Az RMDSZ már megint az AUR-ral riogat, hogy könnyebb legyen lenyelni a kompromisszumokat

Az RMDSZ új, nagy politikai felismerése megszületett. Nem a költségvetési hiány, nem az állami pazarlás, nem a klientúra, nem az elhibázott kormányzás, nem az adóemelés, nem a megszorítás, és még csak nem is a választók éveken át tartó hülyének nézése a fő baj, hanem az, hogy a PSD és a PNL úgy veszekedik, mint az óvodában, és ebből az AUR nyer.

Megvan tehát a mondat, lehet osztani. És osztják is.

Boldog-boldogtalan RMDSZ-es mufti, főmufti, almufti, szolgálatos zászlóvivő, helyi politikai segédtiszt, frakciófőnök, szóvivő, megyei potentát és Facebookon élő pártkatona ugyanazt tolja az ember arcába: Simion hátradől, nézi a meccset, popcornt eszik, sört iszik, és erősödik. A kép kétségtelenül működik. Látszik rajta a pártközponti műhelymunka: van benne ellenség, kocsmai könnyedség, kis népi íz, veszélyérzet és persze megoszthatóság. Politikai kommunikációs szempontból majdnem tökéletes. Már csak az igazság másik fele hiányzik belőle, de hát apróságokon ne akadjunk fenn, amikor az országot kell megmenteni egy mémmel.

Kelemen Hunor megmondja, Csoma Botond elmondja, a többiek továbbmondják, a rendszer működik. Na nem úgy, mint az ország, de azért ez is valami.

Az új RMDSZ-es hittétel szerint a PSD és a PNL gyerekes veszekedése növeli az AUR-t, a szélsőséget, az emberek bizalmatlanságát és dühét az állami intézményekkel szemben. Szép, kerek mondat. Csoma Botond az RFI-ben már egyenesen óvodás veszekedésről beszél, és felszólítja a pártokat, hogy mondjanak le a vörös vonalaikról, üljenek le, egyezzenek meg, legyen kormány, mert ha nem, akkor hat hónap múlva sem lesz.

Értsük jól: ezek szerint a vörös vonalak zavarják a józan kormányalakítást, és nem a bizalmatlanság, nem az, hogy egyes pártok ma ezt mondják, holnap azt. Nem az, hogy az emberekkel már előre megetetnék a következő áldozatcsomagot, nem az, hogy a politikai szereplők úgy ülnek tárgyalóasztalhoz, mintha nem országot, hanem túlélési technikát egyeztetnének. Nem. A baj a vörös vonal.

A vörös vonal ezek szerint valami kellemetlen, fölösleges erkölcsi luxus, olyasmi, amit békeidőben szépen lehet mutogatni, de amint baj van, össze kell hajtani, zsebre tenni, és el kell menni kompromisszumot kötni. Mert hát legyen kormány. Mindegy, milyen, mindegy, milyen áron, mindegy, milyen politikai alkuval, mindegy, milyen számlával a végén, csak legyen. A stabilitás oltárán sok mindent fel lehet áldozni, főleg ha az áldozati bárány megint nem a politikai osztály, hanem a választó.

Ez az RMDSZ régi mestersége: úgy beszélni a felelősségről, mintha az mindig mástól lenne számonkérhető, és úgy beszélni a kompromisszumról, mintha az soha nem a választó pénztárcájában végződne.

Most is ez történik. A párt újra felveszi a józan felnőtt szerepét. Ők azok, akik nem hisztiznek, nem óvodáznak, nem durcáskodnak, hanem asztalhoz ültetnék a feleket. Milyen megható. Az ember szinte látja maga előtt a tanító nénit, amint Kelemen Hunor és Csoma Botond kézen fogva bekíséri a rendetlen román pártokat a csoportszobába, ahol végre mindenki bocsánatot kér mindenkitől. Majd megszavaznak egy kormányt, és az ország boldogan elindul a fiskális fegyelem, az európai pénzek és az újabb megszorítások felé.

Mert erről valahogy kevesebb szó esik.

Arról sok szó van, hogy az AUR erősödik, ha nincs kormány. Arról már jóval kevesebb, hogy az AUR akkor is erősödik, ha lesz ugyan kormány, de az ugyanazzal a régi állami reflexszel kezd: pénz kell, tehát nézzük meg, mit lehet még kiszedni az emberekből. Áfa, adó, járulék, illeték, hitel, megszorítás, felelősség, áldozat, nehéz időszak – a szótár a régi, csak a borító új. A politikai osztály mindig csodálatosan kreatív, amikor el kell nevezni azt, hogy megint mi fizetünk.

És ilyenkor jön az RMDSZ komoly arccal, hogy vigyázni kell, mert Simion erősödik.

Köszönjük a figyelmeztetést, tényleg. Nélkülük talán észre sem vennénk, hogy az országban van egy magyarellenes, nacionalista, agresszív populista párt, amely a rendszerellenes dühből él. Csak az a kis kérdés marad nyitva, hogy ezt a dühöt mégis kik gyártják ilyen ipari mennyiségben. Ki termeli újra naponta azt az érzést, hogy a politika fönt elrontja, lent pedig kifizetteti? Ki szavaz meg csomagokat, majd elmagyarázza, hogy nem volt más út? Ki ül bent a kormányokban, koalíciókban, bizottságokban és tárgyalótermekben, majd utólag úgy beszél a kialakult helyzetről, mintha egy meteor csapódott volna be a költségvetésbe?

