Markó Béla: Világbajnok irodalom

Szeresd a könyvet! Volt egy ilyen mozgalom az ötvenes évek Romániájában, a kommunizmus első éveiben, amikor még sikerült elhitetni sokakkal, hogy az új hatalom szereti és szerettetni akarja a könyvet. Nem emlékszem, miképpen kellett bizonyítani a könyv szeretetét, talán a könyvtárból kikölcsönzött könyvek számával, és aki kiolvasott talán tíz, talán száz kötetet, kapott egy szép égszínkék jelvényt, ezzel a felirattal: szeresd a könyvet! Ezek szerint égszínkék színű a könyv szeretete. Amikor megtanultam olvasni, nagyon vágytam egy ilyen kitüntetésre. Viszont amire megkaphattam volna, már ki is ment a divatból az a verseny vagy versengés. Legalábbis én végül nem a jelvényért olvastam, hanem a könyvekben fellelhető világ megismeréséért.

Majd egy idő után arra is rá kellett jönnöm, hogy akik foggal-körömmel ragaszkodnak a hatalomhoz, gyakran azzal hízelegnek nekünk, szeretik a könyvet, de valójában rettegnek tőle.

Így volt ez a kommunizmusban, de a rendszerváltás után is meghökkenten tapasztaltam olykor ezt a rettegést. Márpedig, amitől rettegnek, amit veszélyesnek tartanak a hatalmasok, azt meg kell becsülni. Annak ereje van. Attól mi is erősebbek leszünk. 1989 előtt több könyvem jelent meg nekem is. Verseskönyvek, de tankönyv vagy esszékötet is. Mindegyikben talált valami kivetnivalót a cenzúra. Ám éppen ebből lehetett tudni, hogy jó úton járok. Hogy jó úton járunk mindannyian, akiknek például egy vagy több mondatát, egy vagy több versét kihúzta a cenzúra. Nem beszélve arról, ha valamelyik megjelent könyvünket utólag be is tiltották. Nem kívántuk az ilyesmit persze, hiszen az író az olvasónak ír, nem az íróasztal fiókjának, sőt, nem is az utókornak, bárki bármit is mondjon. De ismétlem, éppen a tiltásból derült ki, hogy érdemes írni. Érdemes könyvet megjelentetni. Ha fél tőle a zsarnok.

Szeresd a könyvet, amelyet mi adunk a kezedbe, mondták a hajdani korifeusok, és azzal volt szerencsém, hogy végül is nem nekik hittem, hanem anyámnak, apámnak, akik ugyanezt mondták, csak egészen mást jelentett mégis a biztatásuk. Az ő szeretetük tanulást jelentett és tudást. A zsarnokok könyvszeretete csupán a rettegést próbálta leplezni. Rettegtek minden könyvtől, amely mást mondott a világról, mint amit ők akartak volna nekünk mutatni. Itt Erdélyben például féltek Kós Károlytól. Féltek Bánffy Miklóstól. Féltek Dsida Jenőtől. Féltek még sokaktól. Féltek attól, amit magyar írók írtak. Meg attól is általában, amit írók írtak, nem udvaroncok, bármilyen nyelven.

Aztán összeomlott a kommunizmus, és egy ideig úgy tűnt, tényleg felszabadult az irodalom is, amíg ki nem derült, hogy a könyvek szabadságharca soha nem érhet véget. Már 1990-ben százezer könyvvel vonultunk fel százezren Marosvásárhelyen, hogy bizonyítsuk ezt a szabadságvágyat. Magyar tüntetők magyar könyvekkel. Bár meglehet, volt ezek közt egy-két román könyv is, hiszen nem a román könyvek nyomták el azelőtt a magyar könyveket, a jó könyv, a jó irodalom nem képes erre.

A jó könyv mindig a szabadságról szól, elsősorban a képzelet szabadságáról, de a véleménymondás szabadságáról is.

