Engem ne szorítsanak meg még egyszer

Kelemen Hunor bejegyzése első olvasásra rendben van. Válság idején nagyjából ilyen szöveget vár az ember egy felelős politikustól: jönnek a megnyugtatónak szánt, patikamérlegen kiszámolt mondatok a működő országról, a teljes jogkörű kormányzásról, a megmentendő európai pénzekről, meg persze a kemény odacsapásról a szélsőségeknek. Nincs is ezzel semmi baj, és tök felesleges lenne csak azért zsigerből belekötni minden szavába, mert ma már mindent a törzsi háborúk szemüvegén keresztül szokás olvasni.

Romániának valóban kormány kell. Nem ügyvivő bénultság és sértődöttségi verseny meg újabb és újabb tárgyalási fordulók, amik után mindenki komoly arccal elmondja, hogy közel vannak a megoldáshoz, miközben az ország ugyanott áll, ahol tegnap. Az embereknek elegük van ebből. Nem azért mennek reggel munkába, nem azért fizetnek adót, próbálnak vállalkozást működtetni, családot eltartani, gyereket nevelni, hogy közben naponta azt figyeljék, Bukarestben éppen ki sértődött meg kire, ki milyen tisztséget akar, ki kinek üzent vissza a sajtón keresztül, és ki számolja magának a következő választási hasznot.

Minél tovább tart ez a politikai bénultság, annál inkább azok erősödnek, akiknek valójában nincs megoldásuk. George Simionnak most tényleg nem kell túl sokat tennie: elégedetten hátradőlhet, meccset nézhet, előveheti a popcornt, a sört, és kivárhatja, amíg a régi pártok elvégzik helyette a munkát. Minden elvesztegetett nap, minden megbicsaklott tárgyalás és újabb pártpolitikai játszma az AUR-nak dolgozik. A szélsőségnek most még csak okosnak sem kell lennie, elég, ha kivárja, amíg a magukat felelősnek nevező pártok saját kezűleg, szisztematikusan darálják be a maradék hitelüket is.

Az AUR szalonképessé tételének elutasítása persze jogos. A magyarellenességet, a nacionalista uszítást meg az agresszív populizmust nem lehet és nem is szabad pusztán parlamenti matekként kezelni. Ha a puszta többségért cserébe minden elv és gátlás repül, akkor a végén tényleg semmi sem marad. Az RMDSZ mostani elhatárolódása ebben a helyzetben a minimum, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a politikai túlélésért és a koalíciós alkukért cserébe láttunk már tőlük is érdekes manővereket.

Csakhogy a jólfésült Kelemen-bejegyzésben van egy mondat, amely mellett nem tudok nyugodtan elmenni:

„Amit elveszítünk onnan, azt máshonnan kell pótolni: hitelből vagy megszorításból.”

Na, itt álljunk meg, ezt a mondatot már ismerjük. Lehet új válság, kormányalakítás, lehet kényszerítő politikai helyzet, új arcokkal előadott régi felelősségi színház, de a végén mindig előkerül ugyanaz a logika. Ha valamit elrontanak fent, azt pótolni kell lent. Ha a politika időt veszít, ha a pártok addig játszanak egymással és az országgal, amíg elfogy a mozgástér, akkor egyszer csak megjelenik a nagy felismerés: valahonnan pénzt kell előteremteni. Ez a „valahonnan” Romániában általában nagyon gyorsan megtalálja az adófizetőt.

Erről nekem mindig Hofi jut eszembe. Az a régi kabarés kép, amikor egy építkezésnél lent ki van téve a tábla, hogy vigyázat, fent dolgoznak, mire jön a kérdés: ha fent dolgoznak, akkor miért nekem kell lent vigyáznom? Így vagyunk mi is ezzel. Fent dolgoznak, fent hibáznak, fent nem tudnak megegyezni, ott rontják el a számítást, vesztegetik az időt, aztán valahogy mégis lent kell vigyázni. Mi, lentiek vigyázzunk és húzzuk meg magunkat, viselkedjünk felelősen és fogadjuk el, hogy nehéz időszak jön.

