Három-négy óránként egy lakás – így épült Kolozsvár a Ceaușescu-korszakban

1948-tól 1985-ig háromszorosára nőtt a városon élők száma Romániában, a lakásigényre pedig az előregyártott elemekből gyorsan felépíthető tömbháznegyed jelentette a választ. Az esztétikum és a zöldövezetek megfelelő mennyisége az 1960-as években még szempont volt, legalábbis Kolozsváron, az 1970-es évektől viszont már sokkal fontosabb volt a minőségnél a mennyiség és a költségek csökkentése. A Monostor-negyed építői egy 1974-es újságcikk szerint naponta felhúztak egy emeletet. A „második fiatalkorát élő városról”, a tervet túlteljesítő építőcsapatokról szóló beszámolókból és a Minerva Archívumban őrzött korabeli sajtófotókból válogattunk.

Az iparosítással együtt egyre növekvő városi lakosság számára országos szinten a hivatalos adatok szerint 1951 és 1960 között 66 ezer, 1960 és 1970 között 528 ezer, 1971 és 1980 között 1 millió 320 ezer lakás épült, az 1981 és 1990 közötti időszakban pedig 1 millió 700 ezer lakás építését tervezték, bár valószínű, hogy ezt nem sikerült tartani, írja a korszak építészetéről szóló monográfiájában (Arhitectura sub comunism) Ana Maria Zahariade.

A szerző szerint míg más közép-európai országokban már a két világháború között kísérleteztek a gazdaságos városi lakások építésével, Romániában ez a második világháború után kezdődik el, főként az 1956-ban létrehozott Típusépületek Országos Intézetében (IPCT). A központosított, politikailag ellenőrzött építőiparban szinte az egyetlen lakhatási megoldás a tömbház lett, a hivatalos program alakulását jól jelzi, hogy Nicolae Ceaușescu 1985-ben azt tervezte, hogy 1990-ben Bukarest lakosságának 90-95 százaléka tömbházakban fog lakni.

A lakásokat jellemző módon a különböző állami vállalatok alkalmazottainak osztották szét, illetve kisebb arányban azoknak, akiknek a házait az új lakótelepek építése miatt lebontották. A faluról városra költözés legintenzívebb időszaka az 1970-es évektől kezdődött, és elterjedt modell volt, hogy a vidéki fiatalok városon vállaltak állást, amivel lakáshoz is jutottak. Ezt a hivatalos állami diskurzus, de sokszor maguk az érintettek is társadalmi előrelépésként élték meg, ami azzal is összefügg, hogy időközben vidéken zajlott a termőföldek kollektivizálása, derül ki abból a szociológiai tanulmányból, amely az elsőgenerációs kolozsvári városlakók populációját vizsgálta a 2000-es évek elején (Csedő Krisztina – Ercsei Kálmán – Geambaşu Réka – Pásztor Gyöngyi: A kolozsvári elsőgenerációs városlakók).

Az építkezés folyamatát az előregyártott betonelemek gyorsították fel jelentősen, az új technológia visszatérő téma a korabeli újságcikkekben. „A panelházak 1964-ben összépítkezésünk 11,4 százalékát adták (Bukarestben a négyemeletes lakóházak 43 százalékát). A Kolozsvár tartomány ötéves lakásépítési tervében szereplő 15 580 lakás 19 százaléka már az új monostori házgyárban készül ez év második felétől kezdve. A fölavatás előtt álló első kolozsvári házgyár évi kapacitása 850, vagyis naponta két és fél lakás” – írta 1967-ben a Korunk (Korunk, 1967/6, 763. oldal, a korabeli újságok itt érhetőek el digitális formában).

A monostori „házgyárban” az Igazság 1975-ös cikke szerint naponta egy-egy lakrészhez szükséges elemeket gyártottak le, köztük lépcsőket, 3,6 x 4,7 méteres, 4-5 tonnás szobafalakat. Hasonló betonelemgyár működött Szamosfalván is. Az alapanyagot mindehhez a közeli tordai cementgyár szállította, amely a lap szerint Románia cementigényének 25 százalékát látta el abban az időben.

