Szóbór ért az ember!

Mottó : 1. „Kinek a hon mindig ajkain van, / Nincsen annak, soha sincs szivében!” (Petőfi Sándor)

2. ležak – fekvő, henyélő; szláv eredetű szó. A nyelv néha különös játékokat űz a nevekkel.

Egy hónappal a Magyar Péter vezette kormány beiktatása után szobrot emeltek a lakitelki Hotel Klub Tisza kertjében Tőkés Lászlónak. A talapzaton a név és két felirat: református püspök, illetve lejjebb: Temesvár hőse. Az ember mindig tanul valamit. A történelemben talán az a legérdekesebb, hogy újra és újra átértelmezik. Mi, egyszerű halandók eddig azt hittük, hogy Tőkés László 1989-ben nem volt hajlandó végrehajtani a református egyházvezetés döntését, és ez a püspöki határozattal szembeni ellenállás fejlődött diktatúraellenes demonstrációvá. Most úgy tűnik, más hangsúlyok kerülnek előtérbe. Jó, hogy ezt is tisztázzák.

A szoborállításból azt is megtudtuk, hogy talán a Bibliát sem ismertük egészen pontosan. Az a rész az Ószövetségben, amely a faragott képekről szól, mintha új értelmezést kapna. Hogy pontosan milyet, azt nem tudjuk, de úgy látszik, a hagyomány és a jelenkori gyakorlat között akad némi mozgástér. Mózes könyvében ugyanis ott áll: „Ne készíts magadnak faragott képet…” – legalábbis a legtöbben így emlékeztünk rá. Lehet, hogy hamarosan a református templomok sokak által ismert fehér falait is új szemmel nézzük majd.

Vissza a faragott képhez – akarom mondani a szoborhoz. Bevallom, valami nagyobb szabású alkotásra számítottam. Egy szép lovasszoborra például, amint Tőkés püspök fehér lovon vágtat a szórvány felé, vagy valamilyen allegorikus jelenetre, ahol a Jó harcol a Rosszal. Ehhez képest egy mellszobor született, ami kétségkívül visszafogottabb megoldás. Az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy ezért érdemes-e életet kockáztatni, de talán nem illik ilyen prózai kérdéseket feltenni egy szoboravatás kapcsán.

Engem inkább az zavart meg egy pillanatra, hogy a szobor bronzból készült. Mi az, hogy bronz? A bronzot hagyományosan a harmadik helyezett kapja. Hát Tőkés László a harmadik? Aztán gyorsan beláttam, hogy ez méltatlan okoskodás. Aki a bronzot nem becsüli, az ezüstöt sem érdemli, Lakitelken pedig nyilvánvalóan nem a dobogós helyezések logikája szerint mérik a történelmi érdemeket. Maradjunk annyiban, hogy a bronz is nemes anyag, és egy ilyen jelentőségű személyiség esetében bizonyára megvan a maga szimbolikája.

Legalább a szobor szép – mondjuk inkább a második pillanatban, mert őszintén szólva a mű megpillantásának első momentumában az embert hirtelen kiveri a víz. Egy rövid ideig még az is megfordult a fejemben, hogy az RMDSZ állíttatta valami különös politikai csúfság részeként. Jobban szemlélve azonban minden világossá válik. Mert ez egy igen ravasz szobor. Művészi. Első pillantásra egy mostanában divatos, dubaji csokiból készült, aranyozott torzót lát az ember, hosszabban nézve azonban már kirajzolódik a feszültség a kisfiús arc és a tőből hiányzó két kar között. Ettől lesz nyugtalanító az egész. Mintha a szobor egyszerre akarna hősi és esendő lenni, és éppen emiatt nehéz levenni róla a tekintetet.

