A pofon és a tekintély

Elfogadta a parlament azt a törvénytervezetet, amely jelentősen szigorítja a kiskorúakkal szembeni bántalmazás miatt kiszabható büntetéseket, ezzel is erősítve a gyermekek védelmét. A hír megjelent a sajtóban, a politikusok elégedetten nyilatkoztak, a kommentszekció pedig hozta a formáját.

Mert a kommentszekció soha nem okoz csalódást. Ha holnap törvényt fogadnának el arról, hogy a gravitáció továbbra is kötelező érvényű, valaki biztosan leírná, hogy ő annak idején a dombtetőről többször legurult, mégis ember lett belőle.

Most sem történt más.

Előkerültek a jól ismert mondatok. „Engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem.” „A mai gyerekek túl puhák.” „Bezzeg régen tudtuk, hol a helyünk.” „Agresszív gyerekekkel mit kellene csinálni?” És természetesen előkerült a másik oldal is, amely szerint a tekintély fogalma önmagában gyanús, a hierarchia eleve problémás, a gyereket pedig partnerként kell kezelni.

A vitát olvasva az embernek az az érzése támad, mintha két különböző világ beszélne egymás mellett, ahol az egyik a múltból érkezik, a másik a jövőből, az egyik még mindig a fegyelem elvesztésétől fél, a másik már a szabadság korlátozásától retteg. Közben pedig valahol a kettő között ott áll egy gyerek, akit egyik tábor sem kérdezett meg. Pedig az egész történet róla szólna.

A gyereknevelésről szóló viták egyik nagy tragédiája, hogy a legtöbben nem a saját gyerekeikről beszélnek, hanem a saját gyerekkorukról. Nem a jelenről vitatkoznak, hanem a múltról, nem azt mondják el, mit kellene tenni egy gyerekkel, hanem azt próbálják igazolni, amit velük tettek.

Aki azt mondja, hogy kapott pofonokat és mégis ember lett belőle, valójában nem a pofonokat védi, hanem sokkal inkább a saját történetét. Azt szeretné hinni, hogy azok az évek rendben voltak, hogy amit átélt, annak értelme volt, és hogy a fájdalom nem volt hiábavaló. Ugyebár ez emberileg érthető, hisz senki sem szeret arra gondolni, hogy olyan dolgokat kellett elszenvednie, amelyekre semmi szükség nem volt. Csakhogy a túlélés nem bizonyíték.

Attól, hogy valaki átvészelt valamit, még nem következik, hogy az jó volt neki. Az ember túlélhet egy autóbalesetet is, de ettől még senki nem fogja ajánlani közlekedési módszerként a frontális ütközést.

Ugyanakkor a másik oldal sem mentes a túlzásoktól. Egyre gyakrabban hallani olyan kijelentéseket, amelyek szerint a tekintély valójában az erőszak egyik formája, a szülő és a gyerek pedig partnerek. Ez jól hangzik, csak éppen nem teljesen világos, hogy mit jelent.

Mert ha a partner szó azt jelenti, hogy a gyereket tisztelet illeti meg, akkor ezzel nehéz vitatkozni. Ha azt jelenti, hogy vannak jogai, érzései, véleménye, akkor szintén. Ha azt jelenti, hogy nem lehet megalázni, megverni vagy tárgyként kezelni, akkor teljes az egyetértés.

De ha azt jelenti, hogy a szülő és a gyerek között nincs különbség, akkor valami nagyon félrement.

A gyerek ugyanis nem azért gyerek, mert alacsonyabb a felnőttnél s végképp nem azért, mert kisebb cipőt hord. Azért gyerek, mert még nem rendelkezik azokkal a tapasztalatokkal, ismeretekkel és élethelyzetekkel, amelyek alapján felelős döntéseket lehet hozni. Nem véletlenül nem vezethet autót, nem szavazhat, nem írhat alá szerződéseket, és nem dönthet minden kérdésben egyedül.

Ha egy ötéves gyerek kizárólag csokoládén szeretne élni, a szülő nem azért mond nemet, mert zsarnok. Ha egy tízéves este kettőig akar telefonozni, a szülő nem azért korlátozza, mert élvezi a hatalmát. Ha egy kamasz úgy gondolja, hogy a fizikaóra teljesen fölösleges, a tanár nem azért várja el a munkát, mert személyes bosszút akar állni rajta.

