jogi érvényre juttatása, hanem a rosszhírkeltés, annak megmutatása, hogy adott márka megbízhatatlan, oda kell figyelnünk arra, hogy nem etikusan jár el. Ilyenkor azért is összetett a helyzet, mert a fast fashion márkák azokat a tervezőket sem kreditálják, akik ezeket az öltözeteket megtervezik, ők is alulfizetettek.

Felmerült, hogy inkább örülni kellene annak, hogy kalotaszegi mintát emeltek át. Elvárható egy divatmárkától a népművészeti minta lehivatkozása? Hogy a címkén megjegyezze, erdélyi minták alapján tervezték a ruhadarabot Barcelonában? Ez mennyire jellemző egyáltalán? Jelenthet-e az hasznot az erdélyi divattervezőknek?

Ez szerintem nagyon tipikus kelet-európai érv, hogy örüljünk a láthatóságunknak. A divatiparban évtizedeken keresztül pozitívan fogadtuk a kelet-közép-európai motívumok átemelését: Yves Saint Laurent Matisse-ból inspirálódó román parasztingek előtt fejet hajtó 1981-es kollekciója óta, vagy akár Paul Poiret egzotizáló keleti divatálmai óta. Kelet-Európa folyamatosan imázskrízisben van, önmagát gyarmatosítja.

Mivel ez a sokféle etnikai háttérrel rendelkező csoport, aki a világnak ebben a részében él, igazi vásárlóerőt nem képvisel, ráadásul identitáspolitikailag nagyon sokféle problémacsomagot hordozunk, kapitalista szempontból nem számítunk, túl macerásak vagyunk. Egész egyszerűen nem vagyunk elegen ahhoz, hogy félni kellene attól, ez a vásárlóerő kiesik. Így a kelet-európai kulturális javak érdekvédelme senkinek nem prioritás.

Ráadásul a népi kultúrákból való kivetkőzés ebben a régióban pont annyira régen történt meg, hogy már ne tudjuk konkrét személyekhez kötni, de még elég közel ahhoz, hogy viszonylag könnyen tanulni és reprodukálni tudjuk ezt a tudást (mintakincs, öltéstípusok, anyagtechnológia stb.). Ha ezt felhasználjuk, ki tudna megfenyegetni kit? Kinek a nevében?

Ahol a tradicionális kézműves technikák védelme és érdekképviselete megtörténik, ott léteznek olyan csoportok, amelyek képesek érvényesíteni az érdekeiket. Lásd Kanada példáját, ahol az őslakos indiánok nagyon erőteljes divatszcénát építettek ki: a torontói indigenous fashion arts fesztivál felvállalja ezeknek a közösségeknek a képviseletét.

De vegyünk olyan példát, amely a mi régiónk mintakincséhez kapcsolódik és lehivatkozza az eredetet. A Nanushka magyar márka kopjafa mintakollekciója például végigvitt egy ilyen kreditálási-autentifikációs folyamatot: a Duna-Tisza régiójára jellemző kopjafák motívumaiból építkező mintakincs történetét és a minták jelentéseit a honlapon egyaránt leírták. Ambrus Aladár fafaragó mesterrel együtt dolgozva lokális arcot adtak a jelenségnek. Ugyanakkor gondoljunk bele abba, hogy az amerikai őshonos törzsek szankcionálják szakrális szimbólumaik „divatként” való használatát. A kopjafa márpedig a halálhoz kapcsolódó szokásvilág része (a Nanushka honlapján ez is korrektül megjelenik).

Amikor egy nagyvárosi buliban/társasági eseményen van rajtam a halott társadalmi identifikációjára szolgáló motívum, akkor ezt a szakrális kontextust jócskán feladjuk. A hivatkozás, kreditálás megtörténik, viszont a kontextus megértése elmarad, a szimbólum átkerül a szakrálisból a mondénba.

Korábbi esetekben felmerült, hogy az adott népcsoportoktól engedélyt kellett volna kérni, illetve esetlegesen fizetni nekik. Ezt mennyire tartod reális elvárásnak egy népművészeti tárgy esetében? Vannak-e olyan példák, amikor a divatmárka visszafordít valamit a profitból, népszerűségből annak a közösségnek, ahonnan ihletet merített?

Az anyagi jutalmazás kérdése a legnehezebb kérdés. Jogos elvárás, azonban nagyon fontos társadalmi ügy lenne ennek a jutalmazásnak a megoldása. Gondoljuk el, hogy a kalotaszegi mintáért kinek folyósíthat a Mango jövedelmet? Éppen ilyenkor szokott bejönni annak a kérdése, hogy az adott közösség érdekképviseletét felvállalja egy olyan, az identitáspolitikai harcot zászlójára tűző szervezet, aki „kitalálja” a maga autentikusság-történetét. Ismét egy hatalmi pozícióban levő csoport jut jövedelemhez.