Ez a hitelről vagy megszorításról szóló mondat azért zavaró, mert túlságosan ismerős. Nyilván, ha elúsznak az uniós pénzek, azt a költségvetést valahogy össze kell foltozni, de a forgatókönyvet már kívülről fújjuk. Mindig jön a duma, hogy most nehéz időszak következik, mindenkinek ki kell vennie a részét a terhekből, mert nincs más út. Csak az a fura, hogy a számlát valahogy soha nem azok kapják meg először, akik a bajt összehozták

Mert a hitelt is mi fizetjük vissza, és a megszorítást is mi érezzük meg a bőrünkön – nem a minisztériumi táblázatokban vagy a sajtónyilatkozatokban, hanem a mindennapi életben. A boltban, a számlákon, a megugró adókon vagy épp a fizetések vásárlóerején. A megszorítás ugyanis nem egy steril fogalom, nem egy Excel-sor vagy valamilyen száraz fiskális korrekció, hanem az a pillanat, amikor egy család hó végén újra kell számolja a pénzét, vagy amikor egy kisvállalkozónak újabb terheket kell benyelnie.

Az is visszás, ahogy ez a szó teljesen természetesen magától értetődőnek tűnik a politikai beszédben – mintha csak egy technikai lehetőség lenne a sok közül. Hitel vagy megszorítás, mintha arról beszélnénk, hogy kávé vagy tea. Közben nagyon is jól tudjuk, mit jelent: az állam, amely képtelen volt időben és felelősen működni, ismét körülnéz, majd megtalálja azt a réteget, amelyből még ki lehet préselni valamit. Azokat, akik dolgoznak, számlát fizetnek, céget tartanak fenn, alkalmazottakat fizetnek, gyerekeket nevelnek, időseket gondoznak, vagy egyszerűen csak próbálnak tisztességesen megélni egy egyre kiszámíthatatlanabb országban.

Az országot nem ezek az emberek tették kormányozhatatlanná. Nem ők buktattak kormányt, nem ők torlaszolták el a tárgyalásokat, nem ők játszották hónapokon át azt a pártpolitikai sakkot, amelyben az ország csak egy tábla, az emberek meg legfeljebb háttérzaj. Mégis menetrendszerűen az történik, hogy amikor a játszma végén veszteség keletkezik, a cechet velük fizettetik meg. A politikai osztály elrontja, az állampolgárnak meg kötelező felelősen viselkednie. Fent hibáznak, lent fegyelmeznek.

Közben az állam lenyűgözően erős tud lenni, ha pénzt kell beszedni. Olyankor nincs bizonytalanság, nincs ügyvivő tehetetlenség, se koalíciós finomkodás. Csak a határidő van, a kamat, a bírság, a letiltás meg az ellenőrzés. Az állam pontosan tudja, hol találja meg az embert, a kis céget, a vállalkozót vagy a késve fizetőt. Olyankor a rendszer szinte példás hatékonysággal működik.

Csak akkor válik hirtelen nehézkessé minden, amikor saját magát kellene rendbe tennie.

Amikor a pazarláshoz kellene hozzányúlni, a pártok köré épült klientúrát megnyesni, vagy az állami cégekbe beültetett politikai káderek világát bolygatni, hirtelen minden borzasztóan bonyolult lesz. Akkor már politikai realitásokra, koalíciós érzékenységre hivatkoznak, és hosszú, óvatos egyeztetési folyamatokról beszélnek. Az állampolgárnak viszont nincs óvatos megközelítés: neki kőkemény fizetési határideje van.

Ezért nem elég most annyival letudni a dolgot, hogy legyen végre kormány. Persze, legyen, sőt mielőbb legyen, de egyáltalán nem mindegy, milyen logikával áll össze, és milyen számlát készítenek elő közben az embereknek. Mert ha a kormányalakítás végén megint az a régi reflex győz, hogy a hiányt hitelből vagy megszorításból kezelik, akkor nem megoldás született, csak a válság újracsomagolása. Egy ország nemcsak attól működik, hogy vannak miniszterek, hanem attól is, ha a felelősség nem párolog el a semmiben.

