Semmi különöset nem kérnek, csak teret és bizalmat

2023. október 4. – 17:16

Másolás

Vágólapra másolva

Ha a többségi társadalom roma kérdésről beszél, ritkán tud a sztereotípiák által körülhatárolt buborékból kilépni. Megfeledkezik a hétköznapi történetekről, legtöbbször azokról a fiatalokról is, akik már megtalálták a helyüket, a teljesítményük kiemelkedő a területükön, az előremenetelük során mégis olyan falakba ütközhettek, amelyek a többség számára elképzelhetetlenek.

Milyen ma Székelyföldön roma gyerekként felnőni, és mennyire rögös az identitáskeresés útja? Mi motiválja őket, hogyan viszonyulnak a többségi társadalomhoz és az idősebb generációhoz? Miért halmozottan nehéz roma nőként érvényesülni, és mennyire támogató az őket körülvevő közeg?

A II. Székelyföldi Roma Szabadegyetemen, a Kiss Boróka pszichológus hallgató és Sólyom Andrea szociológus által vezetett panelbeszélgetésen hat különböző sorsú fiatal osztotta meg az élettörténetét a közönséggel. Egyvalami közös bennük: mindannyian megtanulták felvállalni az identitásukat és azért küzdenek, hogy teret és bizalmat szerezzenek maguknak és a következő generációnak. Az ő történeteiket mutatjuk most be.

Csókolom, cigány vagyok, és sehova nem akarnak befogadniDima Kozmin, hip-hop táncos, influenszer

„Büszke cigány vagyok, semmire nem vagyok olyan büszke mint a nemzetiségemre” – jelenti ki Kozmin már a beszélgetés elején, aki több szimbólum mellett a karjára egy vörös kereket is tetováltatott. A rasszizmus szerinte mára már enyhült, „régen sokkal durvább volt”, de ennek ellenére „minden cigánynak van egy hetedik érzéke, amiből megérzi, hogy valaki rasszistán szól hozzá vagy sem”.

Kozmin sepsiszentgyörgyi, 26 éves, a Csíki negyedbe járt iskolába egyedüli roma gyerekként, ahol harminc „kőgazdag” román osztálytársa volt, így a származása mellett amiatt is lenézték, hogy ő szegény családból érkezett. Nehezen élte meg ezt az időszakot, amellett, hogy az iskolában bántották, a munka is leterhelte, amit a szülei vártak el tőle: „Abból éltünk, hogy anyám elment a turkálóba és megvett dolgokat 1-2 lejért, majd ezt próbáltuk meg eladni drágábban. (…) Ha nem tudtuk eladni, koplaltunk”.

Dima Kozmin – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Dima Kozmin – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Mivel az őt körülvevő közeg támogatására nem számíthatott – a tanárai többek között azt vágták hozzá, hogy a sitten fogja végezni –, gyorsan rájött, hogy itt mindent magának kell a nulláról felépítenie. Az útkeresés nem ment zökkenőmentesen, a hosszú távú cél pedig az volt, hogy kitűnjön a többiek közül. Rengeteg sportágban kipróbálta magát, többek között a birkózásban is, végül a hip-hop világa szippantotta be igazán.

„Csókolom, cigány vagyok és sehova nem akarnak befogadni” – így ment be az edzőjéhez, Molnár Enikőhöz, aki később egyedüliként nézte végig könnyes szemmel az előadásait, a szülei hiányában. „Lyukas volt a cipőm, egy darab dróttal volt átkötve, ott mégis felnéztek rám a tenni akarásom miatt. Azt kívánom mindenkinek, hogy egy ilyen ember legyen az életében”. Kozmin büszke a táncban elért sikereire, ma már hátrányos helyzetű roma gyerekeknek tanítja a lépéseket, és azt szeretné a leginkább, ha pozitív példaként tűnne fel előttük.

