Történetírás helyett politikai narratíva: Ilan Pappe könyve az izraeli-palesztin konfliktusról magyarul

A Gutenberg-galaxis alkonyának idején alapjában véve minden könyv megjelenése üdvözlendő. Ez az itt tárgyalt kötetre is igaz, még akkor is, ha több pontján olyan értelmezési kerettel él, amely vitára adhat okot. Éppen ezek a hangsúlyeltolódások és hiányok teszik indokolttá, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. A szerző hírneve és a téma bonyolultsága miatt ugyanis érdemes megvizsgálni, milyen képet kínál a könyv az izraeli–palesztin konfliktusról, és hol mutatkoznak meg ennek a megközelítésnek a korlátai.

Röviden a szerzőről: Ilan Pappe nevét sokan a 2006-ban megjelent The Ethnic Cleansing of Palestine című könyvével kötik össze. A mű fő tézise ugyan nem volt új, ám annál hatásosabb: eszerint a cionisták már a kezdetektől fogva Palesztina etnikai megtisztítását tervezték, és e gondolatok az 1948. március 10-én kidolgozott Dalet-tervben csúcsosodtak ki. A terv végrehajtása vezetett mintegy 800 ezer palesztin elűzéséhez, valamint több mint 500 falu és település lerombolásához. Nagy port kavart könyve után Pappe több mint egy tucat kötetet írt Palesztináról, a palesztin nép történetéről, jogfosztásáról, valamint Gázáról mint a világ állítólag legnagyobb börtönéről.

Az itt bemutatott könyv angolul 2024-ben jelent meg, néhány hónappal a 2023 októberi terrortámadás után. A jelenlegi magyar kiadást egy 2025-ös német változat előzte meg, egy kevéssé ismert kiadó nyelvileg is gyenge, mesterséges intelligenciával készített fordításában. A jóval igényesebb magyar kiadás Piróth Attila fordítói munkáját dicséri. A könyvet ugyanakkor nem magyar kiadó jelentette meg, hanem a „Théâtre Le Levain” és a „Le Monde diplomatique”. (Hogy egy francia színháznak milyen érdeke fűződik a kötet magyar kiadásához, érdekes, ám a recenzens számára megválaszolhatatlan kérdés.)

Pappe könyve 15 fejezetből áll, a magyar kiadáshoz pedig egy többoldalas, 2026 februárjában írt előszóval járult hozzá. A kötetet rövid bevezető nyitja, és egy utószó, egy rövid – és meglehetősen egyoldalú – irodalomjegyzék, valamint a kiadást támogatók névsora zárja.

Pappe a konfliktus kezdetét a 19. század végére, a cionizmus és a cionisták palesztinai megjelenésére vezeti vissza. Állítása szerint ez egy felvirágzó, a modernizáció kezdetén álló országban történt, ahol már kész tervek léteztek „a vidéki városok modern metropoliszokká alakításáról” (18). Az első világháború után létrejött brit mandátum kezdetét a második fejezetben, „A nyugodt évek, 1918–1926” címmel mutatja be. Kiemeli a palesztinok tiltakozását a zsidó bevándorlás ellen, ám a „telepes gyarmatosítás” – amely Pappe fő narratívája – a britek félig-meddig hivatalos támogatásával mégis beindult, és a zsidók lerakták leendő államuk infrastrukturális alapjait.

A „telepes gyarmatosítás” ideológiája Pappe szerint szükségszerűen maga után vonja az „etnikai tisztogatást”, ezért volt úgymond legitim a helyi lakosság ellenállása, amely az 1929-es „forradalomban”, illetve az 1936 és 1939 közötti felkelésben nyilvánult meg (3–5. fejezet). Míg a második világháború idején a cionisták és a palesztinok közötti konfliktus háttérbe szorult, mivel a Brit Birodalom korlátozta a zsidó bevándorlás mértékét, addig 1945 után immár a „Nakbához vezető útról” kell beszélni – sugallja a szerző a hatodik fejezet címében.

