Miközben folyamatosan megy a politikai riogatás, a valódi veszély ott folyik a kiskert végében

Tudom, tudom. Bálványos, AUR, a magyarság veszélyben, csak az RMDSZ védhet meg minket, torockói kiáltvány, és mind meghalunk, stb. Persze a PSD-technokrata kormányzás alatt tejjel-mézzel folyik Kánaán, a PNL és az USR pedig a neoliberális megmentők, akik mindent is megtettek, de hát na, ennyire futotta…

Ez megy már 36 éve. A politikai közbeszédben mindig akad egy újabb ellenség, akitől félni kell. Volt már Iliescu, Funar, Vadim Tudor, Băsescu, Șoșoacă, Simion, és a sort még hosszan folytathatnánk. Mindig van valaki, akivel riogatni lehet a választókat, és mindig a kisebbik rosszra kell szavazni, mert állítólag nincs más választásunk.

De miért nem beszélünk legalább ugyanilyen hangerővel azokról a nagyon is valós veszélyekről, amelyek itt vannak a házaink mellett, a föld alatt, a patakjainkban és a folyóinkban?

Miközben a klímaváltozás már nemcsak döngeti az ajtót, hanem egyenesen ránk rúgja azt, egyre gyakoribb és súlyosabb aszályokkal, erdőtüzekkel, pusztuló talajokkal és apadó vízkészletekkel kell szembenéznünk. És mintha mindez nem lenne elég, még rá is teszünk egy lapáttal: tovább szennyezzük és mérgezzük azokat a természeti erőforrásokat, amelyektől a saját életünk és a következő generációk jövője függ.

2026. november 8-án a Szeben megyei Resinár (Rășinari) lakói helyi népszavazáson nyilváníthattak véleményt a község területére tervezett bányászati tevékenységről, és az érvényesen szavazók 97,7 százaléka elutasította a bányanyitást.

A népszavazás konzultatív jellegű, tehát nem azonos a bányászati engedély megadásával vagy visszavonásával. De most megláthatjuk, mire képes egy közösség, amikor lehetőséget kap arra, hogy beleszóljon a saját jövőjébe. És azt is, hogy az önkormányzat mit kezd majd a lakosság véleményével. Ki dönthet egy közösség jövőjéről? Mennyit ér a helyiek véleménye, amikor gazdasági érdekek találkoznak az egészséghez és az egészséges környezethez való joggal?

Erdélyben a bányászat környezeti öröksége nem valamiféle elvont kérdés. Nagybánya környéke, a felsőtótfalui zagytározó, a verespataki savas bányavizek, a Szászavinc települést elöntő bányászati zagy és a 2000-es tiszai ciánszennyezés mind azt mutatják, hogy a kitermelés következményei jóval túlélhetik a bányák működését.

De nem is kell olyan messzire visszamennünk az időben. Egyes bezárt bányákból ma is szennyezett vizek jutnak a környező vízfolyásokba, és tovább terhelik a természeti környezetet.

2021 februárjában például a máramarosi Láposbánya (Câmpurele) bezárt bányájához kapcsolódó, nehézfémekkel szennyezett bányavíz a Lápos vízrendszerén keresztül a Szamosba, majd Magyarországra is eljutott. Ez nem zagytározó-gátszakadás volt, hanem a bezárt bányákból származó vízszennyezés egyik dokumentált esete.

A frissebb szakirodalom sem ad okot a megnyugvásra. Egy 2025-ben megjelent, a Láposbánya bányavidékének vízminőségét vizsgáló tanulmány a bányászati területekhez kapcsolódó vízfolyásokban rendkívül magas vas- és mangánkoncentrációkat mutatott ki. A Verespatokban például 30–105 mg/l közötti vaskoncentrációt és 11–28 mg/l közötti mangánkoncentrációt mértek. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a mérések a bányavidék vízfolyásaira vonatkoznak, nem a Szamos főmedrére.

És akkor nézzük a számokat!

A román országos ásványinyersanyag-stratégiában szereplő, korábbi országos felmérés alapján 108 zagytározót és 1101 meddőhányót tartottak nyilván Romániában. Egy másik, a bányabezárási programhoz tartozó kimutatás szerint 2023 végén az 556 érintett bányászati objektumból mindössze 224 esetében fejeződtek be a munkálatok, 86 esetében még folyamatban voltak, 246 esetében pedig hozzá sem kezdtek.

Vagyis az érintett objektumok közel 60 százalékánál még nem fejeződtek be a bezárási munkálatok!

És erre volt képes az ország politikai és intézményi rendszere évtizedek alatt. Ennyit ér az oly gyakran hangoztatott emberi élet és egészség védelme? Ja, nem, bocsika! Az csak akkor kerül elő, amikor árvízzel, medvékkel kell riogatni a lakosságot.

Mielőtt bárki félreértené nem állítom, hogy minden bányászati tevékenységet meg kellene tiltani. A modern technológiákhoz, az energetikai átálláshoz és az infrastruktúra fejlesztéséhez szükség van ásványi nyersanyagokra.

Az sem tisztességes megoldás, ha Európa egyszerűen más kontinensekre szervezi ki a kitermelés környezeti és társadalmi terheit, különösen a szegényebb országokba. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a Kongó bányáiban dolgozó 5-6 éves gyerekek, akik veszélyes körülmények között, gyermekmunkásként vagy rabszolgaként vesznek részt az ásványi nyersanyagok kitermelésében. Mert bizony érdemes lenne ezen is elgondolkodnunk, amikor megvesszük a legújabb okostelefont vagy elektromos autót. A fogyasztásunknak ugyanis van egy olyan ára is, amelyet nem mi fizetünk meg, és amely nem szerepel az árcédulán.

Vagyis a nyersanyagok iránti szükséglet nem jelent feltétlen felhatalmazást arra, hogy bárhol, bármilyen körülmények között bányát nyissunk. Ahogyan arra sem, hogy a saját kényelmünk és fogyasztásunk környezeti és emberi terheit egyszerűen másokra hárítsuk.

Na de térjünk vissza az eredeti kérdéshez: mit kellene kezdenünk a régi, elhagyott bányáinkkal és zagytározóinkkal?

Mert a megoldás nem az, hogy egyszerűen bezárjuk a bányát, lakatot teszünk a kapura, aztán magára hagyjuk az egészet, hadd boldoguljon vele a természet és a következő generáció.

Elsősorban fel kellene mérni és nyilvánosságra hozni ezeknek a létesítményeknek a valós állapotát, azonosítani a legsúlyosabb környezeti kockázatokat, és végre egy átlátható, számon kérhető országos rekultivációs programot kellene végrehajtani. Ahol szükséges, meg kell oldani a szennyezett bányavizek kezelését, a zagytározók biztonságossá tételét, a szennyezett területek helyreállítását és a hosszú távú környezeti monitoringot.

Ehhez persze nem újabb hangzatos politikai ígéretekre, hanem megfelelő finanszírozásra, független szakmai ellenőrzésre, nyilvánosan hozzáférhető mérési adatokra és konkrét határidőkre van szükség. Az új bányászati beruházások esetében pedig már az engedélyezéskor olyan pénzügyi biztosítékokat kellene megkövetelni, amelyek valóban fedezik a bányabezárás, a rekultiváció és a szükséges utógondozás költségeit.

És itt jön képbe ismét a politikai elit, amely immár 36 éve képtelen megfelelően kezelni ezt a mérgező örökséget, miközben újabb és újabb beruházásokról, gazdasági fejlődésről és munkahelyteremtésről beszél.

Mert új bányákat nyitni és a várható gazdasági haszonnal kampányolni sokkal könnyebb, mint felelősséget vállalni azért, amit az előző generációk bányászata maga után hagyott. Csakhogy a környezeti károk nem tűnnek el attól, hogy a politikusok nem beszélnek róluk.

És most tegyük fel az egyszerű kérdést: kinek a kezébe kerül a haszon, és ki fizeti a számlát, ha a bánya bezárása után még évtizedekig szennyezett víz folyik a patakokba? Elfogadhatatlan, hogy a profit magánkézbe kerül, a környezeti károk felszámolásának költségeit pedig végül a társadalomra és a következő nemzedékekre hagyják.

A politikai elit felelőssége nyilvánvaló. De a választóké is.

Hányszor kérdezzük meg a képviselőinktől, hány veszélyes bányászati létesítmény található az országban? Hányat ellenőriztek? Mennyi pénzt költöttek a rekultivációra, és milyen eredménnyel? Hányszor kérjük számon a folyóink állapotát, a szennyezett területek helyreállítását vagy a hatóságok mulasztásait?

És hányszor legyintünk inkább, hogy úgysem lehet semmit tenni? Pedig ez a beletörődés a legkényelmesebb a mindenkori hatalom számára. Mert igenis lehet tenni! Közérdekű adatokat kérni, helyi ügyekben megszólalni, szakmai bizonyítékokat nyilvánosságra hozni, számonkérni a hatóságokat, és nem utolsósorban a választásokon megbüntetni azokat, akik évtizedek óta képtelenek megoldani ezeket a problémákat.

Amikor bemegyünk a szavazófülkébe, nemcsak pártok között választunk. Arról is döntünk, hogy milyen mulasztásokat vagyunk hajlandók újra és újra jutalmazni a szavazatainkkal.

A nehézfémek ugyanis nem kérdezik meg, hogy magyar vagy román vagy-e. A szennyezett víz nem tesz különbséget AUR-os, RMDSZ-es, PNL-s és USR-s között, sőt az sem fontos, ki ateista és ki hisz Istenben. Egy zagytározó esetleges gátszakadásának következményeit sem lehet pártszimpátia alapján elkerülni.

A közösség védelme nem merülhet ki a nyelvi és kulturális jogok védelmében. Ugyanúgy szólnia kell az ivóvízről, az egészségünkről, az otthonainkról és arról a természeti környezetről, amelyet a gyermekeinkre hagyunk.

Egy közösség jövőjét nemcsak az veszélyeztetheti, akit a politikusok ellenségként mutatnak be, hanem az is, amit évtizedek óta hagynak tönkremenni körülöttünk. Ideje lenne végre nemcsak attól félnünk, amitől féltenek minket, hanem számon kérni azt is, amitől valóban meg kellene védeniük bennünket.