Az AUR nem a Holdról esett ide, és Simiont sem az ufók dobták le a parlament elé egy sörrel és egy zacskó popcornnal. Simion abból él, hogy az emberek egy része már nem hisz a régi pártoknak. Abból él, hogy a „felelős” pártok túl sokszor bizonyultak felelőtlennek. Abból él, hogy a politikai elit minden válságban megtalálja a saját túlélési útját, miközben az állampolgár csak a fizetnivalót találja meg. És miközben mindenki reformról beszél, valahogy mindig az adófizető reformálódik meg, nem az állam.

Most pedig ugyanezek a szereplők előállnak azzal, hogy a PSD és a PNL veszekedése óvodás. Micsoda leleplezés. Mintha eddig az ország népe abban a hiszemben élt volna, hogy Bukarestben Periklész és Deák Ferenc vitázik a közjó természetéről, csak most Csoma Botond végre felnyitotta a szemünket: nem, kérem, itt óvoda van.

Csakhogy ez nem óvoda. Az óvodában legalább van uzsonna, délutáni alvás és valaki, aki felelősséget vállal a gyerekekért. A román politikában ezzel szemben leginkább az van, hogy felnőtt emberek gyerekes módon viselkednek, majd a következményeket felnőtt állampolgárokkal fizettetik meg. Az óvodában, ha két gyerek összevész egy matchboxon, abból legfeljebb sírás lesz. Bukarestben viszont, ha két párt összevész a hatalmon, jön az adóemelés, a hitelminősítő, a PNRR-pánik, a rendkívüli ülésszak, a megszorítási csomag, majd a komoly arcú nyilatkozat arról, hogy mindenkinek felelősen kell viselkednie.

Mindig mindenkinek. Csak nekik nem.

Az RMDSZ most úgy tesz, mintha a kormányalakítás puszta ténye lenne a megváltás. Legyen kormány, mert ha nincs, az AUR erősödik. De milyen kormány? Milyen programmal? Kinek a terhére? Milyen alkuk árán? Milyen vörös vonalak feladásával? Milyen számlával a végén? Ezek már kellemetlenebb kérdések, mert itt kezdődik az a rész, ahol a józan felelősség hirtelen nagyon hasonlítani kezd a régi, ismerős politikai önfelmentésre.

Kelemen Hunor szereti a nagy történelmi mondatokat, a higgadt államférfiúi pózt, a felelősség nyelvét. Csoma Botond szereti a pontos diagnózis látszatát, a józan elemző hangot, a belülről látó politikus szerepét. Csakhogy a választó egy idő után nem szerepeket akar nézni. Nem azt akarja hallgatni, hogy ki mennyire felelős, ki mennyire európai, vagy ki mennyire elkötelezett a szélsőségek megállítása mellett. A választó azt látja, hogy amikor baj van, a politikai osztály először magyaráz, aztán alkudozik, aztán riogat, a végén pedig számláz.

És most az RMDSZ is pontosan ebben a koreográfiában táncol. Évek óta nyakig benne vannak minden alkuban, kormányzásban és parlamenti matekban, úgyhogy felesleges most úgy tenniük, mintha a pálya széléről, valami tiszta, erkölcsi magaslatról szólnának le. A valóság makacsabb egy sajtóközleménynél: aki évek óta ott ül a terített asztalnál, az nem mondhatja utólag, hogy ő egyébként nem is evett a vacsorából.

A legcinikusabb mégis az, hogy az AUR veszélyét most pajzsként is lehet használni, mert aki bírálja a felelős pártokat, az könnyen megkaphatja: vigyázz, ezzel Simionnak segítesz! Aki szóvá teszi a megszorítást, az Simionnak segít; aki számonkéri az állami pazarlást, az Simionnak segít; aki nem hajlandó tapsolni a „kompromisszumhoz”, az is Simionnak segít. Kényelmes kis logika. Lassan már csak az marad, hogy aki gondolkodik, az is Simionnak segít.

Pedig a szélsőséget az erősíti, aki okot ad a kérdésekre, aztán még meg is sértődik, ha felteszik őket. A kérdezők hibáztatása csak a szokásos terelés.

Az RMDSZ ahelyett, hogy pártkatonáival teleszórná a Facebookot ugyanazzal a kötelező szórólapszöveggel, és minden mondat végén előhúzná Simiont mint vásári rémet, inkább kimondhatná végre a lényeget: nincs több olyan alku, aminek a számláját megint a dolgozó, adózó, családfenntartó ember fizeti meg. Most kellene vörös vonalat húzni a megszorítási reflex, az állami pazarlás, a klientúra és a politikai képmutatás elé. Nemcsak Simiontól kellene félteni az embereket, hanem attól az államtól is, amely minden válság után menetrendszerűen náluk keresi a pénzt. Mert a választók pontosan érzik, hogy a nagy költségvetési béketárgyalásoknak megint ők lesznek a fedezete.

De ez már nehezebb, ehhez nem elég egy jó mondat, egy RFI-interjú s a Facebookon egyszerre posztoló siserehad. Ehhez politika kellene.

Addig marad az óvodázás. A PSD és a PNL veszekedik, az RMDSZ szörnyülködik, az AUR hízik, az állampolgár fizet, aztán majd jönnek újra komoly arccal, hogy most mindenkinek felelősen kell viselkednie.

Hát persze. Fent játszanak, lent fizetnek, és ha lent valaki szólni mer, akkor a főmuftik majd elmagyarázzák neki, hogy ezzel csak Simionnak segít.

Elég lesz, elvtársak! Ha még vannak elvek…