A felelősség nem erőszak, a tekintély pedig nem feltétlenül elnyomás, sőt, a tekintély eredeti értelmében egészen másról szólt. Nem arról, hogy valaki hangosabb a többieknél, nem arról, hogy nagyobb a fizikai ereje, és nem is arról, hogy joga van büntetni. A tekintély abból fakadt, hogy valaki tudott valamit, amit mások nem, hogy volt mögötte tapasztalat, tudás, bölcsesség vagy erkölcsi hitelesség. A baj talán ott kezdődött, amikor összekevertük a tekintélyt a félelemmel.

A félelmet könnyű előállítani. Egy kiabálás, egy fenyegetés, egy pofon, egy megalázó mondat, egy gúnyos megjegyzés az osztály előtt. Ezek gyors és olcsó eszközök. Aki ilyesmivel él, annak nem kell bizalmat építenie.

A valódi tekintély viszont lassan épül, évek alatt, következetességgel, türelemmel. Azon keresztül, hogy a másik ember érzi: amit mondunk, azt nem önkényből mondjuk.

A gyermekvédelemről szóló vitákban gyakran úgy beszélünk, mintha csak két lehetőség létezne. A pofon vagy a teljes szabadság, a tekintélyelvűség vagy a korlátok nélküli partneri viszony. Mintha a világ egyetlen kapcsoló körül forogna. Pedig a legtöbb egészséges család nem így működik.

A legtöbb egészséges család nem a végletek között él. Nem katonai laktanya, ahol a gyerek rettegve lesi a felnőttek minden rezdülését, de nem is olyan hely, ahol senki sem mer nemet mondani. Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, és vannak következmények, ha valaki átlépi a határokat, de mindez nem a félelemre, hanem a kölcsönös bizalomra épül.

A gyerekek többségét nem a szabályok nyomasztják igazán, hanem a bizonytalanság. Sokkal nehezebb elviselniük azt a világot, amelyben nem tudják, mire számíthatnak, mint azt, ahol világos keretek között élnek. Biztonságot ugyanis nem a korlátok hiánya ad, hanem annak tudata, hogy vannak körülöttük olyan felnőttek, akikre számíthatnak. Amikor ez a bizalom megrendül, amikor éppen azok okoznak fájdalmat, akiknek védeniük kellene őket, akkor sérül meg igazán a gyerek világa.

A parlament most szigorított a büntetéseken és helyesen tette. Aki gyereket bántalmaz, annak viselnie kell a következményeket. Egy civilizált társadalom nem nézheti tétlenül, amikor a legerősebb visszaél az erejével a leggyengébbel szemben, de azt sem érdemes elhinni, hogy egy törvény majd megoldja azt, amit évtizedek alatt rontottunk el.

A törvénynek megvan a maga szerepe, és nem is kevés. Kijelöli a határokat, szankcionálja azokat, akik átlépik őket, és védelmet nyújthat azoknak, akik önmagukat nem tudják megvédeni. Arra azonban egyetlen jogszabály sem képes, hogy tiszteletet, szeretetet vagy felelősségérzetet teremtsen az emberekben. A bántalmazót megbüntetheti, de nem nevel belőle jó szülőt. A gyermeket megóvhatja a legsúlyosabb következményektől, de nem tudja helyettesíteni azt a türelmet, bölcsességet és példamutatást, amelyet otthonról kellene magával hoznia. Talán ezért gondolom, hogy ez a vita valójában többről szól néhány pofonnál vagy egy szigorúbb büntetési tételnél. Arról szól, miként viszonyulunk a tekintélyhez egy olyan korban, amely egyszerre bizalmatlan minden hatalommal szemben, ugyanakkor egyre nehezebben talál kapaszkodókat a saját bizonytalanságában. Mert végső soron nem a törvényeknek kell megtanulniuk jól bánni a gyerekekkel. Azt továbbra is nekünk kellene megtanulnunk.

A régi világ azt gondolta, hogy a tiszteletet erővel lehet kivívni, miközben az új világ egy része már magát a tekintélyt is gyanakodva figyeli. A gyerek azonban egyik végletből sem profitál sokat. Nem a pofon teszi jobb emberré, de az sem segíti, ha a felnőttek félnek felnőttként viselkedni. Mert a gyereknek végső soron nem barátokra, nem zsarnokokra, hanem felelős felnőttekre van szüksége. És talán éppen ebből van ma a legkevesebb.