Anyu, mi cigányok vagyunk! – Ioni Renáta, zenész, egészségügyi mediátor

„1-2. osztályos koromban én vettem észre, hogy mi valamiért mások vagyunk. (...) Hazamentem, soha el nem felejtem, az ágy szélén ült a család és elmondtam nekik, hogy »Anyu, mi cigányok vagyunk!«. Később, amikor Reni megnyert egy fuvolaversenyt, az egyik osztálytársa már egy gyakran ismételgetett mondatot vágott hozzá: „neked könnyű, mert cigány vagy és benne van a véredben”. Ez akkor forrott benne egy darabig, az zavarta, hogy akkor is cigány, ha rosszul teljesít és akkor is, ha éppen kitűnik a tehetségével: „szarul esett, hogy stabilabb téglát kell letennem ahhoz, hogy megmutassam, igenis ott vagyok”.

Az iskolai évek során azért akadt példa a közeg empátiájára is, nála ez akkor mutatkozott meg először, miután elváltak a szülei: „Volt két csodálatos osztálytársam, akik észrevették, hogy nem vittem tízórait. (...) Megbeszélték a szüleik, hogy melyik héten melyikük hozza nekem a tízórait az iskolába. Az volt az első pont az életemben, amikor elhittem, hogy van roma és magyar közti kapcsolat”.

Ioni Renáta – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Ioni Renáta – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Reni a zenélés mellett egészségügyi mediátorként dolgozik Csíkszeredában, segíteni próbál a csíksomlyói romatelepeken, ott volt a tűzvész után az Arénában is. Örült neki, hogy sikeresen felvételizett az állásra, de ezek után a barátai fokozatosan eltávolodtak tőle: „Egy volt olyan gerinces, hogy kihívott kávézni és megmondta, hogy Reni, félünk, hogy valami tetvet elkapunk tőled (…) Tizenvalahány barátomból maradt egy".

Az identitására azóta büszke igazán, hogy megnyerte Szarka Tamás roma tehetségkutatóját, aki félrehívta és közölte vele, hogy „innen tovább nincs szégyen, ez egy büszkeség, ez a tied". Ugyanakkor úgy érzi, hogy ő most a szakadék a családban, aki tartja is a hagyományokat, meg nem is. Erre jó példa az, ahogy a vendégeket fogadja: „Nálunk ha vendégek érkeznek, a háziasszony nem ülhet le az asztalhoz enni. (…) Nekem a párom (aki csángó származású – szerk. megj.) ma már forgolódik velem körbe, amíg a többiek elmennek, s a végén gyertyát gyújtunk s ketten megesszük a vacsorát. Ezt nagyon tisztelem benne”.

Már fel merem vállalni, hogy ez vagyok én – Barabás Blanka, költő

Blanka 19 éves, Székelykeresztúron nőtt fel és roma többségű iskolába járt, így ő nem igazán ismerte a kirekesztettség érzését, „viszont kívülről az egész társaság, és az iskola is le volt nézve. Szóval én így szembesültem ezzel”. Ennek ellenére akadtak sikerélmények is, többek között írt két szöveget a pszichológia tanárnőjével, egyiknek az volt a címe, hogy Az én drogellenes üzenetem, a másiknak pedig A fiatalok régen és most, ezekkel pedig már akkor szép eredményeket ért el.

Az első találkozása a roma-magyar ellentéttel a szülei válása után volt, akkoriban ő hozta-vitte a húgát az óvodába. Télen vártak a taxira, amikor „az egyik anyuka azt mondta a gyerekének, aki épp rosszalkodott, hogy »Fejezd be, mert elvisz a cigány«. Ez nagyon-nagyon rosszul esett, engem mint tizenkét éves kislányt, aki vigyáz a húgára, szét van fagyva és alig várja, hogy hazaérjen, ilyenekkel szúrkódják, nem azt nézik, hogy ő éppen nincs jól”.