Ez annyiban tér el az addig domináló narratívától, hogy a „militáns cionista csoportok terrortámadásai” (55) mellett kitér az arab világ és Palesztina összetett és ellentmondásos viszonyára is. Az ENSZ 1947. november 29-én elfogadott felosztási határozatának rövid bemutatása után, a könyv közepéhez érve, két hosszabb fejezetben tárgyalja „Palesztina etnikai megtisztítását”, valamint az 1948 és 1967 közötti időszakot.

A hírhedt D-tervet ismét elemzésének középpontjába helyezi, az állítólagos etnikai tisztogatást pedig 1948 elejétől számítja. A fő szereplőkként a cionista vezetőket és a zsidó katonákat mutatja be, noha elismeri, hogy mind az arab világ, mind a cionisták a háborúra készültek. A palesztinokról mint cselekvő szereplőkről ugyanakkor alig ír, annál többet foglalkozik a cionista erők kegyetlenségével.

Az arab országoknak felrója felkészületlenségüket, szervezetlenségüket és gyenge felszereltségüket, Jordániának pedig a palesztin ügyhöz való felemás viszonyát. Noha többször utal több százezer palesztin elűzésére, pontos számadatot nem kísérel meg megadni. Ahogyan az 1948-as háborúért, úgy az 1967-es hatnapos háborúért is elsősorban Izraelt teszi felelőssé, és kiemeli az Izraelt terhelő újabb „etnikai tisztogatást” (94).

Ebből kiindulva következetesen hangsúlyozza, hogy a „cionista mozgalom egy folyamatos telepes gyarmatosító projekt” (95), amely törvényszerűen hozta létre „a világ két legnagyobb börtönét” (uo.), vagyis Ciszjordániát és a Gázai övezetet.

Az 1967-et követő időszakkal kapcsolatban Pappe kiemeli Izrael amerikai támogatását, valamint a Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) működését, legfeljebb érintőlegesen utalva ennek és társszervezeteinek – például a Fekete Szeptembernek – a civilek ellen elkövetett terrortámadásaira. A palesztin kérdés nemzetköziesítését, a PFSZ Jordániából és Libanonból való kiszorulását, a libanoni polgárháborút és Izrael beavatkozását egyaránt csak érintőlegesen említi.

A narratíva azonban változatlan marad: az egyik oldalon a gyenge, de szimpátiát ébresztő szabadságharcosok állnak, a másikon pedig a katonailag fölényben lévő, etnikai tisztogatásokat és megtorlásokat végrehajtó Izrael. Ezt hangsúlyozza az is, hogy az 1990-es évek hosszú békefolyamatát – amely végül Arafat, Rabin és Peresz Nobel-békedíjához vezetett – a 12., „Két intifáda között, 1987–2000” című fejezetben tárgyalja.

Pappe szerint itt is egyértelmű a szereposztás: míg a palesztinok „komolyabb reményeket fűztek ehhez a konferenciához” (111), addig „ha az izraeliek hajlandók lettek volna a kompromisszumra, kivitelezhető megoldásként két állam fejlődhetett volna ki” (113). A szerző Arafat békülékenysége miatt a PFSZ-t „kettős játékkal” vádolja, miközben értetlenkedik a Hamászt érő kritikák felett, és csodálkozását fejezi ki amiatt, hogy számos nyugati állam terrorszervezetnek minősítette mind a Hamászt, mind a Palesztin Iszlám Dzsihádot.

Noha utal a Hamász 1988-as alapszabályára, amely minden kompromisszumot kizár Izraellel, sőt Izrael állam megszüntetését tűzi ki célul, ezeknek a pontoknak a jelentőségére nem tér ki részletesebben.

A 2000 óta tartó időszakot Pappe az apartheid izraeli megnyilvánulásának tekinti. Izrael 2005-ös gázai kivonulását külpolitikai manővernek minősíti – szerinte Ariel Saron ezzel akarta bizonyítani, miért nem vonulhat ki Izrael Ciszjordániából. A kötet utolsó lapjain a 2009 óta tartó Netanjahu-korszakot mutatja be. Itt talán először kitér az izraeli társadalom megosztottságára, valamint a Netanjahu-kormánnyal szembeni elégedetlenségre és tüntetésekre is.

Utolsó fejezetében, amelynek a „2023. október 7. történelmi és erkölcsi kontextusa” címet adta, Pappe az október 7-i eseményekről egy szót sem ír: sem az áldozatokról – zsidókról, nem zsidókról, muszlimokról, arabokról, ázsiai vendégmunkásokról, békeaktivistákról vagy fiatal fesztiválozókról –, sem az áldozatok számáról, sem a túszokról.

Ezzel szemben megismétli a népirtásról szóló narratíváját: szerinte Izrael a támadást ürügyként használja fel a népirtás végrehajtására, és érthető, hogy a palesztinok a szekuláris érdekképviselet kudarcát követően „iszlamista csoportokba” (141), például a Hamászba vagy az Iszlám Dzsihádba helyezik bizalmukat.

A Hamász „harcosainak” (142) izraeli „betörését” illetően – amelynek részleteit a szerző nem ismerteti – Pappe szerint a történtek érthetők és indokolhatók, hiszen azok számára, akik az izraeli „erőszak nyelvén” nőttek fel, „a traumát nem lehet kiheverni” (142).

Ilan Pappe könyve beillik egy elterjedt palesztinpárti történelemszemléletbe és történetírói hagyományba, amelynek másik ismert képviselője Rachid Khalidi. Ezzel a megközelítéssel ugyanakkor számos olyan történész áll szemben, akik inkább egyfajta izraeli narratívát képviselnek. Hogy itt nem egyszerűen zsidó–palesztin szembenállásról van szó, az abból is kiderül, hogy Pappe maga is zsidó. A két pozíció éles szembenállása az erdélyi olvasót akár a dáko-román kontinuitáselmélet körüli vitákra is emlékeztetheti, annak két nagy táborával, kizárólagossági igényével és a középen álló kompromisszum- és dialóguskeresők reménytelen helyzetével.

Az izraeli–palesztin konfliktus nagyon rövid története ismeretterjesztő mű, vagyis nem azzal az igénnyel íródott, hogy tudományos követelményeknek feleljen meg. Ennek ellenére felmerül a használt fogalmak kapcsán az erkölcsi felelősség kérdése, hiszen a szakfogalmaknak – mint minden tudományban – a történelemírásban is speciális jelentésük van. Ha pedig egy szöveg széles olvasóközönséget céloz meg, nem pedig szakembereket, akkor ez a felelősség még nagyobb.

Pappe könyvének szakszerűtlensége például abban nyilvánul meg, hogy problémás és megmagyarázatlan fogalomhasználat jellemzi. A népirtás, az etnikai tisztogatás és a forradalom terminusait mindenfajta magyarázat nélkül használja. Számára ezek axiómajellegű fogalmak. Ezáltal Pappe inkább önkényes címkézést hajt végre: a folyamatokat és eseményeket nem elemzi vagy magyarázza, hogy azokból következtetéseket vonjon le, hanem saját narratívájába préseli őket. Vagyis a tényeket politikai üzenetének rendeli alá. (Mondani sem kell, hogy az említett fogalmak használatáról és jogosultságáról a szakemberek között messze nem uralkodik akkora egyetértés, amilyennek azt egyes online kommentviták résztvevői beállítják.)

A könyv másik problémája az események vissza- és előrevetítése, vagyis az időben való ugrás, amely lehetővé teszi az események és kijelentések önkényes összekapcsolását saját narratívája igazolása érdekében. Továbbá a szerző a kötet legnagyobb részében mind a palesztinokat, mind a zsidókat homogén tömbökként ábrázolja. Ezzel egyrészt a palesztinok megosztottságát hallgatja el és keni el, amely különösen a 20. század első felében volt jellemző, amint azt Hillel Cohen (Army of Shadows: Palestinian Collaboration with Zionism, 1917–1948) mind a földvásárlások, mind az 1936–39 közötti felkelés kapcsán kimutatta.

