Kár, hogy jön a Primark

Lassan már egy óvodás is tudja, hogy a fast fashion ruhacégek tevékenysége a természet és az emberek kizsákmányolásához, kisvárosnyi hulladékhegyekhez és az óceánok elnéptelenedéséhez vezet, és mégis – tökéletes példája az emberi lélek kognitív disszonanciára való hajlamának – hatalmas üdvrivalgás övezte a közösségi médiában a hírt, hogy hamarosan megnyitja első budapesti üzletét a Primark. (A fast fashion lényege, hogy minél gyorsabban, minél olcsóbban állít elő éppen divatos ruhadarabokat, ezzel a cél az emberek gyakori vásárlásra ösztönzése.)

A legtöbb magyar rajongónak a turkálókból és nyugat-európai shoppingolásból lehet ismerős a hatvanas évek vége óta létező, eredetileg ír, ma már brit kézben lévő Primark, és ami nálunk nincs, de Nyugaton van, az mindig jól befűt a kelet-európai kisebbrendűségi érzésnek és/vagy egy-egy márka elismertségének. Persze nem utolsó szempont az sem, hogy a Primark meghökkentően olcsó. Csak egyetlen példa a fast fashion lánc népszerűségére: vannak olyan magyar utazási irodák, amelyek buszos utazásokat szerveznek kifejezetten arra, hogy magyar shopaholic emberek a Primark bécsi üzletében vásárolhassanak.

Írországban a kamaszok és az alsó középosztály divatja

Tisztán emlékszem, mekkora hűha-élmény volt nekem is, amikor úgy 15 évvel ezelőtt Londonban először beléptem egy Primark áruházba. Aztán pár évvel később, amikor egy ideig Dublinban laktam – érdekes, hogy az anyaországban három tucat üzlet még mindig az eredeti a Penney's nevet viseli – már eggyel furcsább volt az egész: ami távolról szupertrendi, menő, divatos cuccnak tűnt; közelről silány, nejlon vacakként lepleződött le. Mondta is egy helyi ismerősöm, hogy a dublini Primarkban csak a kamaszok és az alsó középosztály tagjai vásárolnak.

Ezt persze a magyarok, akiknek a többsége tényleg a turkálókból ismeri a Primarkot, nem feltétlenül tudják. De még így is különös a magyarországi fióknyitás körüli lelkesedés és az, hogy ez napokig izgalomban tudta tartani a közösségi médiát.

„A Primarkban mindig van valami új. Emellett olcsó, tipikus tiniprogram, tartja a figyelmedet, elsőre izgalmas. A magyarok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy hatalmas hodályban hatalmas választékkal találkozzanak, mivel nálunk nincsenek ekkora department store-ok, ezért a Primark elsőre elkábítja az embert”

– töpreng a lehetséges okokon Virág Zsófi divatszakértő, aki szerint az újdonság varázsa után majd az idő fogja igazolni, hogy a Primark az olcsó, gyorsan elkopó, semennyire sem minőségi divatot kínáló üzletek mellé kerül a vásárlók fejében, vagy egy minőségibb kategóriába kerül.

Kizsákmányoló, embertelen varrodák segélykiáltásai

Megszámlálhatatlanul sok cikk született már arról, hogy miért nem oké fast fashion üzletekben vásárolni, és ennek igazolásaképp időnként megrázó hírek is megjelentek a köztudatban.

A Primark sok versenytársához hasonlóan alacsony munkabérű országokban gyártat. A 2010-es években kezdtek felröppenni a hírek és szaporodtak a segélykiáltások, amelyek szerint az áruházlánc emberhez nem méltó körülmények között varrat.

Az észak-írországi Belfastban egy nő például vásárolt egy olcsó nadrágot a Primarkban, ám az öröme nem tartott sokáig, mivel egy ázsiai betűkkel írt segélykiáltást talált benne. A címkén ez állt: „úgy dolgoztatnak minket, mint az ökröket”.

Nem egyedi eset az övé, a segélykiáltások egyre szaporodtak. Olyan Primark-ruha is kötött már ki európai vásárló kezében, amelybe ilyen üzenetet csempésztek: „kimerülésig vagyok kénytelen dolgozni”, míg egy top ilyen nem várt meglepetést tartogatott: „embertelenül kizsákmányoló munkakörülmények”. Az természetesen sosem derült ki, ki és mikor bújtatta el a címkéket a ruhákba, a cég szóvivője is felmondta az ilyenkor kötelezőt, miszerint ők bizony csak olyan gyárakkal dolgoznak együtt, akik etikailag korrekt módon termelnek, és betartják a „Primarks Code of Conduct”, azaz a cég viselkedési kódexének irányelveit.