A szerző a bejegyzésében Hannah Arendtre hivatkozik, amikor a rossz megszokásáról beszél – és abban kétségkívül igaza van, hogy a rossz gyakran apró lépésekkel válik elfogadottá. Először csak racionális magyarázatot gyártunk hozzá, aztán közelebb engedjük, végül már természetesnek tűnik az, ami korábban elfogadhatatlan volt. Ez a gondolat abszolút ül az AUR kapcsán: a szélsőséggel nem lehet játszani, mert aki azt hiszi, hogy majd okosan használja, az későn veszi észre, hogy már őt használják.

De a rossz megszokása nemcsak a szélsőségek esetében veszélyes. Azt is meg lehet szokni, hogy a politika hibázik, az emberek meg fizetnek. Meg lehet szokni, hogy minden válság után komoly arcú figurák beszélnek felelősségről, miközben a következményeket szépen letolják az alsóbb szintekre. Meg lehet szokni, hogy az állam magával szemben elnéző és gyenge, az egyszerű emberrel szemben viszont kemény és kreatív. Hogy amikor Bukarestben baj van, annak előbb-utóbb a mi pénztárcánkban lesz nyoma.

Ez a csendes beletörődés talán a legveszélyesebb: amikor már fel sem háborodunk igazán, csak sóhajtunk egyet, és tudomásul vesszük, hogy megint kevesebb marad.

Pedig nem kellene tudomásul venni.

A politikai osztálynak most nemcsak kormányt kellene alakítania, hanem végre fel kellene fognia, hogy az emberek türelme nem egy végtelen erőforrás. Nem lehet minden elhibázott költségvetés és elhúzott válság után ugyanahhoz a társadalomhoz fordulni, amelyet már eddig is túl sokszor kértek áldozatra. Nem lehet mindig ugyanazoktól elvárni a fegyelmet, miközben a rendszer a saját kiváltságaihoz csak óvatosan, félve és kelletlenül nyúl.

Legyen kormány, de ne úgy, hogy közben már előre gyártják a magyarázatot a következő megszorításra. Legyen megoldás, de ne olyan, amiben a politikai szereplők túlélése fontosabb az emberek terheinél. Sajtóközlemények helyett végre döntésekre lenne szükség. Egy ország ugyanis nem a menetrendszerű kormányülésektől kezd el működni, hanem attól, ha a politika végre nem ugyanazt a régi számlát küldi ki újra és újra ugyanazoknak az embereknek.

Az AUR-t valóban nem szabad legitimálni, és a szélsőséget meg kell állítani, de ehhez édeskevés az elhatárolódás. Olyan kormányzás kell, amely nem termeli újra naponta azt a dühöt, amiből ezek a formációk élnek. George Simion nem a semmiből nőtt ki: ez a politika a csalódottságból, a kiszolgáltatottságból és abból az érzésből táplálkozik, hogy a régi pártok a végén mindig elrendezik maguknak a dolgokat, az embereknek meg marad a fizetés.

Kellenek a megoldások, de a társadalom nem arra vár, hogy a pártok valahogy összeeszkábáljanak egy parlamenti többséget, majd bejelentsék a nehéz időket. Nem a politikai kudarcok közös teherré keresztelésére van szükség, ahol a felelősség csak egy szép szó, a valóság meg az adóemelés, a hitel és a megszorítás.

Működő országot akarunk, de nem olyat, amelyik csak akkor hatékony, amikor be kell hajtani a pénzt. Nem olyat, amelyik erős az állampolgárral szemben, de gyáva, ha magához kell nyúlnia. És főleg nem olyat, amelyik minden politikai válság után azzal jön: most egy kicsit húzzuk meg magunkat.

Engem ne szorítsanak meg még egyszer. Nem akarom még egyszer meghúzni magam – nem azért, mert nem értem, hogy baj van, hanem mert pontosan értem, kik hozták fejünkre a bajt.