Kisvárosi bulikörkép: kreatívak a kézdivásárhelyi fiatalok, ha fapados megoldásokról van szó

2022. október 29. – 11:50

frissítve

Kisvárosi bulikörkép: kreatívak a kézdivásárhelyi fiatalok, ha fapados megoldásokról van szó
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Októberi verőfényes péntek délután kortyolom a kávét Kézdivásárhely kihalt főterének egyik teraszán. Egyszer csak valami mozgásra leszek figyelmes, egy munkás pakolgat, egyenként hordja be a kávézó székeit egy kisteherautó rakterébe. És alólam is elviszi. Rövid lesz ez a helyszíni riport, gondolom magamban – hiszen éppen azért jöttem Kézdivásárhelyre, hogy megnézzem, hogyan szórakoznak a helybéli fiatalok.

„Délután, 4 óra után olyan érzése támad az embernek, mintha senki sem élne Kézdivásárhelyen, pedig régen rengeteg fiatal vendégem volt, a koronavírus előtt a baristáim alig győzték kiszolgálni őket esténként. Az utóbbi időszakban viszont már egy alkalmazottat sem tudtam foglalkoztatni, nem is lenne értelme, hiszen alig téved be pár fiatal egy kávéra, hűsítőre, sörre” – panaszolja Váncsa Tünde, a Liget Café tulajdonosa, aki maga főzte le nekem az utolsó feketét. Aznap végleg lehúzta a kávézó rolóját. A pandémiás és válságos időknek nem az első áldozata a Liget Café: a kultikusnak számító Art Café is nemrégiben zárt be.

Kézdivásárhelyen kevés a szórakozási lehetőség, de a fiatalok valahogy mégis feltalálják magukat: kocsikban, eldugott kocsmákban vagy a környező kis településeken szórakoznak. A szűkös körülmények alternatív megoldásokat szülnek: sokan az üzemanyag magas árára fittyet hányva nem a kocsmában ücsörögnek, inkább elautózgatják az éjszakát.

Kézdivásárhely Kézdiszék központja, a Kárpát-medence legkeletibb magyar többségű városa, amit Felső-Háromszéken céhes városnak vagy a vargák városának is hívnak. Állandó jelzője azért mégis inkább az udvarterek városa: trapéz alakú főteréről ma is több mint hetven keskeny, változó hosszúságú udvartér nyílik.

Kézdivásárhelyt Orbán Balázs néprajzkutató egykor Háromszék Párizsának is nevezte, ez az elnevezés azonban mára már leginkább csak mosolyt csal az arcokra. Annak ellenére, hogy pénteken érkezem a városba, a bohémélet jelei sehol sem akarództak megmutatkozni. Akárkivel is álltam szóba, legyen az fiatalabb vagy idősebb diák, végzős, egyetemista, munkanélküli vagy munkás, olyan egybehangzóan sarazták a kézdivásárhelyi szórakozási lehetőségeket, mintha tudták volna, hogy a korábbi megszólaló mit mondott, és egymásra licitáltak volna. Én viszont nem adtam fel, a furcsa főtéri élményünk ellenére is elindultam felkutatni a helyi szórakozási lehetőségeket.

A szebb időket is megélt, tizenhatezer fős kisváros mára sem piacával, sem pedig változatos portékát kínáló mesterembereivel nem büszkélkedhet. Sőt, a kulturális élete is akadozva működik, amit jól érzékeltet, hogy a kézdivásárhelyi színház is nagy bajban van. Az iskolák és diákok számát tekintve azonban mégis viszonylag jól áll a város, hiszen legalább hét magyar oktatási intézmény működik itt. Kézdiszék tucatnyi vidéki településéből valamennyi diák ezekbe a kézdivásárhelyi iskolákba jár, tehát szórakozni vágyó diákságból nincs hiány.