„A betonelemek és a házfalak szerelői 3-4 óránként készítenek el egy lakást. Van miből. A monostori és a szamosfalvi »házgyárak« az idén sok száz lakrészhez elegendő falmezőt és betonelemet szállítanak az új negyedek építőinek. (...) Elsősorban ennek tulajdonítható, hogy az Építkezési Tröszt munkaközössége már április 16-án teljesítette négy hónapi építési-szerelési előirányzatát. (...) A lakásépítők rendkívüli teljesítménye alapul szolgál a már megszerzett időelőny növeléséhez, az idei tervfeladatok határidő előtti teljesítéséhez, a május elseje tiszteletére tett versenyfelajánlások túlhaladásához” – tudósított az Igazság (Igazság 1974. április 17., 3. oldal).

Az évek során tovább gyorsították a folyamatot: „Bevezették az elemek tömbösítését azzal, hogy belőlük többet lent a földön szerelnek össze s azt természetesen az eddig használtnál nagyobb teljesítményű daru emeli fel a helyére. Egy menetben egész fedélrésznyi szerkezetet”. (Igazság, 1987. december 5., 3. oldal)

Arról nem számol be a korabeli sajtó, hogy az új városnegyedek építésének mi esett áldozatul – a kolozsvári Mărăști-lakótelep építésével az 1980-as években például eltűntek a gazdálkodásból élő hóstátiak birtokai és házai –, de a sebtében felhúzott lakások rossz minőségéről azért akadnak beszámolók. Egy részük csak utalásszerű: „A lakó kész munkát vesz birtokba, neki inkább csak az örömből jut ki, s mind ritkábban cseppen örömébe üröm, tökéletlenül záró csapokból, »kilövő« falból vagy felhajló parkettből. Míg azonban elkészül egy ház, amíg – esetleg – garancialevéllel együtt átadható, az építők gondokkal, fejtöréssel, megoldandó kérdések egész sorával találják magukat szembe” (Előre, 1963. június 29, 2. oldal).

A Györgyfalvi-lakótelepről szóló 1970-es írás viszont a „gyenge ellenőrzést” kéri számon. „A tavaly például 48 épületet adtak át. Ebből 18 nagyon jó, 30 épület pedig jó minősítést kapott. Az idén ezt a minőségi szintet már nem sikerült elérni. A 11 új épület közül egy sem érdemelte ki a nagyon jó minősítést, az egyik új tömbház építői pedig elégséges bizonyítványt kaptak. Megnéztük az »elégséges« blokk néhány lakrészét. Egyetérthetünk az átvevő bizottság minősítésével. Szembetűnő a sok apró, de annál bosszantóbb kivitelezési hiba. Az ajtókat, ablakokat igénytelenül szerelték fel. Gyenge a parkettázás minősége is. Jóformán még be sem költöztek a lakók, de már megrepedtek a fémszálas ablakok üvegei. A magyarázatot elsősorban a gyenge ellenőrzésben kell keresnünk.” (Igazság 1970. május 10., 3. oldal)

A lakótelepek a „város a városban” koncepció szerint épültek fel, saját iskolával, áruházzal, mozival. Vasile Mitrea műépítész, a kolozsvári Grigorescu- és Györgyfalvi-lakótelep egyik tervezője, aki Marian Lazăr építőmérnökkel közösen könyvben is összefoglalta akkori tapasztalatait, több interjúban beszélt arról, hogy eredetileg több zöldövezetet terveztek a tömbházak közé, ennek arányát az 1975-ös városrendezési szabályzat is előírta, később mégis telezsúfolták a lakótelepeket épületekkel. A Grigorescu-negyedet például az eredeti tervek szerint egy sétálóutca szelte volna át és egy park is helyet kapott volna benne, de egy központi utasítás ezt keresztülhúzta: 1977-ben elrendelték, hogy az új infrastruktúrát igénylő, ezért drága városszéli negyedek helyett a már felépült városrészeken sűrűsítsék a tömbházakat. „Ekkor állították le a kifejezetten lakótelepi szolgáltatóegységek számára tervezett épületek építését is, akkortól kizárólag a tömbházak földszintjeit lehetett ilyen célra használni. Az egésznek a lényege a költségek csökkentése volt” – mesélte Mitrea a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2019-2020 című kiadványban megjelent interjúban. A kolozsvári Györgyfalvi-negyed az, amelyben sikerült megtartani az eredeti arányokat, díjat is nyert és országos mintaként szolgált, ezért 2016-ben fel is merült, hogy örökségvédelmi területté kellene nyilvánítani.