Megnéztem az etimológiai szótárban, honnan származik a könyv szavunk, és meglepődve láttam, hogy afféle vándorszóként határozzák meg a nyelvészek, talán koreai, talán ujgur, talán mordvin, talán akkád, talán óbolgár eredetű. Ez így szép. Az olvasó könyvekre vágyik, a könyv pedig olvasókra. Százakra, ezrekre, milliókra. A könyv nem elválaszt, hanem összeköt. Mint ahogy a könyvtől való rettegés is azt sugallja: mi, írók, olvasók, könykiadók erősek vagyunk. Akik például nem is olyan régen törvényt hoztak a könyvek fóliázásáról, azok véleményem szerint gyávák voltak. Vagy akik határon innen, határon túl próbálták elhallgattatni az elmúlt években az írókat, újságírókat, véleményformálókat. Mindazokat, akik nem a mulandó – mindig mulandó! – hatalom üzenetét visszhangozták. Holott egy igazi értelmiségi dolga nem az egyetértés, hanem az ellenkezés, ha hazugságot tapasztal maga körül. Nem az értelmiségnek kell szolgálnia a hatalomon lévőket, hanem éppen fordítva, nekik kell szolgálni az értelmiséget. És az olvasót is. Egy könyvvásár megnyitóján mi lehetne szebb jelszó, mint ez: szeressétek a könyvet! Vannak igazságok, amelyeket még a diktatúrák sem tudnak kisajátítani.

Egyre gyakrabban jut eszembe mostanában, hogy kishitűek vagyunk, siratjuk a könyvet, temetjük a Gutenberg-galaxist, sóhajtozunk, hogy el fog tűnni a könyv, mert nem olvasnak a fiatalok, vagy ha mégis, csak rövid üzeneteket. Csóváljuk a fejünket, hogy igazuk volt a régi japán költőknek, akik haikut írtak, három sor, vagyis öt, hét és megint öt szótag összesen, ennyit bárki el bír olvasni. Igen, nem bízunk magunkban eléggé, nem bízunk a könyvben sem. Aztán eljövünk egy-egy könyvvásárra, hiszen egyfolytában könyvhét van Erdélyben is, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, hol itt, hol ott, tolongnak mindenütt az olvasók, nyüzsögnek a gyerekek is a könyvek között.

Marosvásárhelyen járt a minap a Nobel-díjas Krasznahorkai László. Amikor elterjedt ennek a híre, hökkenten figyeltem, hogy vannak, akiknek semmi sem tetszik, és miközben az elmúlt negyedszázadban Kertész Imre után ismét magyar író kapta meg a világ legrangosabb kitüntetését, tele volt fanyalgással a Facebook, sőt, az úgynevezett kommentelők egy része fenyegetőzött is, hogy ide ne jöjjön Erdélybe, aki szidta a magyarországi rendszert. És így tovább. Nem akarok most politizálni, nem itt a helye. Bár van olyan is, hogy irodalompolitika vagy akár kultúrpolitika, de maradjunk inkább egyszerűen az irodalomnál vagy kultúránál. Sőt, beszélhetünk a futballról is, azt is szeretem. Igaz, nem annyira, mint az irodalmat. Viszont hadd kérdezzem meg: míg rajongunk a fociért, és kesergünk is, mert máig nem sikerült egyszer sem elnyerni a Jules Rimet-kupát vagy annak utódát, miért nem vagyunk képesek megbecsülni azt, hogy huszonöt év alatt irodalomban már másodszor lettünk világbajnokok? Igaz, nem csapatban, hanem egyéniben. Hát nem érne meg több pénzt a könyvkiadás is, nem csak a futball? Miért nem vagyunk maradéktalanul büszkék erre az eredményre mi, magyarok? Folytathatnám a kérdéseket, de miután már-már belekeseredtem a sok ostoba kommentbe, csattanós választ kaptam erre az egészre a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. És főként csattanós választ kaptak az önkéntes vagy fizetett trollok. Zsúfolásig telt a nyolcszáz férőhelyes nagyterem, és lélegzetvisszafojtva hallgatta az írót több mint egy órán át a közönség. Utána meg két és fél órán át álltak sorba sokan dedikációért úgy, hogy mindenki csak egy könyvet írathatott alá, és a sor vége kint volt az utcán. Hogy ez más? Hogy itt a Nobel-díjról volt szó? Igen, így van. De ha egy író aláírása ilyen fontos lehet, akkor talán nincs olyan nagy baj. Jobban mondva egyáltalán nincs baj. Szeressük hát a könyvet!

(Elhangzott 2026. június 25-én a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján)