A fejlesztés csapdája: évekre ellehetetlenül a Nyárádmente az épülő sztráda miatt

Záróra előtt állunk egy nemzetközi üzletlánc kasszájánál. A helyszín Nyárádmente, Nyárádszeredához címzett városa. Város hatezer lakossal, de még a víz- és a csatornahálózat sincs teljesen befejezve. Csendes, kedves település, semmi extra. Szóval állunk a sorban, előttem, mögöttem turbános, napszítta, fáradt férfiak. Törökök. Az autópályánál dolgoznak. Állítólag olyan keveset keresnek, amennyiért a helyiek közül senki nem vállalta a munkát, pedig a környéken kevés a munkahely. Rengeteg zöldség van a kosarukban. Francia hagyma, lengyel sárgarépa, holland karalábé. Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad, török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja… – jut eszembe a gyerekkori dalocska. Na, török gyerek, itt a büntetés, túrhatod kevés pénzért Erdély földjét.

Az iskolában még azt sulykolták belénk, hogy mi voltunk Európa pajzsa a törökökkel szemben, és ma sincs ez másként: most épp a nagyszabású Hunyadi-filmen izgulhatunk, ahol egykori öltözőtársam, Kádár L. Gellért védi a képernyőn a Nyugatot. Büszke vagyok, hogy valamikor együtt készültünk a világmegváltó deszkákra, de itt, a fáradt törökök között állva nincs kedvem nevetni a történelmi irónián. Mert ezek a sorban előttem álló emberek nagyon fáradt, megtört férfiak. Valószínűleg olcsóbb nekik a konténerszállásaikon főzni valamit, miközben az otthon maradt családtagjaikkal csetelnek… Bukarestben hallottam azt a mondást, amit a törököknek tulajdonítanak: mindenki ott él, ahova Allah ledobja a kenyerét. Ezeknek az embereknek a kenyere Nyárádmentéig gurult. Nem tudom, mennyi a bérük, de kegyetlen tempót diktálnak. Napok alatt tűnnek el dombok, és nőnek ki újak a semmiből. A békés, csendes, álmos táj megkergült hangyabolyhoz lett hasonló.

Senki ne értsen félre, szeretem az autópályákat, a gyors, balesetmentes közlekedést, de amióta fél éve egy építőtelepen kell naponta áthaladnom, kissé másként látom a dolgot. Valamikor Murokországnak hívták a vidéket, mert az állandóan kiáradó, rakoncátlan Nyárád olyan puha, löszös talajt hozott létre, amiben a gyökeres zöldségek csodálatos termést hoztak. Nem azt mondom, hogy az autópálya-építkezés kezdte a murok helyett inkább a kukoricát és a szóját preferálni, de az elmúlt félévben termőföldek tízezrei tűntek el, és tűnnek el nap mint nap. A nehézgépek könyörtelenül beleharapnak a tájba, és ami évszázadok alatt termő humusszá lett, az most egyetlen lánctalpas mozdulattal válik meddő sárhalommá. A buldózerek mögött steril, élettelen senkiföldje marad. A nagy nehezen leaszfaltozott falusi utakat a hatalmas kamionok felszántották és beborították sárral, ami szárazságban porzik, esőben pedig sártengerré változik. A még itt élő emberek élete pokollá vált. Hiába a nagy teherautókat korlátozó táblák, itt nem parancsol senki. Itt most nincs Törvény. Nincs rendőrség, polgármesteri hivatal, prefektúra, környezetvédők. Csak a földgyalu dolgozik rendületlenül. Készül az évszázadokig egybefejlődött községek között a kerítés. Néma félelem lesz úrrá a tájon.

Mindeközben a sajtó egy része a sztrádaépítők által támogatott egyesületek vívmányriportjait osztogatja. Lám-lám, nemsokára Nyárádszeredából Párizsig is elmehetünk autósztrádán (közben mi Nagyadorjánból Gálfalvára szeretnénk elszekerezni, biciklizni, sétálni). Már hetek óta folyt az építkezés, mikor a lapok beszámoltak róla, hogy rövidesen kezdődik a munka. Azóta tudjuk, hogy a tudósítások legnagyobb része nem a terepen születik, hanem a virtuális valóságban. A média uborkaszezonjában a lapok és portálok sikerként tudósítanak arról, hogy még száz méter autópálya készült el, még egy négysávos aszfaltdarab.

Vajon hoz ez az ittenieknek valamit? Vagy elviszi a maradék lakosokat? Tudom, hogy a politikusok már vasalják a trikolórt, amivel fel fogják avatni a brüsszeli pénzekből, törökök által épített sztrádát, amit románul az Egyesülés autópályájának neveznek, a magyar sajtóban szigorúan A8-asnak. Nagy szelfizések lesznek itt. Minden párt ki fogja magának sajátítani a sikert. Aztán hazamennek. Mi meg maradunk. Maradunk? Vagy jönnek majd ide? Kik?

Közel harminc éve, mikor egy kicsiny, félreeső zsákfaluba – kezdetben hétvégére, majd állandóra – ideköltöztem, nem volt aszfaltos út, nem volt kábeltévé, mobil-lefedettség, wifi… Volt viszont többszáz lakos és hatalmas erdő. Lett aszfalt, mobil és wifi, de az erdőt megtizedelték, a lakosok száma pedig a százat sem éri el. Most jön az autósztráda. Hoz vagy visz? Mi lesz kicsi Szeredával? Rászakad nemsokára egy autópályányi forgalom, mert itt valójában csak egy autópálya-csonk készül el, és amíg lesz amivel összekötni, addig Nyárádszereda lesz a tölcsér szája.

Éveken keresztül mindenki, aki felhajt a nagy büszkeséggel átadott aszfaltcsíkra, a végén hirtelen itt fog lefékezni, és a teljes tranzitforgalom – a Székelyföldre, Moldvába, Máramarosba tartó teherautók, kamionáradat, buszok és motorok – egyetlen morajló masszaként robog majd át a kisvároson és az annak forgalmára méretezett szűk utakon. Évekig tartó ideiglenes pokol lesz ez, ahol a modernitás ígérete fojtja meg a helybéliek mindennapjait.

Most még csak a kasszánál állunk, a gólyát „megvágó és gyógyító” emberek között, de én már érzem a benzingőz és a dízel szagát. Próbálom magam azzal vigasztalni, hogy nemsokára az autósztrádán mehetek moziba, és nyerek az úton vagy kilenc percet. Jövet-menet tizennyolc. Hm…