A fiatalokat a legközelebb lévő egyetemi város, Sepsiszentgyörgy sem igazán vonzza sem az oktatási kínálat, sem a szórakozási, szabadidős lehetőségek tekintetében. Ezért sok kézdivásárhelyi diák inkább Csíkszeredába, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, netán Magyarországra megy egyetemre. Aki úgy dönt, hogy inkább otthon marad, általában munkát vállal. A székely fiatalok közül sokan már a diákéveik alatt is végeznek kétkezi munkát, főleg akkor, ha családjuk mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozik. Ha nem, akkor a komákhoz, szomszédokhoz mennek segíteni.

De bárhogyan is hozza az élet, vagy döntenek a fiatalok: szórakozási lehetőségekre nekik és a városnak is szükségük lenne. Az otthon maradóknak azért, hogy Kézdivásárhelyt továbbra is otthonosnak érezzék, az egyetemre járóknak pedig azért, hogy vonzó legyen hazatérni, hiszen a nagyvárosokat megjárt fiatalok bizonyára olyan helyen szeretnének élni, ahol ha nem is a kolozsvári pörgés az alap, de azért munka után van, ahová elmenni kikapcsolódni.

Leginkább az ingázó fiatalok maradnak egy kis esti kocsmázásra

A déli órákban viszonylag megelevenedik a város, azaz ilyenkor már nem teljesen kihalt a főtér. Kézdivásárhelyre ugyanis sok diák érkezik a környező falvakból – Kézdiszentlélekről, Csernátonból, Torjáról, Szentkatolnáról, Gelencéről, Ozsdoláról. Ők az iskola befejeztével vagy rögtön a buszra várnak, vagy az osztálytársakkal, haverokkal a nyakukba veszik a várost, és kocsmázni indulnak, ami nem mindenkinél kapcsolódik feltétlenül össze az alkoholfogyasztással – isznak gyümölcslevet, üdítőt és kávét is. De azok, akik az utolsó vonattal, busszal mennek haza, rendszerint azért valamilyen szeszes italt is elfogyasztanak, melléje jókora cigifüst felhőket is eregetve.

Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Pár cigarettázó srácot kérdezünk, szerintük Kézdinek akkora jobbegyenest húzott be a koronavírus-járvány, mondhatni úgy kiütötték, hogy máig sem hevert ki: nagyon megritkultak a szórakozási lehetőségek.

A Liget Café bezárásával az igényesebb fiatalok így nappal már csak egy másik helyre, a Café Jazzbe ülhetnek be, ahol olyan igazi kávéházi hangulat fogad, mintha nem is Kézdivásárhelyen lenne az ember. Az árak azonban átlagosak, a tea és a kávé hat lej körüli, de más ital sem nagyon haladja meg a tíz lejt. Itt üldögélek és beszélgetek egy ideig, de érkezésem óta folyamatosan azzal a válasszal szembesülök, hogy: „Kézdivásárhelyen nincs semmi”.

Míg a bulizókat kerestem, jutott idő múzeumi kitérőre is

Amíg arra várok, hogy az esti órákban végre beinduljon az amúgy tényleg eléggé vidékies, csendes társasági élet, addig benéztem a diákok által sokat látogatott Incze László Céhtörténeti Múzeumba is. A muzeológusokat sokan azzal bosszantják, hogy „babamúzeumnak” nevezik az intézményt, utolsó termeiben ugyanis üvegszemű babák sorakoznak. Beismerem, a Chucky-filmek emléke villant fel bennem is, egy pillanatig el is tűnődtem azon, hogy ide aztán biztosan nem szeretnék bezáródni éjszakára.

Pedig a kiállítás természetesen nem is a babákról, hanem az öltözeteikről szól. A múzeum termeiben az erdélyi magyar népviseletet mutatják be: évekkel ezelőtt diákok, pedagógusok és szülők egy pályázatra válaszolva varrták meg falujuk népviseletét a Zsuzsi és Andris babáknak. Így egy helyen tekinthető meg Székelyföld, Csángóföld, Mezőség, Kalotaszeg, Szilágyság és Partium népviselete.

