„Kertészkedésnek álcázott csendes forradalom” – Bihardiószegen néztük meg, milyen a permakultúra a gyakorlatban

„Egy természetes kertbe nem védőfelszereléssel mész ki, hanem türelmetlen vágyakozással, nyitott, kíváncsi szemekkel és fülekkel” – fogalmaz Róbert, aki szerint a permakultúra nem csak egy egyszerű kertészkedés, hanem gondolkodásmód, életforma is. De hogy ez mit jelent a gyakorlatban, ahhoz érdemes kilépni az elméletből, és körülnézni egy olyan kertben, ahol mindez már működés közben látható.

Mónika kertjében járunk. Ez nem egy klasszikus értelemben vett, rendezett kert. Kaszálatlan füvet, kissé rendszertelennek tűnő növényzetet látok, és mégis: amikor keresgélni és kóstolgatni kezdem a barackot és a szőlőt, ugyanazt a mennyiségű és zamatú termést kapom, mint az olyan kertekben, amelyek nem permakultúrás alapon működnek. Csak itt kevesebbnek tűnik a meló. Kóstolgatás közben a csengő barack, a szóló szőlő és a mosolygó alma jut eszembe a népmeséből.

Mónika számára a permakultúra nem egy egyszer megszerzett tudás, hanem folyamatos kísérletezés. Rendszeresen figyeli, mi történik a növényekkel, a talajjal, a vízzel, és közben újra meg újra alakítja a rendszert. Mintegy tíz évvel ezelőtt, a magyarországi Gyüttment Fesztiválon találkozott először közelebbről a permakultúrával, azóta pedig saját kertjében fejleszti tovább a tanultakat, emellett permakultúrás eseményeket is szervezett már Nagyváradon, Sonkolyoson és Diószegen. Emellett kézművesként dolgozik, gyógynövényekből készít kozmetikumokat, jelenleg pedig fitoterapeutának tanul, így a növények a kertjén túl is fontos részét képezik a mindennapjainak.

Róbert közben szintén lelkesen kóstolgatja velem és hasonlítja össze a többfajta szőlőt, amiből majd bort készül csinálni. Ő más úton jutott el ehhez a szemlélethez. Már a húszas évei közepén megfogalmazódott a vágy, hogy egyszer falura költözzön. Városi gyerekként a nagyszüleihez járt vidékre, és ez a természetközeli élet mindig vonzotta. Később a környezetvédelem iránt is érdeklődni kezdett, és a permakultúrában találta meg azt a szemléletet, amelyben a két irány összeért: a falusi élet, a növénytermesztés és a természettel való együttélés. Mindezek hatására végezte el a PDC (Permaculture Design Course) képzést is Magyarországon. Jelenleg egy klinikán dolgozik karbantartóként Nagyváradon, de hosszabb távon a természetközeli élet felé szeretne elmozdulni, és közben folyamatosan bővíti a permakultúrával kapcsolatos tudását.

Kevés inputtal is jól lehet lakni

„A permakultúra lényege, hogy minél kisebb inputtal, sőt lehetőleg semmi inputtal egy nagy outputot hozz létre” – foglalja össze Róbert a permakultúra lényegét. De lássuk csak, hogy mit ért pontosan input, és mit output alatt.

Az input alatt nemcsak anyagi ráfordítást kell érteni, hanem energiát, nyersanyagot és munkát is. A hagyományos mezőgazdaságban ezekből nagyon sok kell: üzemanyag, műtrágya, gyomirtó, rovarirtó, gombaölő szer. A permakultúra ezzel szemben arra törekszik, hogy ezekből minél kevesebbet használjon, és amit csak lehet, a rendszeren belül tartson.

Az output értelemszerűen maga a termés, amit most is jó étvággyal fogyasztunk Mónika kertjében. Ugyanakkor, mivel permakultúráról beszélünk, az outputhoz tartozik minden, amit ez a rendszer előállít, például a komposzt vagy a faanyag is. A kertben ennek egy részét éppen most látjuk, miközben beszélgetünk. Mónika újabb és újabb növényeket mutat, mi meg kóstolunk. A zamatos paradicsom fogalma egészen más értelmet nyer számomra. Én ahhoz a székely, az időjárás miatt alig beérő fajtához szoktam hozzá, amiben nincs benne a napfény íze. A rendszer tehát fényesen működik, és finom is!

Viszont a permakultúra nem korlátozódik kizárólag az inputra vagy az outputra, hanem ennél jóval több dologra is kiterjed: a vízgazdálkodásra, a tájhasználatra, sőt még a közösségi működésre is.

Vissza a gyökerekhez

Róbert szerint a talajt nem kell állandóan megforgatni és felásni, mert ezzel a talajban élő mikroorganizmusok rendszerét is megzavarjuk. A földet inkább etetni kell. A növényi részek, a lehullott levelek, a komposzt mind visszakerülhetnek a talajba, és idővel lebomlanak. A vastag takaróréteg tavaszra szinte teljesen eltűnik.