Próbáljuk csak kisakkozni, hogy mekkora munka lenne rendet tenni ezen a téren: tudnunk kellene, hogy melyek a Kalotaszeghez tartozó települések (ebben egy néprajzos fel tudna világosítani, de számba kellene vennünk a számos kérdéses, vagy átmeneti esetet), meg lehetne keresni ezeknek a településeknek az önkormányzatait és ezeknek mind adni valamennyi finanszírozást, de kinek jut a finanszírozás, amikor tudjuk, hogy a népesség ma nem teljesen feleltethető meg annak, akinek a motívumkincse a Mangónál megjelenik.

Vagy érvelhetünk azzal, hogy a régió turisztikai felfedezését, láthatóságát akarjuk növelni. Ez rendben is lenne, közben meg éppen azzal van tele a sajtó, hogy a turizmus mennyire elidegeníti a helyi lakosságot saját életterétől, s hogy a kapitalista növekedés logikájából nem biztos, hogy feltétlenül kérnünk kell. Mit nyerünk azzal, ha Kalotaszeget a globális populáris kultúra és a divatipar felfedezi? Amikor ma a kapitalista piac logikáiból való kimaradás egyre inkább megéri.

Másik út lehet az adott motívumkincs örökségesítése. Ebben a pár évtizedre visszamenő történetben az UNESCO korábbi kezdeményezésekre alapozva 1989-ben Párizsban elfogadta az Ajánlások a hagyományos kultúra és a folklór védelmére címet viselő alapdokumentumot. Magyar nyelvterületen 2012-ben lépett érvénybe a XXX. törvény a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról. Románia a nemzeti jellegű anyagi kulturális javakat 2000-ben a 182. számú törvényben vonta védelem alá (Legea nr. 182 din 25 octombrie 2000 privind protejarea patrimoniului cultural naţional mobil). A törvényt a következő években több rendelet erősítette meg és egészítette ki. Ezeknek a rendeleteknek az értelmében, ha a kalotaszegi motívumkincs örökségesítve lenne, törvényi védelem alatt állna. Az örökségesítés megtörténhetne például az erdélyi magyar értéktárba emeléssel, esetleg hungarikummá minősítéssel.

Mindezek nyilván a kultúrakutató spekulatív, etikai felvetései: ha a mintavilágért lehivatkozzák (kreditálják) a régiót, ha a Mango hitelesen címkézi ezeket a mintákat, nyilván, sokkal jobb, mint az adott helyzet. Csak jelezni akarom, hogy ezzel még nem oldottuk meg a problémát. Ugyanakkor a La Blouse Roumaine közösség kezdeményezését nagyon támogatom: ők az eredet megjelöléséért harcolnak. A kreditálás viszont csak egy első lépés a kulturális kisajátításhoz kapcsolódó problémák kezelésében.

Pozitív példaként szokott előjönni Maria Grazia Chiurinak, a Dior korábbi kreatív igazgatójának tevékenysége, aki a Dior kézműves magasszabászati technikáit egészítette ki azzal, hogy Mumbaiban és Mexico Cityben keresett kézműves partnereket a kollekciók elkészítéséhez. Ez tűnik működőképes útnak számomra is, hogy a helyi mestert kell helyzetbe hozni, neki kell megnyilvánulási lehetőséget adni. Hiszen a divatipar a divattervező (kreatív, magányos zseni) és a „mindenki más” ellentétén alapszik: a lokális mester tudását a tervezési folyamat elejétől kell használni ahhoz, hogy a kisajátítás megoldandó problémája ne kússzon vissza ismét az ablakon.

Egy fast fashion márkánál, ahol évi 24-52 (!) mikrokollekció jön ki, egyszerűen nincs lehetőség minderre. Éppen ezért itt van a probléma: valójában így nem lett volna szabad ruhát csinálni. Mégis ez az a rendszer, amit a kapitalizmus normalizált.

2021-ben Mexico kultuszminisztere, Alejandra Frausto levelet írt több divatmárkának az Oaxaca textilhagyomány kisajátítása miatt. Levelében azt hangsúlyozta, hogy a márkák nem kreditálták a Mixteca közösséget és a közösség anyagi kompenzációjának kérdését vetette fel. Ma a divatipar kulturális ébredése zajlik. A minták, formák kreditálásán túl ott van annak a kérdése is, hogy ki viselheti az adott motívumot, milyen célok, üzenetek, érdekek állnak a viselés általi kisajátítás hátterében.

Egyelőre a fast fashion márkák válasza leginkább a bocsánatkérésben merül ki. A bojkottot mindenképpen folytatni kell. De okosan kell kitalálni, hogy kinek és hogyan.