Fotó: Céhtörténeti Múzeum szimpatizánsai Facebook-oldal
Fotó: Céhtörténeti Múzeum szimpatizánsai Facebook-oldal

A céhes város múzeumában a népviselet mellett a településen működő 11 céh emléktárgyai is megtekinthetők. A városban ugyanis ötven évvel ezelőtt a mesterek leszármazottjaitól még jó állapotban össze lehetett gyűjteni a különféle szakmához tartozó szerszámokat, eszközöket. Egy teremben pedig mézeskalácsokat is kiállítottak, ami a muzeológus szerint ugyan kilóg a sorból, mert nem az a szokványos kézműves szakma, értsd: nem csak férfiak űzték. A mézeskalácsot inkább a nők készítették, ez tehát egy „női mesterség” volt, amit valamiért mégsem neveztek céhes szakmának.

A múzeum emeletén egy várostörténeti rész is megtekinthető, ezen belül a 73 udvartérről is rengeteg érdekességet megtudhatunk. Az udvarterek a város megalapításakor jöttek létre, amikor a mesterek a főtérre néző főépületek mögött lévő udvarokba kezdtek házakat építeni. A piactér így könnyen megközelíthető volt, portékájukat egyenesen a házuk előtt árulhatták. Az itt élő székelyek nagy része ugyanis több évszázadon és generáción át fazekas, csizmadia, cipész, tímár, lakatos, mézeskalácsos, kalapos vagy szabó volt, őseik – ahogyan a kisváros nevének előtagja is utal rá – , a szászföldi Százkézd vidékéről származtak.

Kézdivásárhely büszke az 1848-as szabadságharcban betöltött szerepére is, Gábor Áron szabadságharcos, ágyúöntő szobra áll a főtéren, egyik rézágyújának másolata pedig a múzeum bejárata előtt fogadja a bámészkodókat. A berecki ágyúöntő kultuszához tartozik az is, hogy vezetésével 64 ágyú készült, amin 200 – köztük sok kézdiszéki – mesteremben dolgozott. És egy időben az ágyukat is Kézdivásárhelyen öntöttek, Turóczy Mózes rézműves műhelyében. A városban a tüzérek kiképzésére iskolát is létesítettek.

A múzeum nagyterme régen gyűlésteremként szolgált, mert a Céhtörténeti Múzeum épülete egykor tanácsházként működött, ma viszont galéria kap helyet benne. Itt főleg kézdiszéki és erdélyi művészek állítanak ki. A kisvárosban ugyanis elég korlátozott a kulturális élet: galéria vagy művészeti múzeum sincs, ezért a nagyterembe állították ki Vetró András, Borbély Sándor és Vetró Bodoni Zsuzsa rajz – metszet – festmény kiállítását.

Akik azonban a múzeumot és a galériát is unják, a tíz lejes belépőt pedig másra költenék, pár méterrel odébb a Gyűjtők Házában is szétnézhetnek. Itt Beke Ernő fogadott minket, akit sokan nem a több tízezres gyűjteményéről ismernek, hanem fia, Beke István kapcsán hallottak róla, hiszen többször is felszólalt tüntetések alatt a fia védelmében, akit a román igazságszolgáltatás Szőcs Zoltánnal együtt „székely terroristaként” bélyegzett meg és zárt börtönbe.

Beke Ernő végigvezetett sokszínű gyűjteményén: 9 teremben kézdivásárhelyi levelezőlapok, jelvények, kitüntetések, pénzek, plakettek, katonagombok, gyufásdobozok, ceruzahegyezők, petróleumlámpák, emléktárgyak, szenes vasalók, kiskanalak, lakatok, kulcsok, üvegek, vagy kindertojás-figura gyűjtemény várja a látogatókat.