A lakások minősége és elosztásának módja jelentősen befolyásolta a lakók életét, még a rendszerváltás után is, amikor a gyárak bezárásával egyes lakótelepeket jobban érintett az elszegényedés, mutatta ki Pásztor Gyöngyi szociológus. Slumosodás és elszegényedési folyamatok Kolozsváron című tanulmányában arra mutat rá, hogy az azonos típusú tömbházakat gazdaságossági okból egymás mellé építették, így alakultak ki az alacsonyabb komfortú és minőségű negyedek, a kis méretű és rossz lakásokban lakók számára pedig sokszor lehetetlen volt a városi kultúrába való beilleszkedés. Ugyanakkor az, hogy az ipari vállalatok dolgozói rendszerint egy lakótelepen kaptak lakást, szegregációt eredményezett és amikor a vállalatok megszűntek, egész tömbházak váltak munkanélkülivé és fizetésképtelenné.

A korabeli sajtóbeszámolók többnyire a beköltöző családok pozitív élményeiről számolnak be, illetve gyakoriak a „népnevelő” cikkek is, amelyek a közös élethez adnak jótanácsokat, utalva arra, hogy az nem mindig volt problémamentes. „Néhányan raktárnak képzelik az erkélyt, mások hulladékot, szemetet dobnak ki az ablakon vagy poros szőnyeget ráznak az erkélyen, a szomszédok legnagyobb bosszúságára. Jártam egy lakásban, a Borszék sétány 5 szám alatt, a 36-os lakrészben, ahol bizony nagy rendetlenséget találtam. Az ismételt figyelmeztetés nem maradt el s az épület többi lakója is helyes közvéleményt alakított ki az ilyen jelenségek ellen… Remélem, hogy nem eredménytelenül” – üzent a sajtón keresztül a lakóknak Verő Henrik, a lakásvállalat györgyfalvi negyedért felelős akkori ügyintézője, konkrétan pellengérre állítva az egyik lakástulajdonost. „Újra és újra elmondom, hogy pártunk és kormányunk nehéz milliókat költ arra, hogy jó lakáskörülményeket biztosítson a dolgozóknak s hogy a nagy anyagi áldozatok árán felépített lakásokat úgy kell őrizni, mint a szemünk fényét” – idézi a cikk az ügyintézőt. (Igazság, 1965. november 3., 3. oldal)

A tömbházak körül mikroközösségek alakultak ki, a szomszédok hálózata a szociológusok szerint is fontos szerepet játszott, az elsőgenerációs városlakók életében még inkább. A lakók átjártak egymáshoz, vigyáztak egymás gyermekeire, közösen ünnepeltek. A lakótelep közös ápolása, tisztán tartása ugyanakkor elvárás volt, a blokklakók helytelen viselkedése, a közösségi szellem hiánya visszatérő téma a sajtóban, ahogy a tavaszi közös nagytakarításról szóló riportok is.

„Sok ebben a negyedben még a »senkiföldje«. Az őszi hónapokban hosszú ideig figyeltem az erdő alatti új blokkok környékét: a tulajdonosok, illetve a lakók már rég beköltöztek, rendbehozták, szépítették, csinosították kis lakásukat, az erkélyeket, a környezetre, a ház körüli térre azonban hosszú ideig senki sem gondolt, de egyre kérdezgették: »ugyan, mikor takarítják már el onnan a sok mucskot?«. Néhány embernek egy vagy két órai munkájába került volna a ház körüli nagytakarítás, de mindenki a másikra várt! Mintha nem az ő udvaráról, nem az ő kertjéről lenne szó!” – áll a Monostor-negyedről szóló írásban. (Igazság, 1976. január 7., 3. oldal)