Másrészt a cionizmus sem volt soha olyan monolit tömb, amilyennek Pappe bemutatja; Michael Brenner történész egyenesen „cionizmusokról” beszél. Ugyanakkor Pappe az izraeli békemozgalomról és békevágyról sem ejt egy szót sem, akár egyetlen név, például Amos Oz futólagos említésének erejéig.

Természetesen oldalakon keresztül lehetne sorolni, mennyi mindent hallgat el vagy ken el a szerző, amiről tudja, hogy rossz fényt vetne a palesztin mozgalomra. Itt csupán röviden utalunk arra, hogy nem említi, milyen brutális módon végezték ki a jeruzsálemi főmufti, al-Husszeini hívei 1936 és 1939 között a békére vágyó, arra törekvő palesztinokat (lásd: Oren Kessler: Palestine, 1936).

Lekicsinyíti annak jelentőségét is, milyen szoros volt al-Husszeini együttműködése a nácikkal Berlinben a második világháború idején, és milyen nácibarát propagandát fejtett ki az angolokkal és az amerikaiakkal szemben (lásd: David Motadel: Islam and Nazi Germany’s War).

Az 1948-as háború kapcsán elhallgatja azt is, hogy az arab közigazgatási és értelmiségi elit jelentős része már 1947–48 fordulóján elmenekült olyan területekről, amelyekről biztosra vehette, hogy nem lesznek a létrejövő zsidó állam részei. Arról sem ír, hogy a palesztin elit és a környező arab országok vezető rétege 1948 elején a menekülésre biztatta a palesztin lakosság egy részét, a győztes háború utáni visszatérés reményében.

Mindez természetesen nem cáfolja az 1948-as elűzések tényét, ám árnyalja a képet, éppúgy, ahogy a D-tervet sem hajtotta végre a zsidó hadsereg pontosan úgy, ahogyan azt Pappe bemutatja. Az 1947–48-as események megértéséhez alapvetőek Benny Morris munkái, ha valaki árnyalt és kontextualizáló történetírás iránt érdeklődik: 1948: A History of the First Arab-Israeli War és The Birth of the Palestinian Refugee Problem, 1947–49.

Úgyszintén relativizálja Pappe a PFSZ negatív szerepét Jordániában és Libanonban, amiről az izraeli állásponttal szemben gyakran kritikus Rachid Khalidi is nyíltabban és kritikusabban ír. Khalidi egyébként szintén használja a „telepes gyarmatosítás” fogalmát és narratíváját, ám Pappétól eltérően hangsúlyozza, hogy ez csupán egy lehetséges értelmezési keret (The Hundred Years’ War on Palestine).

Végül említést érdemel Pappe sajátos nyelvi keretezése is. Könyvében szinte kizárólag a palesztin „gerillák” és „harcosok” „fellépéseit” és „műveleteit” említi (84., 91. oldal stb.), miközben a „terrorista” fogalmát mellőzi, sőt megkérdőjelezi. Ezzel szemben Izrael szinte kizárólag úgy jelenik meg, mint amely „rajtaüt”, „megöl”, „kivégez” és „mészárol” (például a 73. oldalon). Ez a keretezés önmagáért beszél – és a szerző hitelességét gyengíti.

Mi marad ezután? Pappe könyve kétségkívül tanulsággal szolgálhat, és azok forgathatják a legnagyobb haszonnal, akik kiismerik magukat a témában annyira, hogy felismerjék egyoldalúságait. Vagyis mindazon ismérveket, amelyek a politikailag elkötelezett narratívákat – provokatívan fogalmazva akár a pamfletirodalmat is – jellemzik. Éppen ezért fontos lenne, hogy a magyar olvasóközönség más, eltérő hangsúlyokat alkalmazó munkákhoz is hozzáférjen. A konfliktus összetettsége ugyanis nem egyetlen narratíván keresztül érthető meg, hanem az egymással vitatkozó értelmezések ütköztetésével.