Hát igen, talán ennek a szobornak ez a kulcsa. Gyönyörűen fejezi ki azt a magyar kifejezést, hogy valaki kezét-lábát töri egy ügyért vagy egy emberért. Mintha azt mondaná ez a nyakkendős, karok nélküli emberi törzs: mindent megtettem értetek. És valóban, a szoborban ábrázolt személy politikai és közéleti pályáját sokan éppen így látják: olyan emberként, aki saját lehetőségeinél, érdekeinél és olykor talán saját józan belátásánál is messzebbre ment egy ügy szolgálatában. Hogy ez hősiesség volt vagy önfeladás, arról bizonyára még sokáig lehet vitatkozni. A szobor mindenesetre mintha maga is ezt a kérdést tenné fel.

Áll a szobor, és végső soron ez a lényeg. Egy igazi szabad ember álmodta meg ezt a világot: Lezsák Sándor, a 2022-ben Tőkés László-díjjal kitüntetett költő, országgyűlési alelnök, művészeti akadémikus, akinek az elmúlt évtizedekben szinte minden elképzelését sikerült valamilyen formában valóra váltania. Nem ez volna a szabadság egyik legtisztább formája? Hogy amit az ember elképzel, abból előbb-utóbb intézmény, épület, emlékhely vagy éppen szobor lesz? Legyen szó bibliaházról, borkatedrálisról vagy turulalakú lovardáról, kevés olyan ötlet akad, amelyhez ne sikerült volna támogatást találni. A magyar adófizetők pedig évtizedek óta rendületlenül finanszírozzák ezt a páratlan alkotóerőt.

Persze akadnak bennem kérdések. Például az, hogy miért Hungarikum Ligetnek hívják a helyet. A „hungarikum” latin eredetű szó, a „liget” sem éppen a honfoglaló magyarok nyelvi öröksége. Az ember ilyenkor elbizonytalanodik. Nem vezetjük-e félre a majdani látogatót? Nem hiheti-e azt, hogy ennek az egész világnak van valami köze ahhoz az Európához, amelynek a nyelveiből a nevét kölcsönözte? Talán lehetne magyarosabb elnevezést is találni. Bár az is lehet, hogy éppen ez a név tökéletes: egyszerre nemzeti és nemzetközi, hagyományőrző és modern, mint annyi minden ebben a különös lakitelki univerzumban.

Reméljük, a szobor körül hamarosan kialakul a hozzá méltó emléktárgy-kultúra is. Egy ilyen jelentőségű alkotás megérdemelné legalább a bögrét, a hűtőmágnest és a díszcsomagolt képeslapot.

Csak egyet tudok érteni azzal a helyi közíróval – a nevét sajnos már elfelejtettem –, aki az avatáson a következőket mondta:

„Tőkés László az erdélyi magyarságért a saját életét kockáztatta 1989-ben. Akkor diktatúraellenes kiállását és lázadását Petőfi és társai 1848-as attitűdjével vonta párhuzamba. Tőkés László a 20. század Petőfi Sándora.”

Valóban. Petőfi. Nekem is ő jutott eszembe erről az egész történetről, csak talán nem egészen ugyanazért, amiért a szónoknak.

Hanem a következő sorok miatt, amelyeket Petőfi Sándor 1847-ben írt Szájhősök című versében:

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Utóirat: Félretéve a tréfát, sem ez a szobor, sem a köré épített mai kultusz nem változtat azon, amit Tőkés László valóban megtett az 1980-as években és 1989-ben. Nem lehet utólag semmissé tenni azt a bátorságot, amellyel már a nyolcvanas években szerepet vállalt a romániai magyar ellenzéki nyilvánosságban, többek között az Ellenpontok körül, majd Désen és Temesváron is szembement a diktatúra logikájával.

A történelmi érdem azonban nem ugyanaz, mint a történelmi kultusz. Az egyik a múltról szól, a másik arról, hogyan szeretnénk ma használni a múltat. A kettő nem mindig esik egybe.

Tőkés László 1989 előtti és 1989-es kiállása nem attól lesz fontosabb, hogy szobrot állítanak neki, és nem lesz kevésbé fontos attól sem, hogy valaki tréfát űz a szoborból. A történelem szerencsére ellenállóbb anyag, mint a bronz.