Aztán 2013. április 24-én konstrukciós hiba és túlterhelés miatt összeomlott a bangladesi Savarban található Rana Plaza. A katasztrófában 1134-en veszítettek életüket, és több mint 2500 ember megsérült. Legtöbben közülük az épület felsőbb szintjein a nyugati piacokra, például a Primarknak termelő ruhagyárakban dolgoztak. Az áldozatok több mint fele nő volt, és nagyon sok, a gyár óvodáiban elhelyezett gyerek is meghalt. A Rana Plazát eredetileg négyemeletesre tervezték, de később mindenféle engedély nélkül még négy emeletet ráépítettek.

Az épület, amelybe a katasztrófa sokak szerint kódolva volt, a fast fashion láncok kizsákmányolásának szimbólumává vált.

Aztán sok hatása nem lett. A Primark a tömeges haláleset hatodik évfordulójához kínosan közel, 2019 áprilisában az angliai Birminghamben megnyitotta a világ legnagyobb ruhaüzletét: öt emeleten, 15 000 négyzetméteren várja az olcsó divatra éhezőket. A cég azóta is terjeszkedik, jelenleg 416 boltot működtet 15 országban az európai kontinensen és az Amerikai Egyesült Államokban.

Természetesen nem a Primark az egyetlen bűnös a fast fashion birodalomban, és ezért jóérzésű, lelkiismeretes ember már egyáltalán nem vásárol fast fashion láncokban csak a legszükségesebbeket szerzi be ezekben az üzletekben – mert azért legyünk reálisak: a helyi designerek drágák, a turkálókból és vintage-boltokból pedig nem lehet mindent összeszedni mondjuk egy négyfős családnak; van, akinek ideje nincs a keresgélésre vagy mondjuk a fehérneműknél zavarják a higiéniai szempontok, másnak speciális cipőt kell vennie apró gyerekének. Ezért és az egyre romló gazdasági környezet miatt, ha a magyar lakosság nagy részének ruhára van szüksége, valamelyik fast fashion üzletláncba, esetleg a sarki kínai boltba rohan. Csak hát a választásával a bevezetőben leírt, és a továbbiakban részletesen is kibomló embertelen és környezetszennyező rendszert tartja fenn.

Ha az eddigiekből nem lett volna egyértelmű, íme egy egyszerű példa: aki életében már legalább egyszer felvarrt egy leszakadt gombot egy kabátra, az tudja, hogy egy nadrág egyszerűen nem lehet nevetségesen olcsó anélkül, hogy a sor végén gürcölő bangladesi varrónőnek csupán egy kis alamizsna jusson.

Hogy ez valóban így van-e, azt már sokan bizonyították, itt most csak a CIR Romero nevű német szervezet 2019-es eredményeit említjük. A Fast Fashion – Eine Bilanz in 3 Teilen című tanulmányuk publikálását megelőzően tíz Srí Lanka-i textilgyárban tanulmányozták az ott dolgozók munkakörülményeit, amelyek közül 6 a Primarknak, 7 pedig a C&A-nak dolgozott (tehát van köztük olyan, amelyik mindkét cégnek varrt). „A vizsgált gyárak egyike sem tartja be azt a viselkedési kódexet, amelyet a Primark a gyártói számára előír” – mondta Isabell Ullrich, a CIR textilipari szóvivője.

A tanulmány szerint a varrónők heti 80 órát dolgoznak, amiből 35 óra túlóra; miközben a törvény legfeljebb heti 45 órás munkaidőt és 12 túlórát engedélyez. A textilmunkások egy része még a 79 eurónak megfelelő törvényes minimálbért sem kapja meg, bár még ez sem lenne elég a megélhetéshez: az Asia Floor Wage Alliance szerint Srí Lankán a létminimumnak közel 300 eurónak kéne lennie. A CIR szerint a vizsgált gyárak egyikében sincs szakszervezet. A szervezet szóvivője úgy foglalta össze a tapasztalataikat, hogy a fast fashion cégek szinte csak az ár és az időfaktor alapján választanak a gyárak közül, és valamennyit esetleg még a minőség is nyom a latba. A sokat hangoztatott etikai szempontok azonban egyik helyen sem rúgtak labdába.

Növekvő globális szennyezés

És nemcsak az embereket, a bolygót is gátlástalanul kizsákmányolják a fast fashion piacvezetők, aminek több oka van. Az egyik, hogy az olyan üzletláncok, mint például a H&M, a Zara és a Primark egyre rövidebb időközönként dobják piacra az új cuccaikat – többnyire neves designmárkák olcsó másolatait, amiket amúgy Párizs vagy Milánó kifutóin lehet látni. Évente 12-24 kollekciót is kínálnak, ez pedig azt jelenti, hogy akár havonta kerülhetnek az üzletek polcaira új pólók, nadrágok és ruhák. A H&M és a Zara 2022-ben csak áprilisig 11 ezer új stílust jelentetett meg, míg ugyanebben az időszakban a még náluk is gyorsabb ultra fast fashion lánc, a Shein 314 877-et. Ez is jól mutatja azt a hatalmas mennyiségű textiltengert, amiből rövid időn belül hulladék lesz.

Szédületes a gyorsaság és szédületes a környezetszennyezés. Összehasonlításképp: a hagyományos divatiparban egy év telik el egy ruhadarab megtervezésétől addig, amíg az üzletek polcaira kerül és a tervezők rendszerint évente mindössze kettő; egy őszi/téli és egy tavaszi/nyári kollekcióval állnak elő.

És annak, aki még mindig azt számolgatja, hogy hánykor táborozzon le az Aréna Pláza előtt a budapesti Primark-nyitás napján, itt van még egy adat: 2000 és 2015 között a ruházati cikkek vásárlása világszerte megduplázódott: mintegy 50 milliárd ruhadarabról több mint 100 milliárdra, ami több, mint amennyit a világ népessége valaha el tudna hordani. Mindeközben az időtartam, ameddig a ruháinkat hordjuk, jelentősen lerövidült.

Az sem téves benyomás, ha netán egy random ruhaboltban úgy érzi valaki, hogy pamutot már csak elvétve talál: a jelenleg gyártott ruhák kétharmada poliésztert tartalmaz, 2000 óta a szintetikus anyagok használata a csaknem megháromszorozódott a ruhákban. A divatipar 98 millió tonna olajat emészt fel évente, és ez szó szerint katasztrófa az óceánok számára.

Az erőforrások felhasználása tehát óriási, és ezt további adatok is igazolják: a textilipar emészti fel a világ iparilag felhasznált vizének tíz százalékát, és több szén-dioxidot bocsát ki, mint az összes nemzetközi repülőjárat és tengeri hajózás együttvéve.

A világ megművelt talajának öt százalékát a ruházati anyagok előállítására használják. Egy korábbi cikkünkben pedig arról írtunk, hogy évente 92 millió tonna textilhulladék keletkezik szerte a világon, egy átlagos amerikai pedig évente 37 kiló ruhát dob ki.

Alig költ reklámra és még a greenwashingot se nyomja annyira

Ha eljutott idáig a cikkben anélkül, hogy belefulladt volna a textiltengerbe, levezetésként már csak néhány primarkos érdekesség következik.

Alighanem mindezek után nem meglepő, hogy a Primark alacsony haszonkulccsal dolgozik és ennek ellenére üzletileg is sikeres, aminek a legfőbb oka az, hogy hatalmas mennyiségben értékesít. A többi olcsóruha-konkurenciával szemben a Primark egyelőre még jóval kisebb, és valamivel lassabban is utaztatja be az európai kikötőkbe a rakományokkal felpakolt hajóit, mint versenytársai (és talán ezért is lő annyira középre a designban, amiről nem véletlenül jut az ember eszébe a konfekció-szó).

A Primark egészen mostanáig ellenállt annak, hogy az online térbe terjessze ki a kereskedését. Marketingre és reklámokra alig költ, mégis népszerű. Megteszik ezt a cég helyett a vásárlók, rendszerint fiatal nők és tinédzser lányok, akik a Primark Hauls című YouTube-videókban (itt például egy Bécsbe ki-majd visszaruccant magyar lány, akit eddig 55 ezren láttak) az Instagramon és a TikTokon ürítik ki Primark- papírzacskóikat, és lelkesen sorolják, mi minden fért bele 30 euróba. Ez – lássuk be – csábító lesz a tempósan elszegényedő magyar középosztálynak is.

Az influenszerek beszervezésénél is mintha különutas üzletpolitikát folytatna a cég.

„Az látszik, hogy a feltörekvő, semmiképp sem klímatudatos vagy fenntarthatóságra figyelő infuenszerekre megy rá, akik nem drágák és éppen csak kezdenek befutni. Legtöbbször tinédzserek, örülnek az ingyen cuccoknak, mert nem csak Greta Thunbergek vannak a korosztályban”

– mondja Virág Zsófi.

A becsapós greenwashingot, azaz zöldre mosást is csak mértékkel alkalmazza a Primark a kommunikációjában, főleg ha egyik legfőbb versenytársához, az e téren is ízig-vérig skandináv H&M-hez hasonlítjuk. Bár annyiban a Primark is beállt a sorba, hogy leszögezte, 2030-ra minden ruhadarabja újrahasznosított vagy fenntartható módon előállított alapanyagból készül majd.

Mindezek tudatában ember legyen a talpán, aki majd ellenáll az olcsó konfekcióruháknak, reménykedni azonban még mindig lehet: ahogy ezt egy korábbi cikkünkben írtuk, a fenntarthatóság elkezdte hajtani a használt cikkek piacát, és reményteljes a jelenleg 16 és 23 év közötti Z generáció hozzállása is (kivéve a korábban említett Primark Haulok, ugye). Ebben a korcsoportban ugyanis már sokkal menőbb vintage és second hand cuccokat vásárolni, mint fast fashion boltokban költeni a szerény zsebpénzt.