Barabás Blanka – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Barabás Blanka – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Ezek után sokáig teljesen elzárkózott és nem mert kilépni a komfortzónájából, így jött be a képbe az írás, ami segített kiadni, amit addig csak magában őrölt. A stresszhelyzeteket azóta tanulta meg kezelni, hogy csatlakozott a Caritashoz, de itt ismerte meg Borbély András költőt, publicistát is, aki jelenleg a mentora és közösen dolgozik vele a verseken: „Már fel merem vállalni, hogy ez vagyok én, és ez teljesen rendben van”.

Blanka az írás mellett egy cégnél is dolgozik, ahol dézsákat készítenek, erről a folyamatról pedig legalább annyira szenvedélyesen tud beszélni, mint a költészetről. Szerinte a kettő nagyon is jól megfér egymás mellett. Arra vágyik, hogy elismert írónő legyen és „hosszú-hosszú idő múlva, legalább fele annyira jó anyuka, mint amilyen az én anyukám”.

Ne legyen felénk pozitív diszkriminációIsztojka Máté, néprazjos, mesemondó

Máté sátoros gábor cigánynak vallja magát és belátja: a saját közegében érzi magát inkább kuriózumnak, nem a többségi társadalomban. Azt szeretné, ha megváltozna a gábor cigányok gondolkodásmódja és életfilozófiája, főleg, ami az oktatás kérdését illeti, mert „nem igazán megszokott az, hogy valaki továbbtanul és nagyon szeretném, ha nem csak azt látnák, hogy jajj, még nincs gyerek, még nem házasodtál meg, és jó családapának kell lenni. (…) Nem csak erről szól a mai világ”.

Ő sok szempontból felborította a gábor cigányok elvárásait, és bár jelenleg is Szentábrahámon él a családi házban, Kolozsváron tanult néprajz szakon, jelenleg kutató és mesemondó. „Egyedüli cigány fiatal voltam az óvodától az egyetemig, de igazából soha nem éreztem magam egyedül” – mondja Máté, aki több ok-okozati összefüggést lát aközött ahol tart és aközött, amilyen neveltetésben és oktatásban volt része. Szerencsésnek tartja magát, mai napig felnéz egykori óvónőjére és pedagógusaira, de a családja is megteremtette számára azt a támogató közeget, amire szüksége volt. Mátét ugyanakkor az is bosszantja, ha valaki csak azért kínál fel neki egy lehetőséget, mert roma: „Nem vagyok különleges és nem vagyok egyedi (...) Ne legyen felénk pozitív diszkrimináció”.

Isztojka Máté – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Isztojka Máté – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Máté egyébként tiszteli a hagyományokat, a szokásaikat, de annyit tart meg belőle, amennyit még komfortosnak érez. „Valahol ezen a vékony peremen vagy, és nem tudod, hova tartozol és hova húz a szíved. A lányoknak viszont sokkal nehezebb, hogy eltérjenek attól, ami tradicionális és megszokott”. Ezen a határvonalon mozog Máté akkor is, ha a párválasztásról faggatják. Számára már nem a család jelöli ki a feleséget, de szeretné, ha olyan gábor cigány lányt találna maga mellé, aki hozzá hasonlóan tovább tanult.

A jövőbeli terveiről elmondta, hogy „alapvetően cigány folklór-gyűjtéssel szeretnék foglalkozni, és nagyon szeretném, ha ezekből a mesékből animációs sorozat lenne. Nagyon szeretném, ha lenne cigány nyelven, cigány gyerekeknek szóló rajzfilm".