A fenti tevékenység, vagyis a mulcsozás ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a permakultúrás kertésznek nincs dolga. A „lusta kertészkedés” kifejezést gyakran használják erre a szemléletre, de Róbert szerint a mulcsozás legalább annyi munkát jelenthet, mint a kapálás. A különbség inkább az, hogy megpróbálnak minél kevésbé beavatkozni. A levágott gyom például ott marad a kertben, és idővel visszakerül a talajba. A kártevőkkel kapcsolatban sem feltétlenül az a cél, hogy minden rovart eltüntessenek. Róbert szerint sokkal fontosabb az egyensúly: lehetnek kártevők, de legyenek nagyobb arányban azok, amelyek ezekkel táplálkoznak. Egy kisebb kártétel önmagában még nem feltétlenül jelent problémát. Ha viszont valami annyira elszaporodik, hogy már veszélyezteti a növényt, akkor szükség esetén beavatkoznak. Mónika is úgy látja, hogy nem lehet minden esetben kizárni az inputot: valamilyen ráfordítás mindig kell, a cél inkább az, hogy ez minél kisebb legyen.

A permakultúrában ezért nincs minden helyzetre egyformán alkalmazható recept sem. A hagyományos mezőgazdaságban sok mindent előre meghatároznak: mikor kell vetni, mikor kell permetezni, hogyan kell kezelni az adott növényt. Itt viszont sokkal több a bizonytalanság. Ahogy Róbert fogalmaz: „itt meg kiszámíthatatlan az egész. Mi van, ha sok lesz a poloska?”

Félve lenézek, ellenőrzöm, hogy vajon itt van-e poloska. Mónika nevet rajtam. Inkább visszatérek a kóstolgatáshoz. Közben arról beszélnek, hogy éppen ez benne az érdekes: nem lehet mindent előre megtervezni. Figyelni kell, mi történik a kertben, és időnként változtatni azon is, amit korábban elterveztek. Mónika szerint a permakultúrában talán több gondolkodásra van szükség, mint fizikai munkára. A kertet meg kell tervezni, de közben rugalmasnak is kell maradni, mert a megtervezett rendszer folyamatosan változik. Róbert számára is ez az egyik legérdekesebb része az egésznek: nem lehet mindent előre tudni, ezért újra és újra meg kell figyelni, mi történik. A kert így nem egy előre meghatározott terv végrehajtásának helye, hanem egy színhely, amelyhez a kertésznek folyamatosan alkalmazkodnia kell.

Mónika fontosnak tartja azt is, hogy mekkora terület áll rendelkezésre. Egy kisebb kertben sokkal inkább ki van téve annak, ami a szomszédoknál történik. Ha valaki folyamatosan permetez, miközben ő egy biodiverz, természetes oázist próbál kialakítani, azt sokkal nehezebb elszigetelten megvalósítani.

„A víz nem magántulajdon”

A víz az egyik legnagyobb kihívás mind a permakultúrás, mind pedig a klasszikus kertészetben. Róbert szerint a talajvíz közös kincs, ezért nem tartja etikusnak, ha valaki nagy mennyiségben saját céljára használja. Ugyanez a szemlélet jelenik meg a háztartásban keletkező szürkevíznél is: amit lehet, érdemes visszaforgatni a rendszerbe, nem pedig egyszerűen kiengedni belőle. A permakultúrás gondolkodásban ugyanis az a kérdés, hogyan lehet az erőforrásokat minél tovább a rendszeren belül tartani, és minél kevesebbet kívülről behozni.

Mónika is ezen a véleményen van: számára számára sem csak locsolás kérdése a víz. Úgy számol, hogy ha egy olyan életteret akar fenntartani, ahol növény, állat és ember egymás mellett békésen megfér, egyáltalán nem mindegy, honnan jön a víz, mennyi jut belőle, és mi lesz a sorsa, miután bekerült a körforgásba.

PermaKULTÚRA

Láthatjuk, hogy a permakultúra nem csak a kertészkedésről szól. Lehetetlen lenne tudatosság, megfigyelés, elkötelezettség és kitartás nélkül művelni. Ilyen értelemben közösséget, kultúrát is létrehoz. Csak ezek az emberek nem mindig találják meg egyszerűen egymást. Nem az van, mint amikor valaki például rockzenét hallgat, és elmegy egy koncertre, megismer új embereket. A permakultúrával foglalkozók nem egymással, hanem inkább a környezetükkel barátkoznak. Hogyan lehet mégis összefogni őket, közösséget formálni?

Mónika több permakultúrás eseményen is részt vett már, és maga is szervezett ilyeneket. Szerinte az emberek nagyon különböző okokból érkeznek egy ilyen eseményre. Van, aki elsősorban kertészkedni szeretne, másokat az elmélet érdekel, megint mások hasonló gondolkodású embereket keresnek. Olyan is van, aki a vidékre költözés gondolatával érkezik, és a természetközeli élet vonzza.

Róbert szerint az események ellenére a permakultúra Romániában még mindig egy nagyon kicsi közeg, Magyarországon viszont már egy fokkal jobb a helyzet. Akit viszont egyszer megfog a szemlélet, az gyakran visszatér. Elmegy egy következő eseményre, lassan elkezd dolgokat megvalósítani, és idővel egyre többet próbál ki. Mások viszont azt látják benne, hogy túl bonyolult, és nem mennek tovább. Szerinte ebben az is szerepet játszik, hogy a mezőgazdasági támogatási rendszer alapvetően nem a permakultúrás gazdálkodásra van szabva, és nincs külön olyan támogatási kategória, amely kifejezetten ezt a szemléletet segítené.

A valódi változás ott kezdődik, amikor az ember végre megérti: nem a természeten kívül áll, hanem része az egésznek. A biztonság kedvéért még bekapok pár szem szőlőt, és a belőle készülő borra gondolok. Ahogy körbenézek, a kert már egyáltalán nem tűnik rendezetlennek; egyszerűen csak működik.