Beke Ernő a Gyűjtők Múzeumában – Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Beke Ernő a Gyűjtők Múzeumában – Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Váratlan koncert, házibulik és a „titkos” szórakozóhely

Visszatérve az eredeti célomhoz, utam innen a Jazz bisztrójához vezetett, hisz mint kiderült, a tíz óráig nyitva tartó kávézó mellett éjfélig még a borudvarban lehet időt eltölteni. A borudvarra egyébként sötétedés után éppen egy koncert hangjai csalogattak be, aminek – a helybéliek pesszimista nyilatkozatai miatt – már a puszta létén is meglepődtem. De ennek az ír zenét játszó, háromtagú zenekarnak valóban nem sok nézője akadt. A teraszon tartott koncerttel a kézdiek közül jól láthatóan nem sokan törődtek, ami talán érhető is, mivel tíz óra magasságában kellemetlenül lehűlt a levegő: mínusz 2, majd mínusz 4 fok lett. A boros- és söröspoharak pedig a benti helyiségben egyre hangosabban koccantak össze.

Az éjszakai hideg ellenére azonban Kézdivásárhelyen egy számomra meglepő jelenségre figyeltem fel. Vannak fiatalok, akik nem a kocsmában mulatnak, nem is a parkban vagy a város különböző pontjain bóklásznak valahova, hanem a főtéren kis csoportokba tömörülnek. Akik pedig nem szeretnék, hogy a köztéri alkoholfogyasztás miatt meggyűljön a bajuk a hatóságokkal, azok autókban üldögélnek és úgy iszogatnak a főtéren.

A hideg miatt ilyenkor jár a motor, így fogyaszt is, de ez a szórakozási mód a céltalan kocsikázásnál, a dohos, félkezű rablós kocsmáknál vagy a viszonylag hamar bezáró, túl puccos bároknál még mindig olcsóbb.

Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Persze, Kézdin is működik a házibulis élet, feljárnak egymáshoz a haverok – ha nincsenek otthon a szülők. Erre az esetre azonban szintén van egy alternatív megoldásuk: a megszólaló vidéki fiatalok szerint míg a járvány előtt az volt a divat, hogy a falusiak kézdire mentek bulizni, most már inkább az a jellemző, hogy a kézdivásárhelyiek mennek falura szórakozni. Jelentsen ez akár bálozást vagy bérelt házban bulizást, de olyanok is akadnak, akik csak biciklizni, lovagolni mennek.

Kézdin egyébként régen a Midi és a For You voltak a bulihelyek, tudjuk meg. Ezek közül már csak az utóbbi tart havonta pár bulit, különben inni és enni járnak ide az emberek. Érdekes módon, a For You is egy amolyan pizzázó hely, és az újonnan létrehozott konkurenciája is az. Ebből akár azt a feltételezést is levonhatnánk, hogy Kézdin a siker titka talán nem egy kávéház működtetése, hanem a pizza-alkohol kombót kínáló helyek. A szóban forgó Barbi Pizzázó nevű hely amúgy nappal fancy étterem, esténként kocsma, és szinte minden héten lehet benne bulizni is – előnye, hogy az állomás mellett van, ami nagyon praktikus, ha a késői vagy éppen a korai vonattal akar hazamenni az ember.

Ezeken kívül nyerőgépekkel telerakott helyeket is láttam Kézdin, ahol a fiatalok is megfordultak. De egy másik érdekes helyszínre is felfigyeltem az éjszaka közepén: a főtéren álldogáló fiatalok ugyanis néha el-eltűntek a Vigadóval szemközt lévő tömbházban.

Követtem tehát őket a sötétben, a beton lépcsőkön felfelé, abban reménykedve, hogy az alagút végén fény vár rám, és nem pedig egy verés.

És szerencsére igazam lett: pár emelet után, jelöletlen ajtón a Flamingó nevű helyre bukkantam, ahol elég olcsón mérik az alkoholos italokat, például az almás vodka 8 lejbe került. Mellé pedig, a hatás növelése érdekében, goás festményeket és ibolyaszín lámpákat szereltek fel. Ilyen hangulat mellett az ember könnyen elengedi magát, és megfeledkezik róla, hol van. Kivéve akkor, ha a kocsikulcs húzza a zsebét, és még vissza is kellene vezetnie. Ezért hazaindulás előtt én is a biliárdozás mellett döntöttem, ami amúgy is elég felkapott volt ezen a helyen.

A korábbi részben Baróton jártunk, ottani riportunkat itt olvashatjátok el.