A település, ahol élünk, egy kör, és én egy rombusz vagyokBodi Inesz, kommunikáció szakos hallgató

Inesz Kézdivásárhelyről, tradicionális házi cigány családból származik, ahol, ha lánynak születsz, akkor semmi dolgod nincs, csak a házimunka: „A település, ahol élünk, az egy kör, és én egy rombusz vagyok, úgyhogy sehogy sem férek bele. Anyukám és apukám tisztességesen felnevelt, de nekem más terveim voltak, iskolásként tudtam, hogy valami velem nem oké”. Nem is volt egyszerű a vitákat végigvinni a családban, legtöbbször ebben Inesz unokabátyja volt a támasz. Az édesapjának más elképzelései voltak a jövőjét illetően, nem támogatta a tanulásban, és már akkor csalódott volt, amikor nem fiú gyermeke született: „Szellemileg mindig egyedül voltam”.

A nehézségek ellenére Inesz büszke arra, hogy összejött neki az érettségi, és jelenleg ő az egyetlen roma hallgató az osztályában, kommunikáció szakon. Az idáig vezető út nem csak a családban lévő feszültségek miatt volt nehéz, már kisiskolás korában azt hazudta a magyar osztálytársainak, hogy csak félig cigány. „Azt gondoltam, hogy így megúszom (...). Később persze kiderült, hogy ez nincs így, akkor viszont ki lettem rekesztve, és minden nap úgy mentem iskolába, hogy megint egy borzalmas nap jön”. A tanárai nagyrészt azt gondolták, hogy 7-8. osztályos korában úgyis férjhez megy, és „akkor meg van oldva”.

Bodi Inesz – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Bodi Inesz – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

A házi cigányok körében a hagyomány azt diktálja, hogy a felnőttek válasszák ki azokat a családokat, ahova a lányok férjhez mehetnek: „nálunk is meg volt ez, ki voltak választva azok a családok, ahova én odamehetek, csak én makacsul azt mondtam, hogy nekem egyik se kell" – mondja Inesz, majd nevetve hozzáteszi: „pedig szegény fiúk próbálkoztak”.

Inesz nem szeretné, ha szánakozva néznének rá amiatt, hogy még nincs családja meg férje, mert ennél több szeretne lenni: „ne legyen az nagy dolog, ha romaként munkába vagy egyetemre megyek, legyen ez természetes”. Szeretne majd anyuka is lenni és egy olyan közeget teremteni a gyerekeinek, amiben elfogadják azt, amit ők szeretnének.

Nem nyalogatom a sebeimetMajláth Szabó Attila, rádiós és tévés műsorvezető

„Nem érzékeltem a cigányproblémámat sokáig, hacsak egyszer-kétszer nem, de azt hátrahagytam. Az fájt, hogy szülők nélkül nőttem fel.” Attilát csecsemőként 1988-ban hagyták el Marosvásárhelyen egy mózeskosárban, majd állami gondozottként nevelkedett Kézdivásárhelyen. 2007-ben „öklendezte ki magából a rendszer”, akkor találkozott először azzal a nehézséggel, hogy hogy a „jó francba lesz most. Aludtam kint ősszel, és lehetőséget kellett találnom (...) Felmentem a rádió igazgatójához, hogy adjon pénzt nekem, s olyan smucig volt, hogy nem adott semmit. (…) De adott helyette egy nagy lehetőséget: műsoridőt”.

Majláth Szabó Attila – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Majláth Szabó Attila – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Attila lassan tizenkét éve vezeti a műsorát, „kisebb-nagyobb buktatókkal”, és amellett, hogy a Sepsi Rádió munkatársa, tévés műsorvezetőként is kipróbálta magát.

Úgy érzi, hogy mindent elért már, amit szeretett volna, a jövőben is szeretne ebben a pozícióban maradni, még erősebben és kitartóbban: „Kaptam jót, rosszat, de a sebeimet többé nem nyalogatom. (…) Megmutatom a többségi társadalomnak, hogy túllendültem a dolgokon. Nem mutatom gyengének magam”.

Attila hisz az önszerveződésben és a cigányság erejében, akiknek saját maguknak kell sok mindent kiharcolniuk: „a többségi társadalom megadhatja a lehetőséget, de ahhoz nekünk cigányoknak is kell tenni. És teszünk”.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink